Október van, hűvös, szeles, borongós, semmi levelét hullató őszi romantika. A magnóban táncol a lemez, fiatal kamaszhoz méltó popslágereket fúj rendíthetetlenül, de nem is figyelek oda.

Konok meggyőződéssel teszem a tányért a forró vízbe, habosítom a szivacsot, majd hanyag súrolás után újabb zuhatagban fürdetem, és a csepegtető tompán csillogó réseibe helyezem. Jöhet a következő! Miután a fürdetés végéhez érek, unottan körbenézek, látom a rohanásban ottfelejtett, félig megevett szelet kenyér maradványait, eltakarítom. A látványtól megéhezem. Csorduló könnyek között aprítom a hagymát, túlhevített serpenyőbe teszem, kukorica, paradicsomszósz. Tésztához forralom a vizet. Kész. Elfogyasztom. Újból a romokat takarítom, ezúttal már saját magam után.

Mikor elkészülök, fáradtan az emeletre mászom, ám legnagyobb sajnálatomra a fürdőszobába lépve sem találok rendet. Újból súrolás következik, a látszathoz pont elegendő. Valódi szándék továbbra sincs a takarításhoz, de a hálóba érve újból a reggeli sietség nyomaival találkozom, így unalmam leplezéseképp itt is sorba rendezem a földre hullott ruhákat. Újból a földszinten találom magam, megterítek, hátha lassan hazaérnek a szüleim, még gyertyát is teszek az asztalra. Közben kérdem magamtól,

miféle kamasz takarít, rak rendet, főz, terít?

Hallom az autó búgó hangját, meggyújtom a gyertyát, kész a meglepetés (bár a gondolataim nem felhőtlenek, ugyanis elkéstek, kihűlt az étel, meg hát különben is). Az ajtóhoz megyek, kinyitom, hallom a matatást, a csomagtartó hangját. Gondolom, bevásároltak. Segíteni indulok (de azért szólhattak volna, csomó minden kellene...). Anyám egyedül áll az autó mellett, a kulcsot próbálja a zárba helyezni, sikertelenül. Vidám, gyanútlan hangon kérdezem, hogy apám hol marad, de csak halk nyelést hallok, válasz nem érkezik. A hátsó ülésről egy gyűrött, sárga zsák kerül elő, nem tudom, mit rejt. Anyám hirtelen, de gyönge mozdulattal a kezembe nyomja ezt a rémes hírverőt. Ruhákat látok benne, és egy pár cipőt. Továbbra sem értem, miért van ez a túlzott hallgatagság.

Beérek a lakásba, a zsákba nézek, apám aznapi öltözékét találom benne, de a tantusz még mindig nem esik le. Anyám üveges tekintettel roskad a lépcsőre. Utolsó gondtalan lépéseimet teszem a lépcső felé. Itt vagyok utoljára igazán gyerek, itt vagyok utoljára az a felelőtlen, éretlen, bukdácsoló, butaságokon hőbörgő kamasz. Kérdő tekintetem és idétlen faggatózásom után rövid, tömör választ kapok:

baj van, nagy baj.

Szedelődzködés veszi kezdetét, néhány napra máshova költözünk. A nővérem közelebb lakik a kórházhoz, ahol épp apámat műtik. Az autóban csend, haragszom a koromra, mivel anyám vezet. Nem neki kellene vezetnie, hisz olyan gyámoltalan és zavart, de magunk vagyunk, ás muszáj mennünk. A parkolással küzd a könnyein keresztül, szeretne erősnek látszani. Ott vagyunk. Hosszú, hivatalos felirat az utcafronton: Országos Idegtudományi Intézet. Lassan kezdem érteni, valóban komoly a baj. Anyám nyugtat, itt jó helyen vagyunk, a legjobb szakemberek kezében. Persze ő sem hisz magának.

A kórház előterében megcsap a tisztítószerek és betegség szaga. Az általános félelem szaga ez. A várakozás és tudatlanság új fejezetének idegtépő percei következnek. Szótlanul ül az anya, a nagylány és a kislány egymás mellett. Mind kislányok ekkor. Távoli zajként hallatszik a zsongás.

Egy ágyat tolnak a kétségbeesett nővérek. Hangosan, csörömpölve haladnak. Felkapjuk a fejünket, mint minden tovagördülő ágynál. Gondosan kötözött, ám így is rémisztően torz és felismerhetetlen arc tűnik ki a lepedő alól. Ahogy elhalad előttünk látom, férfi az illető: kilóg a lába, rövid rá a lepel. A lába. Az apám lába. A zakatoló ágyon fehér, száraz, élettelen lábfej remeg.

Mi nem tehetünk semmit. Várunk. Várjuk, mit hoz az élet. És hogyan tovább?

Én két főre terítettem, a többi már nem rajtam áll.

Bálint Eszter