– 

Nagyon sok önsegítő, „változtasd meg az életed” és „élj boldogan” fórumon találkoztam már azzal a feltételezéssel, hogy ahhoz hogy megkaphassuk amit szeretnénk, tudnunk is kell, valójában mire vágyunk. Nos, ha tényleg így van, akkor elég nagy bajban vagyok.  Sokkal több férfit fogyasztottam el (vagy fogyasztottak el ők engem) eddigi rövid, három évtizednyi életemben, mint amennyit eredetileg terveztem. Mentségemre szóljon, én mindegyikük mellett úgy tényleg, szívből, igazán szerettem volna kitartani. De valahogy sosem voltam elég jó… magamnak. 

Önbecsülés híján egész tehetségesen belesimultam mások életébe, türelemmel várva, hogy értékeljék az erőfeszítéseimet; optimistán kémlelve a mellettem ülő férfikezdemény és a helyzet pozitív oldalát, és totálisan figyelmen kívül hagyva a saját vágyaimat.

Ezt a gyakorlatsort olyan elszánt szorgalommal ismételgettem éveken keresztül, hogy el is felejtettem, milyen, ha másmilyen. Elfelejtettem, milyen, amikor van egy elképzelésed egy kapcsolatról, a szerelemről, ami mellett a tizedik „Jaj, de cuki vagy. Ugye, ezt nem gondoltad komolyan, Husi” mondat után is kitartasz. Már nem emlékszem, milyen érzés meghozni a döntést, és kimondani: „Ha nem tetszik valami, lehet tovább menni, arra van az ajtó!” 

Minden pasasban és minden kapcsolatban mást tanultam meg értékelni, és saját magamra ezt ráerőszakolni. Leginkább a szűkösség zavarában azzal a kevéssel kellett beérnem, amit kaptam. Néha szerettem otthon ülni (mert, ugye, tök fáradt leszek, ha sokat járok el otthonról), néha meg nem együtt aludni (egy egyórás randi is randi, a hétre pedig ki is pipáltuk a találkozást). Néha szerettem, ha nem keresnek (telefonálni gyakorlatilag már senki sem szokott, ha meg napokig nem ír vissza, legalább van időm magamra. Néha pedig minden vágyam az volt, hogy itthon sírjak egyedül. De ami mindig, minden körülmények között szükséges volt számomra, az a magányosság érzése. 

A sok-sok történet után már nem illetem ezeket fiúkat olyan jelzőkkel, mint „érzelmi impotens, életképtelen és lelki analfabéta”. Már csak azért sem, mert némelyiktől idővel egész sokat tanultam. Boncolgattam, forgattam, tekertem a történeteket, és bárhonnan néztem, csak én voltam a közös pont.

Hosszú folyamat volt, míg a legkényelmesebb indokoktól eljutottam az igazi és borzasztóan nyomasztó felismerésekig. Az egyik az volt, hogy tulajdonképpen tanulhatnék ezektől a férfiaktól.

Megtanulhatnám, hogy érvényesítsem az érdekeimet, hogyan tegyem azt, amit igazából szeretnék, és hogyan sajtoljak ki minden egyes percből annyi boldogságot, amennyit csak lehet. Ezzel szemben én inkább az alkalmazkodási képességem fejlesztését és önmagam feladását választottam. 

Az a kisebb baj, hogy nem óvom meg a vágyaimat tűzön-vízen át, a nagyobb azonban az, hogy már elképzelni sem tudom, milyen, amikor megkapom azt, amit szeretnék. Olyan sokszor fogadtam el méltatlan helyzeteket, hajtottam fejet más kénye-kedve szerint, és hagytam, hogy a sárba tiporjanak mindent, amit szeretek. Mert én ezt érdemlem! 

De ez a múlt. Most itt állok mindennek a végén, és talán valaminek az elején. Félve próbálok álmokból valami szépet teremteni, és hitetlenül reménykedni, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Talán én is megérdemlem azt, hogy teljesüljenek a vágyaim.  Még mindig nem tudom, érdemes vagyok-e arra, hogy legalább álmodhassak arról: valakinek nem az utolsó vagyok a fontossági listáján, és nem csak egy kivételesen otthon töltött magányos estén jutok eszébe. Hogy valaki felhív csak azért, hogy hallhassa a hangom. Hogy ha valaki rám néz, akkor a mindent elemésztő szenvedélyt látom majd a szemében. Hogy valaki „csak úgy” beállít hozzám egy csokor virággal, mert épp eszébe jutottam. Hogy valaki búcsúzáskor szorosan megölel, és azt suttogja a fülembe, „Hiányozni fogsz!” Hogy valakinek megmutatva magamat azt a választ kapom: „pont úgy szeretlek, ahogy vagy!” Hogy valaki tisztán és őszintén, a szíve mélyéből azt mondja majd: szeret, és az élete nélkülem nem lenne ilyen boldog. 

Sajnos nem tudom, hogyan is kell ezt csinálni, hogyan kell elhinni, hogy megérdemlem a vágyaim teljesülését. De most már biztos, hogy akarom. És megpróbálom. Megszerettem magam, meg akarom mutatni másnak is, hogyan kell. Hátha nekem is sikerül… legalább egyszer!

Nama