– 

Hat év. Atyaúristen! Hat évet adtam oda az életemből valakinek, aki nem érdemelte meg.

Emlékszem, amikor először remegő gyomorral, tele lelkesedéssel és bizalommal léptem át a küszöböt. Azt hittem (vagy legalábbis bíztam benne), hogy egy válságos időszak után – egy szeretett személy elvesztése, anyagi nehézségek – most, hogy kicsit összeszedtem magam, valami jó dolog kezdődik el. Nekem van erőm, kitartásom, és a felmerülő konfliktusok ellenére, ha keményen dolgozom, ha még jobban bizonyítok, ha még alázatosabb, toleránsabb, terhelhetőbb vagyok, látni fogja, hogy megérdemlem a bizalmat.

Hat év alatt, ha négyszer szakadt el a cérna. Annak ellenére, hogy néha egyik pillanatról a másikra kellett ott lennem, talán ha kétszer nem voltam ott időben. Mindent-mindent bevállaltam, amit sokan soha a büdös életben nem tettek volna meg. Engem mindig minden miatt elő lehetett húzni. Tényleg csak akkor nyilvánítottam ki a véleményemet, ha nagy igazságtalanság történt. Azt is legtöbbször mások érdekében. Mindig tisztelettel bántam vele, és legközelebbi embereimen kívül soha senkinek, semmilyen körülmények között nem mondtam róla rosszat? (Mert hát oda nem székelünk, ahonnan enni kapunk.)

...Mindez nem számított semmit.

Sőt, az elején még védtem is. Annak ellenére, hogy kénye-kedve, hangulata szerint alázott meg. Minden ok nélkül, és a legváratlanabb pillanatokban.

Amúgy tudott kedves is lenni, ha akart. Márpedig volt, amikor akart. Amikor akart tőlem valamit.

Nem tagadom, volt, amikor segített, hogy fejlődjek, tanuljak. Persze csak akkor, ha az ő érdeke is úgy kívánta. Természetesen ellenszolgáltatásokért cserébe.

Mindig azt gondoltam, hogy ha még többet és többet adok, egyszer csak meglátja, hogy mennyi mindent megtettem, és értékelni fogja. Egyszer majd rám néz, és azt mondja: Igen, köszönöm, hogy itt vagy nekem, és nagyra értékelem, hogy annyi éve kitartasz mellettem, és segítesz abban, hogy menjen a szekér.

Ennyi, igen, ennyi. Vagyok annyira hülye, hogy nekem ennyi is elég lett volna.

De nem, soha semmiben nem állt ki mellettem, mindig mindenért én voltam a hibás. Még mások miatt is nekem kellett tartanom a hátam. Aztán jött egy senkiházi, akit két napja ismert, és képes volt mindent borítani. Jobban mondva: szinte megkönnyebbülve hagyta, hogy mindent borítsak. Mivel nemhogy betelt, hanem vulkánként tört ki az a bizonyos pohár.

Tényleg ezt érdemlem? Több mint fél évtized után azt érdemlem, hogy egy legyintéssel elengedjenek?

Ezek szerint igen, és csak magamat okolhatom, mert hagytam, engedtem, hogy elvegye a büszkeségemet, az önértékelésemet, és azt higgyem, magától értetődő, amit leteszek az asztalra.

De tanultam belőle. Mert megfogadtam, jobban mondva megesküdtem magamnak, hogy soha többé az életben nem fogom hagyni, hogy valaki leértékeljen. Soha többé nem fogok elpazarolni az életemből  – nemhogy hat évet, de – egyet sem olyan valaki kedvéért, aki nem értékeli, amit adok, és ami bennem van. Még akkor sem, ha kenyéren és vízen kell élnem.

Nem, nem egy párkapcsolatról beszélek. Még csak nem is egy testvérről, szülőről vagy barátról.

Amiről én beszélek, az egy (volt) főnök, és egy (volt) munkahely.

Ennyi (volt).

Eszmé