A férjem a negyvenes évei végére annyira feledékeny lett, hogy megkeserítette mindennapjainkat, és akadályozta a munkában is. Öt perc alatt megvolt a diagnózis: a teszt szerint a férjem tünetei korai demenciára (szellemi leépülésre) utaltak. Ekkor leszázalékolták, majd véglegesnek minősítették az állapotát. Az itthoni kórház demencia ambulanciáján nem találták elég elbutultnak ahhoz, hogy a betegsége lassításához szükséges gyógyszert megkaphassa, pedig akkor még lett volna mit megmenteni.

Később kritikusra fordult a helyzet, elkerülhetetlenné vált a férjem pszichiátriai osztályon való elhelyezése és gyógykezelése. Orvosa soha nem bánt velünk elutasítóan, látta, hogy ez egy egész család betegsége, pontosabban állapota, türelmes volt, és a férjem legvadabb üldöztetéses, meglopásos téveszméit is képes volt komolyan végighallgatni. Így, visszanézve, sokszor nem mi működtünk együtt vele, hanem Ő velünk. Ha valamit nem a javaslata szerint tettünk, akkor is fogadott bennünket, és kereste tovább a megoldásokat. Hívhattuk telefonon, felvette, ha nem tehette, visszahívott. Teltek az évek, és a férjem gondozásában elfáradt a lelkem, pánikbeteg, majd depressziós lettem. Három év után a férjem elveszítette érdeklődését a külvilág felé, már nem tudott olvasni, számolni, órát felismerni, nem nézett tévét, nem találta a megfelelő szavakat a gondolatai kifejezéséhez, nem aludt, félelmek, téveszmék gyötörték.

Novemberben mindketten a pszichiátriai osztályra kerültünk. Én hamarabb felépültem, a férjem egyensúlyának visszaállítása viszont keményebb dió volt. De a főorvos úrnak sikerült megtalálni azt a kombinációt, ami az ő számára a legmegfelelőbbnek bizonyult: ma már nem ül az arcán bamba kifejezés, nincs egyensúlyzavara, mozgáskoordinációs panasza, éjszaka jórészt alszik. Sajnos a szellemi funkciók nem javultak, valószínűleg nem is fognak, és csak remélhetem, hogy a viszonylagos egyensúlyi helyzet sokáig megmarad. Nagy támogatást jelentettek a doktor józan érvei annak eldöntésében és elfogadásában, hogy hol és hogyan történjen a férjem további ápolása. Lelkileg és fizikálisan belerokkantam, az eszem tudja/ta, a szívem nem akarja/ta elfogadni ezt a tényt.

A házassági fogadalmam megszegésének érzem a férjem bentlakásos intézményi elhelyezését, mégis ezt kellett választanom. Igyekszem minden nap látogatni. Megteremtünk számára minden lehetséges komfortot, ami a bentlakásos intézmény keretein belül lehetséges, és mégis, amikor elköszönök tőle, látom a szemén a kimondani nem tudott kérdést: „Miért nem viszel magaddal?”

 

Ibolya