Miért nem viszel magaddal?
Emlékeztek a Szerelmünk lapjaira? A sírós, hollywoodi történeteket is az élet írja. Egyik kedves olvasónk mesél arról, milyen az, amikor valakinek teljesen leépül a társa szellemileg, és szép lassan mindent elfelejt. Mi marad ilyenkor hátra, milyen választásai lehetnek az embernek? A demencia egy ijesztő betegség, amit nem is vagyunk képesek elképzelni addig, amíg velünk is meg nem történik. Ez Ibolya története.
A férjem a negyvenes évei végére annyira feledékeny lett, hogy megkeserítette mindennapjainkat, és akadályozta a munkában is. Öt perc alatt megvolt a diagnózis: a teszt szerint a férjem tünetei korai demenciára (szellemi leépülésre) utaltak. Ekkor leszázalékolták, majd véglegesnek minősítették az állapotát. Az itthoni kórház demencia ambulanciáján nem találták elég elbutultnak ahhoz, hogy a betegsége lassításához szükséges gyógyszert megkaphassa, pedig akkor még lett volna mit megmenteni.
Később kritikusra fordult a helyzet, elkerülhetetlenné vált a férjem pszichiátriai osztályon való elhelyezése és gyógykezelése. Orvosa soha nem bánt velünk elutasítóan, látta, hogy ez egy egész család betegsége, pontosabban állapota, türelmes volt, és a férjem legvadabb üldöztetéses, meglopásos téveszméit is képes volt komolyan végighallgatni. Így, visszanézve, sokszor nem mi működtünk együtt vele, hanem Ő velünk. Ha valamit nem a javaslata szerint tettünk, akkor is fogadott bennünket, és kereste tovább a megoldásokat. Hívhattuk telefonon, felvette, ha nem tehette, visszahívott. Teltek az évek, és a férjem gondozásában elfáradt a lelkem, pánikbeteg, majd depressziós lettem. Három év után a férjem elveszítette érdeklődését a külvilág felé, már nem tudott olvasni, számolni, órát felismerni, nem nézett tévét, nem találta a megfelelő szavakat a gondolatai kifejezéséhez, nem aludt, félelmek, téveszmék gyötörték.
Novemberben mindketten a pszichiátriai osztályra kerültünk. Én hamarabb felépültem, a férjem egyensúlyának visszaállítása viszont keményebb dió volt. De a főorvos úrnak sikerült megtalálni azt a kombinációt, ami az ő számára a legmegfelelőbbnek bizonyult: ma már nem ül az arcán bamba kifejezés, nincs egyensúlyzavara, mozgáskoordinációs panasza, éjszaka jórészt alszik. Sajnos a szellemi funkciók nem javultak, valószínűleg nem is fognak, és csak remélhetem, hogy a viszonylagos egyensúlyi helyzet sokáig megmarad. Nagy támogatást jelentettek a doktor józan érvei annak eldöntésében és elfogadásában, hogy hol és hogyan történjen a férjem további ápolása. Lelkileg és fizikálisan belerokkantam, az eszem tudja/ta, a szívem nem akarja/ta elfogadni ezt a tényt.
A házassági fogadalmam megszegésének érzem a férjem bentlakásos intézményi elhelyezését, mégis ezt kellett választanom. Igyekszem minden nap látogatni. Megteremtünk számára minden lehetséges komfortot, ami a bentlakásos intézmény keretein belül lehetséges, és mégis, amikor elköszönök tőle, látom a szemén a kimondani nem tudott kérdést: „Miért nem viszel magaddal?”
Ibolya
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Robert Kneschke