Évtizedekig kellemesen beleültem az állandóság melegségébe, jól esett az ülepemnek, eszem ágában sem volt azt gondolni, lehet másként, lesz másként, mi lesz, ha másként lesz.

Terítés, gyertyák, ordítozás, asztal körüli zsivaj, rengeteg fölösleges papír, bele a kandallóba, arcok, hangok, érzések, sokan, még többen, ismerős illatok - együtt. Így teltek az ünnepek, a nyarak. A balatongyöröki szünet is, a kisstrand és a stég, a lángos tornyokban, a poharak szanaszét, kocsik a kertben, a nyaralóban tele minden ágy, tele minden szív. Szenteste hosszú a félkör a fa körül , általában csak két sorban fértünk el, hamis se volt a mennyből az angyal, mert jó sokan voltunk korrigálni.

Ebbe nőttem bele. Ebbe nőtt bele az anyám. Az apám is. És mindenki más is. Testvérek, unokatestvérek, unokák, Nagymama  minden dimenzió.

Nagycsaládosok, sokgyerekesek voltak. Voltunk. Együtt. Ez a szó nekem természetes volt.

Magától értődő, olyannyira, hogy szinte értéktelennek is tűnt. Persze ez nem igaz, inkább csak adott volt. A szó egyszerű értelmében. És adott, a múlt idejű ige mindenféle értelmében.

Épp erről beszélek.

És felnőttünk, van, aki elment, van, akit elküldtek, van, aki megöregedett, van, aki megöregedett és meghalt, aztán lett, aki öregedés nélkül egyszerűen meghalt, faképnél hagyott bennünket. A hogy egy hosszú kerítés deszkáit az idő rendezgeti: némelyiket egy kézzel ki lehet emelni, némelyik kettétörik, aztán van, amelyiket az eső, a szél tépázza ki, és szilárdak azok, amelyek a keresztlécet kitartóan tartják tovább. Szóval felnőttünk, már ha a saját generációmról beszélek. Reményteljesen családalapításba kezdtünk: egy gyerek itt, egy ott, még egy, és még egy.

De a nagy létszám mégsem nőtt, fogyni kezdett.

A sűrű szövésű anyag szálait szétmosta valami ronda vegyszer, távolságok és idősíkok keletkeztek, ritkult a szó szövete is: együtt.

Magyarország, Európa, Amerika, maradt, nem maradt, él, nem él.

Egyszerre értékké vált az, ami adott volt korábban, feltűnően intenzívvé az, amit egy átlagos nyári szombat délutánként éltem meg előtte: sírhatnék a nevetés közben, félelem a hála idején, jósló hiány, amikor mindenki ott van.

Ezen az ünnepen hármacskán vagyunk úgy, hogy közben ezernek érzem magam. Hármacskán: a lányaim és én. Jólesőn rábízom magam az emlékekre és a jövő reményeire, de szépen lassan felülkerekedik rajtam egy ösztön, egy felismerés, egy felelősséggel terhelt, ám tiszta akarat: rajtam a sor.

Amit én kaptam tőletek, most a gyerekeknek kell megteremtenem. Mert nagy családot érdemelnek ők is. Nagy családot. Biztonságot, zsivajt , nagy, hangos, zavaros érzéseket. Együtt. Ez a család megtartó ereje.

Alig várom, hogy augusztusban újra együtt. Györökön.

 

Olvasónk nevét a kérésére megváltoztattuk.

Kiemelt kép: Unsplash/Bruno van der Kraan