Végh Miklós azt mondja, bizonyos szempontból nemcsak azok tekinthetők megváltozott munkaképességűnek, akiknek erről „papírjuk van”, hanem például az idősebb korosztályhoz tartozók, a beteg szülőket gondozók vagy a munka világába visszatérést tervező kisgyerekes édesanyák is. Sőt, akár egy súlyosabb fokú laktózintoleranciával küszködő ember is lehet megváltozott munkaképességű, hiszen számára nem mindegy, hogy tud-e a munkahelye közelében ebédet venni, vagy minden este csomagolnia kell a következő munkanapra. Közös ügyünk tehát a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatása, cikkünk szereplője ennek szolgálatának szenteli az életét.

„Az apákkal gyakran bánnak úgy a szülőszobán, mintha szerencsétlen tartozékai lennének a szülésnek. Rosszabb esetben kanos spermadonorként kezelik őket, mintha számukra csak annyi lenne a lényeg, hogy anyuka vaginája kívánatos és élvezetes maradjon a szülés után is.” Ilyen élmény a férfiaknak a nők traumája a szülőszobán:

A családon belüli erőszak kérdését soha nem tette semmi ennyire problematikussá, mint az elmúlt egy év bezártsága. Írországban élő vendégszerzőnk, H. Fekete Bernadett olyan nőkkel beszélgetett, akik különböző, egyéni módszereket dolgoztak ki a helyzetük elviselésére, a túlélésre, aztán a változtatásra.

A kórházi Covid-osztály nem az a hely, ahova bárki szeretne bekerülni, de vannak, akik nap mint nap oda járnak dolgozni. Néhány anyuka összefogott, hogy a kegyetlen napi pörgésben adjon pár perc örömet a Covid elleni küzdelem élharcosainak.

Jocó bácsi kifakad. Szerintünk joggal.

„GyerMekeink érdekében…” – ó, az a plusz egy M betű… milyen tisztelettudó, milyen pátoszos – és mennyire alkalmas arra, hogy elfedje a valóságot. A dologok jelen állása szerint április 19-én nyitnak az oktatási intézmények. Arról, hogy ezzel mit lehet kezdeni, szerzőnk, Szabó Anna Eszter (nem mellesleg kétgyerekes anyuka) osztja meg a gondolatait.

„Elérhetetlen telefonszámok, és rémületes számok, amelyek akkor válnak ténylegesen értelmezhetővé, amikor valamelyik hozzátartozódat takarják. Gyógyszerek, amikről nem tudunk semmit, és vakcinák, amikről még annyit se, ismert és ismeretlen mellékhatások, az utolsó csepp utánig kifacsart egészségügyi dolgozók, sípoló gépek, tengernyi düh, türelmetlenség, és a végén a hideg nagy semmi.”

Ölbe tett kézzel nézték a nagyhatalmak, ahogy Ruandában egymillió ember meghalt. Az egész világ szégyene, ami 27 évvel ezelőtt történt.