„A lányok nem is tudják, hogy nem mindenhol természetes a csonkítás” – Magyar támogatással jött létre a Remény Háza Bamakóban

–

Amikor Morris Andrea a 2010-es évek elején Maliba költözött a családjával, még nem sejtette, hogy egy olyan ügy mellé sodródik, amely később nők százainak életére lesz hatással. Az egész egy egészen hétköznapi helyzetből indult: nem talált munkát, ezért önkénteskedni kezdett egy bamakói szegénynegyed iskolájában.

„Elkezdtem tanítani a negyed iskolájában, és ebből a munkából nőtt ki később a Közel Afrikához Alapítvány gyermektámogatási programja” – mondja. Ez egy olyan rendszer, amelyben magyar családok úgynevezett „virtuális örökbefogadással” vállalják egy-egy gyerek iskoláztatását, gyakorlatilag a tandíj és az alapvető költségek fedezésével segítve azt, hogy minél több gyermeknek legyen lehetősége iskolába járni.

„Ez 2014-ben indult, és gyakorlatilag ezzel kezdetét vette a tevékenységünk Afrikában” – meséli Andrea. „Ez a mai napig működő alapprogramunk, amelynek köszönhetően most már körülbelül 250 gyerek járt vagy jár jelenleg iskolába magyar támogatók segítségével.” Az évek során több száz gyerekkel kerültek kapcsolatba, Andrea pedig folyamatosan visszajárt hozzájuk, követte az életüket, látta őket felnőni.

A fordulópont akkor jött el, amikor ezek a lányok kamaszodni kezdtek

„Ahogy cseperedtek, szembesültem vele, hogy tulajdonképpen mindegyikük meg van csonkítva” – emlékszik vissza Andrea. A felismerés nemcsak megrázó volt, hanem egyben irányt is adott a munkájának. Kiderült számára, hogy a női nemiszerv-csonkítás nem kivétel, hanem általános gyakorlat a közösségben, ráadásul olyan mértékben tabusított téma, hogy még az érintettek sem beszélnek róla egymás között.

„Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a lányok nem is tudják, hogy ez nem mindenhol történik így. Amikor erről beszélgettünk, ők lepődtek meg azon, hogy én nem vagyok megvágva”

– mondja Andrea. Hamar világossá vált számára, hogy kívülállóként nem lehet egyszerűen „megmondani”, mi a helyes. Hosszú ideig kereste azt az utat, amelyen keresztül valódi változást lehet elérni anélkül, hogy erőszakosan avatkozna be egy mélyen gyökerező társadalmi gyakorlatba. 

A megoldást végül a Sini Sanuman nevű szervezettel való együttműködés hozta el, amely már évek óta dolgozott a női nemiszerv-csonkítás visszaszorításán. „Rájöttünk, hogy nem lehet egyéneket meggyőzni. Egy egész közösséget kell megszólítani” – fogalmaz Andrea. Ennek megfelelően egy többlépcsős folyamatot dolgoztak ki: először a közösségi vezetőket vonják be, majd a nőket, később a férfiakat – gyakran vallási vezetők segítségével –, végül pedig a fiatalokat, akik a saját közegükben viszik tovább az üzenetet.

A felvilágosítás három alappillére az, hogy a gyakorlat nem általános a világban, hogy súlyos egészségügyi következményei lehetnek, és hogy nem vallási előírás.

„Sokszor már az is elég, ha az anyák megértik, hogy miért alakulnak ki bizonyos problémák, és hogy ezek összefüggnek a csonkítással” – teszi hozzá. Az edukáció azonban nem áll meg itt: azokkal a nőkkel is foglalkoznak, akik korábban maguk végezték a beavatkozásokat, számukra alternatív megélhetési lehetőségeket kínálva.

Idővel egyre világosabbá vált az is, hogy szükség lenne egy állandó, biztonságos térre, amely nemcsak időszakosan működik, hanem folyamatosan jelen van a közösség életében. A lehetőség akkor adódott, amikor a Sini Sanuman telket kapott Bamakóban. „Ez óriási pillanat volt, mert addig minden ilyen központ bérelt helyen működött, és ha elfogyott a pénz, egyszerűen bezárt” – mondja Andrea.

Innen indult a finanszírozás megszervezése és a nemzetközi partnerek bevonása

„Egy teljesen véletlen találkozás volt” – idézi fel Beke Zsuzsa, a Richter Csoportszintű PR, CSR és Kormányzati Kapcsolatok vezetője. Mint mondja, a vállalat számára a női egészségmegőrzéshez kapcsolódó programok régóta kiemelten fontosak, és éppen ehhez illeszkedve kezdték meg az együttműködést a Közel Afrikához Alapítvánnyal.

„Már régóta gondolkodtunk azon, hogy milyen nemzetközi társadalmi szerepvállalási programnak van igazán komoly értelme. Olyat kerestünk, ami kapcsolódik a női egészséghez, és ahol azt is egészen pontosan látjuk, mi történik a támogatásunkkal” – mondja. Hozzáteszi, hogy céljuk nem pusztán a pénzügyi támogatás volt, hanem az is, hogy valódi hatást lássanak a terepen. A gyógyszercég korábban is számos nemzetközi szervezettel dolgozott együtt, de gyakran nehézkes volt a közvetlen visszacsatolás. 

A Közel Afrikához projektje viszont éppen azt kínálta, amit kerestek: konkrét helyszínt, konkrét közösséget és hosszú távú jelenlétet.

„Nagyon fontos volt, hogy van helyi partner, aki ismeri a viszonyokat, és akiben meg lehet bízni” – teszi hozzá. A közös munka innen gyorsan felgyorsult, a ház tervei pedig már rendelkezésre álltak – egy magyar építészcsapat készítette őket, a helyi körülményekhez igazítva. A központ létrehozásában a Richter mellett a Hungary Helps Program is szerepet vállalt, amely a felszerelések egy részének költségeit fedezte.

A központ 2025 eleje óta működik, az orvosi és oktatási támogatás mellett pedig pszichológiai és jogi segítséget is nyújt. „A Richter Remény Háza egy kétszintes épület: felül a menedékrész, alul pedig egy oktatási központ működik” – magyarázza Andrea.

Az ide érkező nők gyakran extrém helyzetekből menekülnek: kényszerházasság, családon belüli erőszak vagy teljes kiszolgáltatottság elől. A központ nemcsak befogadja őket, hanem segít abban is, hogy új életet kezdhessenek.

A menedék azonban csak az első lépés

„Nem arról van szó, hogy valaki beköltözik és ott marad. Minden esethez tartozik egy ügygondnok, aki segít abban, hogy rendeződjenek az érintett körülményei, és vissza tudjon illeszkedni a közösségébe” – mondja Andrea. Ez sokszor hosszú és összetett folyamat, amely családokkal és közösségekkel való egyeztetést is igényel.

A történetek gyakran megrázóak: Andrea egy olyan esetről is beszél, amikor egy fiatal nő két kisgyerekkel érkezett a központba, miután férje halála után a családja boszorkánysággal vádolta meg és kitagadta. „Ilyenkor nemcsak az a kérdés, hogy hol lakik, hanem az is, hogy hova tud visszamenni, ki fogadja vissza” – mondja.

A központ másik pillére az oktatás. Az itt élő vagy ide érkező nők olyan készségeket tanulhatnak, amelyekkel később önálló megélhetéshez juthatnak: szabás-varrás, szappankészítés, alapvető informatikai ismeretek, írás-olvasás.

„Olyan tudást próbálunk adni, amivel viszonylag gyorsan pénzt tudnak keresni, és el tudnak indulni egy önálló élet felé” – mondja Andrea.

A Remény Háza híre gyorsan terjed

Nemcsak Bamakóból, hanem vidékről is érkeznek nők, akik közül sokan később maguk is a változás részévé válnak. „Aki ide bekerül, biztos, hogy másképp gondolkodva megy ki. És aztán továbbadja ezt a tudást” – fogalmaz Andrea.

A folyamat lassú, de érzékelhető eredményeket hoz. „Amikor én ott éltem, még 90 százalék felett volt az érintettek aránya. Most már ez csökken” – teszi hozzá. A női nemiszerv-csonkítás 2025-ös jogszabályi tiltása pedig újabb mérföldkő, még ha a társadalmi változás ennél lassabban is halad. Andrea szerint ugyanakkor a jogi tiltás önmagában nem elég:

„Addig nem mondhatjuk, hogy tényleg illegális, amíg nincs precedens, amíg nincs olyan eset, ami megmutatja, hogy ez a gyakorlatban is szankcionálva van.”

A Közel Afrikához Alapítvány támogatói bázisra támaszkodik: havi hozzájárulásokkal vagy egy-egy gyerek iskoláztatásának vállalásával bárki segítheti a munkájukat. A Remény Háza esetében a Richter mellett magántámogatók bevonása is fontos szerepet kap a működés biztosításában. „Ha van egy stabil támogatói háttér, akkor tudunk igazán hosszú távon tervezni” – mondja Andrea.

A Remény Háza így nemcsak egy épület, hanem egy lassan kibontakozó folyamat része. Egy hely, ahol a változás nem kívülről érkezik, hanem belülről indul el – beszélgetésekkel, megértéssel és egymásra épülő, apró lépésekkel.

Mózes Zsófi