Átvert apák, kisemmizett anyák, unokától megfosztott nagymamák

–

A szülői jogok: szabadságjogok

Anyajogok. Apajogok. Nagyszülői jogok.

Egy kis gyerekjog még belefér?

Néha úgy érzem magam, mint a hentes a piacon. Darabolom a jóféle árumat, tudom, hogy minden részéből el kellene vinnie a vevőnek ahhoz, hogy igazán értékes és jó legyen, amit készíteni akar. De a végén meg kell kérdeznem, hogy akarja-e az egészet, amit összekészítettem neki, vagy marad a saját elképzeléseinél. 

A jogrendszerünk olyan, hogy a felnőttek, a szülők szükségletei, saját jogaik és érdekeik érvényesítése mellett a gyerekjogok csak olyanok, mint a pörköltben a szaftos cupák. Aki szereti, fontosnak tartja, elviszi. Mindenki más figyelmen kívül hagyja vagy kidobja. Sőt, olyan is van, hogy hazudik róla, vagy csak úgy tesz, mintha fontosnak tartaná. 

Erre a jogrendszer is rásegít. A szülői jogok: szabadságjogok. Ez azt jelenti, hogy a szülőnek szabadságában áll eldönteni, hogyan nevelje a gyerekét, hogyan érvényesítse a gyerek legfőbb érdekeit, mit tesz azért, hogy a gyerekét megvédje.

A szülő tulajdonképpen bármit és mindent megtehet egészen addig, amíg a gyereke egészséges testi-lelki-erkölcsi fejlődését nem veszélyezteti. Ez egy mindenki által érthető és tiszta határvonalnak tűnik – amíg jogszabályban olvassuk.

Az életbe kilépve azonban minden és bármi kérdésessé teheti ezt.

Együtt fürdesz a gyerekeddel: jó szülő vagy, vagy veszélyezteted az egészséges szexuális fejlődését? 

Egyfolytában posztolsz róla a Facebookon: csak egy büszke szülő vagy, vagy veszélyezteted a gyereked biztonságát? 

A fenekére csapsz, ha valami rosszat csinál: téged is így neveltek, mégis rendes ember lettél, tehát jó szülő vagy, vagy bántalmazó? 

Befóliázott könyvet veszel a kamasz gyerekednek: te egy nyitott szülő vagy, vagy veszélyeztető? 

Kötelező a délutáni alvás az oviban: gondos, felelős felnőtt döntés, ami a gyerekek érdekeiről szól, vagy kényelmes helyzet, ami a felnőtteket jobban szolgálja, a szülők meg annyiban hagyják? 

Három különórára járatod a gyereket, plusz korrepetálásra és edzésre: gondoskodó szülő vagy, aki lehetőségeket biztosít, vagy túlterheléssel veszélyezteted a gyerekedet? 

Nem engeded el a másik szülőhöz kapcsolattartásra: véded a gyereked, vagy sérted a jogait?

A gyereknevelés legkülönbözőbb kérdései kapcsán szólunk bele, hogy mit tehet a szülő – aki aztán teljes erővel (és joggal) kikéri ezt magának: az ő gyereknevelési elveibe, döntéseibe senki ne szóljon bele.

Elképesztően sokat vitázunk egymással szülőként, szakemberként, hogy mit lehet és mit nem. De hol húzódik valójában a határ a szülő szabadságjoga és a gyerek érdeke, szükséglete (jogai) között?

Az állam olyan, mint az egyszeri kommentelő, ha gyereknevelésről van szó

Ezt a nem túl jóízű kotyvalékot kavarja meg időnként maga az állam is, ami ugyan egyik kezével minden szabadságot megad a szülőnek (legalábbis a kinyilatkoztatás szintjén).

De ezzel egyúttal rájuk is tol minden felelősséget… miközben a másik kezével azért rendesen korlátozza a szülői szabadságot.

Eldönti helyetted, hány évesen menjen a gyereked közösségbe, iskolaérett-e, milyen oltásokat adass be neki, milyen könyvekhez jusson hozzá, vagy hogy tartania kell-e a kapcsolatot olyan családtagjaival, akikhez nem igazán akarna kapcsolódni.

Az állam egyrészt „ősbizalommal” van a szülők iránt, másrészt meg azért annyira mégsem. És amikor elvesz egy kicsit a szülők szabadságából, annak indokaként általában a gyerekjogokat – divatosan szólva: a gyerekek védelmét – hozza fel. És közben egy kicsit minősíti is azokat, akik nem értenek egyet a döntésével. Pont mint az egyszeri kommentelő. Ő is a gyerek védelmére, és az ő érdekeire hivatkozik, amikor vitába száll a másik ember gyereknevelési elveivel.

Pedig a gyereknevelés nem gyerekjogi kérdés.

A szülőknek tényleg meg kellene adni a szabadságot arra, hogy úgy neveljék a gyereküket, ahogyan ők azt a legjobbnak gondolják. Őrizni, védeni azokat a területeket kell, ahol a szülő szabadsága összeér a gyerek érdekével és szükségletével.

És ott is még van egy széles határzóna, ahol nem büntetni (ítélkezni, fenyegetni, minősíteni kellene), hanem megérteni, tájékoztatni, segíteni, érzékenyíteni.  

 

Gyerekjogok helyett a szülői jogokkal foglalkozik a rendszer (és a szülők)  

A gyerekjogok (ahogy a gyereknevelés is) összetett és bonyolult kérdés, ami nagyon sokat fejlődött az elmúlt években. Sokkal többet tudunk ma arról, hogy mit jelent az egészséges gyerekkor és mi minden veszélyeztetheti azt, mint 50 vagy akár 15 éve. Ráadásul van egy csomó új kihívás. Szóval, a gyerekjogok nem intézhetők el egy mondattal, nem írhatók plakátra, és ritkán fér el az érv meg a magyarázat egyetlen kommentben.

Vannak országok, ahol egészen komoly gyerekjogellenes mozgalmak vannak, alapvetően azzal az indokkal, hogy semmi szükség a gyerekjogokra, csak felelős szülők és jól működő állam kell. Egyébként is, „mit tud egy gyerek a világról, meg ugyan hogyan tudna élni a jogaival? Teljesen felesleges a gyerekek jogairól beszélni, hiszen a gyerekek nem jogalanyok. Végül úgyis a szülők, gondviselők meg az állam dönt minden őket érintő kérdésben az egészségügytől az oktatáson át a gyerekvédelemig.” 

Ebbe a trendbe illeszkedik az is, hogy az anyák és az apák meg a nagyszülők jogai kapjanak külön figyelmet. Meg hogy a gyerekek jogainak védelme helyett a szülői jogok érvényesítése az elsődleges.

Ha egy apa kapcsolattartását akadályozza az anya, akkor nem a gyerek joga sérül, hanem az apáé. Ha a gyerekvédelem rosszul működik, akkor a gyerek jogaiért nem lehet síkra szállni, de az az anya, aki emiatt szívott, eljárásokat tud indítani.

Rossz hatósági döntés született egy gyerek ügyében? Hacsak valamelyik szülője érdekét vagy jogait ez nem sérti, nincs senki, aki kiállna érte. Gyakran még azok sem, akiknek ez munkaköri kötelessége lenne. 

Így aztán esetről-esetre kialakulhatnak véd- és dacszövetségek. Átvert apák, kisemmizett anyák, kapcsolattartási joguktól megfosztott nagymamák és a gyerekek között, ám gyakran ezek sem a gyerekről szólnak elsődlegesen, hanem a felnőttről.

A jogrendszer is ennek a gondolkodásnak kedvez

A gyerek nem tud önállóan perelni, kiállni, eljárást kezdeményezni. A gyerekeknek a legritkább esetekben lehet önálló jogi képviselője, a véleményük figyelembevételét meg még csak gyakorolják a bíróságok, hatóságok, ezért a legtöbb esetben nem közvetlenül a gyerekkel dolgoznak a gyerekjogi szakemberek, hanem a felnőttekkel. Őket győzködik arról, hogy vegyék figyelembe a gyerek jogait, és érvényesítsék azokat.

Ez a rendszer úgy van kialakítva, hogy óhatatlanul a felnőtteket állítja egymással szemben (anyát az apával, családot a nagyszülővel). Ahelyett, hogy arra törekedne: mindenki közös platformra kerüljön a gyerek érdekében. 

Optimális esetben nem is lenne szükség külön apai-, anyai-, nagyszülői- meg gyermekjogokra. Az emberi méltóság védelme, a jogszerű és tisztességes eljárások és döntések szavatolni tudnák, hogy boldog és jogsértésektől mentes életet éljen mindenki. A kommentekben sem kellene a gyerekvédelemre hivatkozva cseszegetni a másikat.

Elég lenne beszélgetni.

Például arról: lehet, hogy a gyereked számára tök oké, ha vele fürdesz. Viszont lehet, hogy nem az. Ehhez nagyon sok mindent tudni kellene. A gyerek korát, hogy hogyan neveltétek, mi megszokott a családban, mit jelzett a gyerek korábban, odafigyeltek-e ezekre a kérésekre, jelzésekre. 

Egy tökéletes világban így lenne. Egy olyan világban is, ahol a szülők képesek lennének beszélgetni, és ahol a gyerekvédelem tényleg arról szólna, amire a neve utal. 

Most viszont az van, hogy a felnőtt a lényeg, és a gyerek (meg a jogai) a „cupák”, amire hivatkozni lehet, ha már minden más érv kimerült.

Évek óta zajló konfliktusok, pereskedés, sérelmek hosszú sora után, amiből nincs kilábalás, egyszer csak jön a gondolat: a gyerekjogokat még nem próbáltuk. Nézzünk körül ott is, hátha van valami keresnivalónk. 

  

Hogyan lehetne ezt jobban csinálni?

Jó kérdés.

Nekem sokat változott a hozzáállásom a gyerekjogokhoz az elmúlt húsz évben. Nem hitben vagy meggyőződésben, sokkal inkább forradalmi hevületben – ami talán segíti a párbeszédet, és azt, hogy jobban értsük, halljuk egymást akkor is, ha mást gondolunk. És tudom, hogy még van hova fejlődnöm. 

Biztos vagyok benne, hogy az a komoly mennyiségű frusztráció és düh sem segít, ami most a magyar társadalomban érzékelhető. Ahogyan az sem, hogy a jogrendszerünk évszázadok óta azt üzeni, hogy ha jogod van, jogosultságod van. Ne add oda másnak! Élj vele! Ha te nem harcolsz érte, senki nem fog. 

Ebben a légkörben életveszélyes lenne lemondani a gyerekjogokról. De biztosan nem segít az sem, ha a szülői (apai, anyai), nagyszülői jogok irányába kezdünk el érvelni.

Az a kép van bennem, amit egy új-zélandi dokumentumfilmben láttam, ahol egy gyerekvédelmi kérdést úgy beszéltek meg, hogy mindenkit odahívtak (a családot, a gyerek barátait, a közösség azon tagjait, akivel a gyerek kapcsolatban állt), majd feltettek egyetlen kérdést: „Te mit tudsz tenni azért, hogy ennek a gyereknek a helyzete jobb legyen?”

És elkezdtek beszélni. Hosszan.

Nem számított, hogy ki kicsoda. Csak az, hogy a gyerek érdekében gondolkodjon. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Malte Mueller

Gyurkó Szilvia