Most is azzal kezdem: ez a cikk nem általánosítani szeretne. Nem általános okosságokat és megállapításokat akar tenni, nem mindenkire érvényes dolgokról beszél, és nem akar sem uszítani, sem megosztani vagy gyűlöletet szítani. Tendenciákról beszélek, olyan jelenségekről, amik elképesztően gyakoriak, ezért érdemes őket összefoglalva értékelni, és levonni belőlük a tanulságokat.

Gyakorlatilag egyikünknek sincs olyan nőismerőse, barátja vagy rokona, aki után még soha életében nem fütyültek vagy kiabáltak valami alpári mocskos dolgot az utcán. Szintén alig van olyan nő az életünkben, akitől még soha egyik munkáltatója sem kérdezte meg 25 és 40 éves kora között, hogy tervez-e még gyerekeket. Az átlagember talán nincs is tisztában azzal, hogy utóbbi kérdés az utcai kiabálással majdnem egyenértékű aljasság, és semmilyen munkáltatónak nincs is joga senkitől ilyet kérdezni. 

A nőkre teljesen más szabályok vonatkoznak az életben, mint a férfiakra. Sokkal durvább dilemmák, sokkal kegyetlenebb ítéletek – egyenlőtlen körülmények között kell érvényesülniük egy olyan társadalomban, amelyet javarészt férfiak alkottak meg számukra.

Gyerekkoruktól kezdve úgy 50 éves korukig tart a tortúra, kábé onnantól hagyjuk békén őket. És tudod, miért? Mert onnantól nem tekintjük többé nőnek őket. Onnantól – már elnézést – érdektelen öregasszonyok a társadalom szemében, akiknek mindössze annyi a dolga, hogy gondoskodjanak a férjükről, etessék és szeressék az unokákat, és viseljék el, hogy amit 50 évig kaptak, azt most már a lányaik és unokáik kapják. Egy dermesztően igazságtalan, bántalmazó környezetet teremtünk nekik össztársadalmilag, és még azért is megbüntetjük őket, ha ez ellen szólni merészelnek. De ne szaladjunk előre.

Ha én hatévesen odamentem a lányokkal játszani, senki sem szólt rám, hogy ez lányos játék. Ha anyám hosszabbra hagyta a hajamat, mert tetszettek neki a göndör fürtjeim, senki sem szólt neki, hogy ezt nem illik. Ha egy kislánynak olyan rövidre vágták a haját, hogy nem lehetett copfot csinálni belőle, megjegyzéseket tettek rá (és az anyjára is – az apjára soha). Ha egy lány be akart állni focizni vagy jól bunyózott, nem megdicsértük, hanem kinevettük – bizony, én is. Ha edzésen egy csaj ügyesebb, gyorsabb, erősebb volt, az nem az ő dicsősége volt, hanem az én szégyenem. Ha póló nélkül rohangáltam a tornateremben 14 évesen, tökös, bevállalós gyereknek számítottam. Ha egy osztálytársnőm megpróbálta volna ugyanezt melltartóban, vagy túl feszes trikóban, akkor „kurvának” számított volna. 

Egyetem után kis túlzással mindenkivel lefeküdtem, aki csak hajlandó volt lefeküdni velem – mint az általam ismert fiúk 95 százaléka.

Azok a lányok, akik szintén ilyen étvággyal fordultak a férfiak felé, és ugyanúgy élni akarták az életüket, már a második fiútól számítva „ribancnak” minősültek – attól függetlenül, hogy ők nyilván nem mesélték el ezeket az élményeket minden barátjuknak.

Ha bármelyik barátom összehányta magát egy buliban, „faszagyereknek” tartottuk, de ha egy lánnyal ilyen történt, azt „igénytelen libának” véltük sokszor. Ha én kijelentettem 25 évesen, hogy fingom sincs, hogy akarok-e gyereket, és egyáltalán nem is érdekel ez az egész, akkor én egy „belevaló vagány” voltam – ugyanilyen korú bármilyen nőre már szúrósan néztek. És ők 20 éves koruktól havonta megkapták, hogy mikor akarnak szülni végre, és hogy hány gyereket akarnak – függetlenül attól, hogy egyetemre jártak, dolgoztak, és volt-e pasijuk vagy nem.

Ha egy nő közölte, hogy szülés után nem akar majd visszamenni dolgozni, az a „kitartott liba” státuszt jelentette. Ha közölte, hogy vissza akar menni dolgozni, akkor a „karrierista, szívtelen dög” státusz járt neki. Érdekesség, hogy mindkét szituációban a nő barátját/férjét sajnálta mindenki, hogy „szegény pasi, micsoda nőnek csinált gyereket”. Egyes körökben a nők már azzal kiverték a biztosítékot, hogy egyáltalán egyetemre jártak. Ha egy nő 25 évesen szül, akkor „elcseszi a fiatalságát, és hülyeséget csinál”. Ha 35 évesen szül, akkor meg „túl öreg lesz a gyerekhez képest”. Ha egyet szül, az „önző dolog, mert jár a testvér mindenkinek” (és nyilván „lusta” az anyuka). Ha kettőt, akkor a kettő közötti korkülönbség nem lesz pont megfelelő. Ha hármat, akkor olyan „háztartásbeli típus”, aki a harmadikat azért szülte, hogy ne kelljen dolgoznia többet („szegény férjed”). Ha többet, akkor „nyúl, bazmeg, akinek szegény férje etethet egy egész osztályt és vehet nagyobb autót”. 

A nőt a saját teljesítményéért szinte soha nem értékeljük, és nem ismerjük el. Ha szép, „az anyjától örökölte”. Ha okos, „az apja tette azzá”. Ha tehetséges, akkor „volt a családban valami tehetséges rokon, ugyebár”?

Ha szorgalmas, akkor „elhagyott a férjed, és elfoglaltad magad”? Vagy „sok időd volt, mert a férjed mellett nem kell dolgoznod”? Ha a férfi megcsalja a nőt, az ma már szerencsére aljas szemétség, de ha a nő csalja meg a férfit, akkor annyira „kurvává válik”, hogy azok a nők is azzá válnak szinte, akik ennek ellenére szóba állnak vele. A férfi „jó útra térhet, beláthatja, megjavulhat, a következő nővel lovag és úriember lehet”. A nő soha többet. Neki ott „vége van örökre”.

A férfi, ha küzd az igazáért, ha kiáll a jogtalanság, az igazságtalanság ellen, ha odaáll egy ügy mellé, ha támogatja a szegényeket – akkor „erős, karakán, bajnok, követendő példa, aki a mérhetetlen terhei, munkája, elfoglaltsága, kötelezettségei mellett még ezekre a nemes dolgokra is időt szakít”. Ha a nő áll oda, mondjuk, csak a saját jogaiért, egyenlő bánásmódért, élhető körülményeiért küzdeni, akkor egy „bajszos feminista picsa, akinek túl sok a szabadideje” (a férjének köszönhetően). Ha alapítványban dolgozik, ha ételt oszt, ha szegény gyerekeket támogat, akkor nyilván „eltartja őt a férje, ezért jut ideje ilyesmire”, és „iszonyatosan nemes, erős és karakán dolog a férjétől (!), hogy megengedi ezt neki”. 

 

Ha egy férfi feleség és gyerek mellett elmegy focizni vagy sportolni heti kétszer, akkor ő egy „igényes, magára nagyon is adó pasas, akinek szerencsés a társa, hogy ilyen modern, tudatos, egészséges gondolkodású férje van”. Ha a nő megy el hetente két este sportolni, akkor először is „elhanyagolja a gyerekeit, és magára hagyja az ezer tennivalójával a férjét, ami elég önző dolog tőle, hiszen szegény férfi a munka és ezer elfoglaltság után ugyebár”... És szerencsés az a nő, akit elenged a férje ilyesmire, amire nyilván azért van szüksége a nőnek, mert (elég aljas módon) „elhanyagolta magát, a testét, amire vigyáznia kellett volna a férje miatt (ne csodálkozzon, ha félremegy az ura…), de ő nem fogyott vissza kellő sebességgel a terhesség után”, pedig „csak otthon van a gyerekkel, jó dolgában azt sem tudja, mit csináljon”.

Ha a férfi elmegy otthonról a haverjaival, és ha a nő akar elmenni – másképp ítélkezünk.

Ha a férfi iszonyúan elhízott, lyukas trikóban jelenik meg, nem borotválkozott egy hete, és kócos, társadalmi megítélés szempontjából, kábé akkor kerül egy ápoltsági szintre azzal a nővel, akinek kettő szőrszál elkerülte a figyelmét a vádliján.

De amúgy jelentősen többet borotválkozik az egész testén, mint a férfi, és gátsebbel sincs annyi mentsége a szex hiányára, mint egy férfinek, akinek „nehéz hete” volt a munkahelyén. És a sor sajnos nem ér itt véget. A gyerek ugyanis „a nő dolga”. A takarítás, a rendrakás, a mosás, a teregetés, a vasalás „a nő dolga”. A vásárlás nagyobb részt „a nő dolga”. A főzés „a nő dolga”. És nem túlzok. A férfi dolga az, hogy „dolgozni jár, és beveri a szöget a falba meg lemossa a kocsit”. Még az sem feladata, hogy „boldoggá tegye az asszonyt, mert ha az annyira hálátlan, hogy egy ilyen férfi mellett nem boldog, az az ő baja”. Sőt „bűne”. Mégis, mit képzelt? És ez még mindig nem a sor vége!

Ma Magyarországon az átlag nő el kell, hogy viseljen olykor egy pofont. Megalázó mondatokat onnantól, hogy „hogy nézel ki”, odáig, hogy „én keresem a pénzt, tehát te kussolsz”. Nem vagyunk egyenrangúak. AZÉRT nem vagyunk egyenrangúak, mert „te csak (!) itthon vagy a gyerekkel, én meg dolgozom”. Meg hát, „erősebb is vagyok”. Ma Magyarországon az átlag nőnek sem egyenrangú feltételei, körülményei, lehetőségei nincsenek, sem azonos tisztelet, megbecsülés, elismerés nem jár neki. Viszont egyértelműen sokkal nehezebb pálya ma nőnek lenni, mint férfinak. És még mindig meghal hetente egy nő ebben az országban párkapcsolaton belüli erőszak miatt, és még mindig nincs kint százezer férfi az utcán, hogy ennek azonnal legyen vége, és hagyjátok békén a nőket!

És ők azok, akiket mindezek mellett egységesen (és nem kicsit cinikusan) a „gyengébb nemnek” hívunk.

Tőlük várjuk, hogy szüljenek nekünk gyerekeket, hogy teremtsenek nekünk otthont meg hátteret, és nem vesszük észre, hogy ezzel már eleve hátra soroljuk őket, hiszen a hátterünket várjuk tőlük.

Mint ahogy úgy várjuk el tőlük, hogy méltó társaink legyenek, hogy mi egyáltalán nem vagyunk ehhez megfelelő társaik, sőt „felháborító feminista picsogásnak, szemérmetlen követelőzésnek” tekintjük, ha igényeket támasztanak azzal kapcsolatban, hogy nekik milyen társra lenne szükségük. Ezeknek a feloldhatatlan ellentéteknek a kellős közepén kell leélniük az egész életüket úgy, hogy minden döntésnél kegyetlenek vagyunk velük. Gondoljunk csak arra, aki, mondjuk, egyáltalán nem akar férjhez menni, „csak” egy társ kell neki. Vagy aki odáig merészkedik, hogy nem akar gyereket, és ezt ki meri mondani. Vagy egyedül akar utazni. Vagy amelyik a szenvedélye (legyen az síelés vagy kutatás) köré akarja építeni az egész életét. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Miközben a nap végén annyira egyszerűek az igazságok. Ha belátjuk, ha nem. Mi, férfiak elég hiányosak vagyunk nők nélkül. Nélkületek nincs család, nincs egység, nincs szerelem, nincs biztonság, nincs otthon, nincs boldogság. Talán meg kéne adnunk a tiszteletet, az egyenlőséget, a lehetőséget, a tisztességes, igazságos bánásmódot, a vállalható alkukat, a nyugalmat, a szeretetet, amit a nők úgy egyébként meg-, és kiérdemelnek. És itt tenném hozzá, hogy ameddig minden harmadik nő szenvedett már el kapcsolaton belüli verbális vagy fizikai erőszakot, ameddig a nők kevesebbet keresnek ugyanazért a munkáért, ameddig a fent leírt igazságtalanságok mind igazak, addig nem érv, hogy egy csomó nővel nem történik ilyen, meg egy csomó „normális” férfi is van. Ameddig a matekpéldában az egyik szorzó nulla, addig sajnos az eredmény nulla. Addig elképesztő sok tennivalónk van.

Szóval lehet, hogy nem kéne így bánnunk a nőkkel. És akkor lehet, hogy könnyebb lenne mindannyiunk élete. 

Lehet, hogy megérne egy gondolatot, kedves férfitársaim. Azok is, akik már így gondolkodnak, akik férfiként vagy nőként nem érzik, hogy a fenti példák és felsorolások, a fenti „minták” rájuk vonatkoznának, azaz akik már nem így élnek, és főleg nem így gondolkodnak – azok is tegyék feladatukká, hogy hirdessék, vallják, mondják ezt. Sőt, azok hirdessék leginkább! És azok is, akik most még legyintve vigyorognak vagy vicsorognak a fentieken. Egyszer nektek is szembejön a valóság, barátaim. A világ nem az erős hímek irányába tart. Ha tetszik, ha nem. Hanem az erős közösségek irányába. Abban pedig a nők egyenrangú partnerek, mert ez alapfeltétele az erős közösségnek. De bizony.

Jó reggelt kívánok!

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Polka Dot Images