„Kedves János, lenne kedved írni nekünk a sportolók társadalmi felelősségvállalásáról? Hogy mikor? Azonnal!” – a megszólítás kicsit összezavart, sohasem hívott Jánosnak, a „hallod, Hrutka” illett volna ide, de a „kedves” felkérés vége irányba állított. Ki tud ellentmondani egy ilyen bájos megkeresésnek? Legbelül haragudtam „a Szentesire”, mert a nem létező szabad perceimből akart órákat úgy, hogy tudta, nem fogok nemet mondani, és szeretem is a kihívásokat. Ráadásul két labdarúgót ismert eddig, a harmadik feltűnése pedig már az ő érdeklődését is felkeltette a testidegen területen. Tisztában voltam azzal, ha egy átfogó, érthető képet szeretnék festeni neki és a kedves olvasónak, jóval mélyebbre kell ásnom és megfelelő kontextusba helyeznem a jelenséget. 

1993 csodálatos év volt. Sikeresen érettségiztem a IX. kerületben, pedig a tanulás mellett számtalan változást hozott az az esztendő. Felkerültem a Ferencváros első csapatába, teljesült a gyerekkori álom, büszkén léptem be a kupadöntőre készülő, majd azt meg is nyerő csapat Üllői úti székházának vaskapuján. Nyáron 5. hely az U18-as Európa-bajnokságon, Angliában, és még magamhoz sem tértem, már készülhettem életem első derbijére. 

Izgatottan vártam ezt az októberi napot, egy igazi előszülinapi ajándék volt. Örömszökkenés az utcaszintről lefelé vezető pár lépcsőfokon, aztán jobbra kanyar, ott volt a „nagycsapat” öltözője. Belépve az ajtón, illedelmes legfiatalabbként köszöntem mindenkinek, majd egy erősebb hang kapta el a grabancomat: 

„Kicsi, gyere ide, menjél fel az étterembe a kávémért, tudod, presszókávé, cukor nélkül, tejszínhabbal, ha visszaértél, akkor ott az a sporttáska, kapaszkodj bele, azt neked kell áthoznod Újpestre, ott majd megmondom, mit csinálsz vele.” Simon Tibi tudott vicces is lenni néha, de a tiszteletre nevelésben, az öltözői fegyelem terén és a fiatalok terelgetésében nem ismert ellenvetést. Én sem kérdeztem vissza, tettem, amit egy fiatalnak tennie kellett. 

Kiérve a Megyeri útra, üres stadion fogadott, csak a külön utakon, rendőri kísérettel érkező ferencvárosi szimpatizánsok voltak a szektorukban. „Kicsi, hozd a táskát, indulunk.” Átsétálva az üres pályán egy kifeszített rácsrész fogadott, ahol át kellett préselnem az irtó nehéz, hatalmas csomagot, el sem bírták kapni a másik oldalon, nagy csattanással esett a sivár, omladozó betonelemre. Cipzár kihúz, áru kiömlik. Ekkor szembesültem a naiv 18 éves tettével, több száz fős sereg szórakozásáról gondoskodtam, nem kevés szabályt áthágva. Így került 90 percnyi pirotechnikai eszköz a félmeztelen, duzzadó vagy trikóban is jól látható izmokkal felpakolt legvérmesebbekhez.

Kellett pár hónap, amíg az ember hozzászokott a szurkolók mindennapos jelenlétéhez. Ott voltak az edzéseken, mérkőzések előtt „irányt” adva, de előfordult, hogy mérkőzések után is, amikor már senki sem volt a pályán és az klubház környékén. Együtt elemezték a látottakat az edzői stábbal. Az öltözőben. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ebben a közegben szocializálódtam, nőttem fel, lettem felnőtt és tanultam meg mások elvárásai szerint élni, kiszolgálni azt a közeget, amely sikereknél az egekig emel, a hibáknál eltapos, és amelyik sokkal jobban tudta nálam is, mikor játszottam jól vagy rosszul.

„E világon, ha ütsz tanyát”, ismerned kell a közeget, a szurkolói kultúrát, a szereplőiket, szokásaikat, reakcióikat. Ők azok, akik összekuporgatva forintjaikat, a világ másik végére is elkísérnek, hogy 12. játékosként hajszoljanak győzelembe. Ők azok, akik a vállukon cipelnek, bálványoznak, felnéznek rád, akik lelkileg csatlakozni akarnak sikerhez, csalódáshoz, sokszor a legerősebben meghúzott határokat is átlépve. Ők egyet jelentettek a lelátói szenvedéllyel. A kiváltságok viszont addig illetnek, míg a szűk vezető réteg által megszabott normáknak, képviselt irányoknak megfelelsz. Lehet kerülni a témát, becsukni a szemünket, tudomást sem venni róla, nem beszélni köztünk élő jelenségekről, de évekig fizette a magyar labdarúgás a súlyos számlákat cigányozás, zsidózás, buzizás vagy éppen románozás miatt. A szurkolói rigmusok, dalok, gondolatok sokszor tartalmaztak szélsőséges elemeket.

A sikereidért magukat teljesen átadó drukkerek lassan nemcsak a belépőjegyekért, a jó játékodért, hanem a nézeteidért, a gondolataidért is sorban álltak. Hiszen „egy vérből valók vagyunk”!

„Egy, ki végzi szolgálatját”, aztán felnő, idősebb lesz, jó esetben tanul, tájékozódik, világot lát, lelkileg fejlődik, visszatekint. Érzi még az ötéves korától beszippantott salakos és földes pályák illatát, a mindennapok monotonitását (iskola, edzés, későig tanulás, újrakezdés), a hétvégék egyhangúságát (hol lesz a bajnoki, hova utazik a család?), az állandó megfelelés szorító érzését, amellyel szülőnek, tanárnak, edzőnek, fanatikusoknak, közvéleménynek tartozott. Észrevesz értékeket, lát helyzeteket, sorsokat, egyre inkább formálódik, kialakul a független én, megjelenik a vélemény olyan kérdésekben is, amelyek korábban nem keltették fel az érdeklődését. Kitekint a burkon túlra, szabadságért kiált.

Ám véleményt formálni, kiállni az ember által helyesnek, jónak vélt dolgok, (köz)ügyek, kényes témák mellett még ekkor sem egyszerű, dolgozik az emberben a múlt, a minták, a megfelelés és elsősorban a félelem. Hiszen a segítő kéznek, a támogatónak kell utána kifutnia tízezrek elé, figyelmen kívül hagyni a füttykoncertet, olvasni a lejárató üzeneteket, kommenteket, hallgatni az utca emberének negatív megnyilvánulásait. Furcsán néz aztán a fejlődési ív más szakaszánál tartó csapattárs, értetlen az edző, kérdőn pillant a klub és a szövetség: ezt miért kellett?

Jön mégis „egy, ki magva erdőségnek”, és másodpercek alatt rombol le sztereotípiát, futballistákról alkotott előítéletet.

Kiáll, felszólal, vállalja a véleményét, példát mutat, és üzen: segíts embertársaidon, támogass rászorulókat, állj ki értékek mellett, amelyekben hiszel, merd vállalni azt, aki vagy, amit gondolsz, és fogadd el, ha valaki másképp vélekedik minderről. Adj vissza valamit a rendszernek, amely téged felnevelt, kiemelt.

A sportolói felelősségvállalás azonban így sem egyedi. Ha nem is feltétlenül társadalmi kérdésekben, de sokszor érkezik „egy, ki tudja, hol a kapocs”, és bőkezűen segít, adakozik, felajánl. Számtalan hazai és nemzetközi példa mutatja, hogy mindig akad „egy, ki győzni segít szegényt”. A közelmúlt is számos követendő kiállást kínált a nyitott szemmel közlekedőknek. 

Marcus Rashford, a Manchester United 22 éves labdarúgója tett tanúbizonyságot emberi nagyságáról, fiatal kora ellenére érett, felelősségteljes gondolkodásáról. Tavaly, a vírushelyzet kirobbanásakor, az iskolák bezárását követően indított kampányt azokért a gyermekekért, akik a tanintézmények bezárása után nem jutottak élelemhez. A FareShare Alapítvánnyal karöltve kétmillió fontot (836 millió forint) gyűjtött a fiatalok élelmezésére, ennek köszönhetően hárommillió adag ételt tudtak kiosztani a nélkülözők között. Megállapodott angol élelmiszerláncokkal, és a folyamat minden egyes elemére figyelemmel volt. Olyan méreteket öltött a kampánya, a mögötte lévő összefogás, hogy a kezdetben politikai vitákat szült kezdeményezés mögé beállt az angol kormány is. A szegénységben felnőtt manchesteri fiú nem először állt nemes ügy mellé. Korábban fedél nélkül élőknek szervezett kampányt, amikor is 1200 cipősdobozba rejtett ajándék talált gazdára. 

„Minden apróság egy életet változtathat meg” – vallja, így a legapróbb kéréseknek, felkéréseknek is igyekszik mindig eleget tenni. 

A sportolói társadalmi felelősségvállalás deklaráltan legnagyobb szívű, legbőkezűbb példája Cristiano Ronaldo.

A legadakozóbb sportolónak választott világsztár jótéteményeinek a sorában számos támogatott szervezet (például UNICEF, Save the Children), a világ különböző pontjain felépített kórházak, földrengés sújtotta területek megsegítése és a közbeszédbe be sem került segítségek sora áll. A portugál klasszis rendszeres véradó, emiatt nem tetováltat, még az Aranylabdáját, a futballvilág legnagyobb egyéni elismerését is elárvereztette, hogy jótékony célra fordíthassa az abból befolyó nem csekély összeget.

Magyarországon sem kell Sherlock Holmes-i kvalitás ahhoz, hogy az ember hálójába akadjon „egy, ki elvet üres edényt”. Gulácsi Péter novemberben adományozott 25 millió forintot egy gerinc eredetű izomsorvadásban szenvedő kisfiúnak, majd ő is zászlóvivője volt annak a kezdeményezésnek, amelyet a magyar labdarúgó-válogatott tagjai indítottak, közösen összegyűjtve 20 millió forintot két beteg kisfiú és a Tábitha Gyermekhospice-ház részére. Itt is érdemes kiemelni, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség teljes mellszélességgel állt az ötlet mellé, és nem keveset tett azért, hogy értékében és szervezettségében a legteljesebb csomagot kapják a rászorulók.

Rengeteg a pozitív példa, segítő kéz, legtöbbször úgy, hogy nem is tud róla a közvélemény. A szándék legtöbbször valóban a támogatáson, nem a hírnév megszerzésén alapszik. Ronaldo például azt kérte, hogy maradjanak titokban a Save the Childrennél tett szerepvállalásának részletei, de Gulácsi nagylelkűségét is a beteg gyermek családja osztotta meg közösségi oldalán. Megszámlálhatatlan kérés, kérelem érkezik a sportolókhoz, a legnagyobb dilemmát sokszor az okozza, hogy kinek segítsen az ember. A probléma orvoslására lehetne megoldás egy alapítvány, amely a különböző sportágakban gyűjtené a sportolói hozzájárulásokat, de előrelépést jelenthetne egy folyamatos, a juttatások meghatározott százalékával való szerepvállalás is. A cél, hogy mindig legyen „egy, kit szó nevén szólít”, a következő, aki úgy érzi, szeretne visszaadni valamit abból a sok jóból, szerencsés élethelyzetből, amelyet akarata és a sors biztosított neki.

A segítségnyújtás, a rászorulók helyzetének enyhítése, a problémájukra való figyelemfelhívás tehát része a mindennapoknak, a társadalmi, politikai témakörök érintése viszont még gyerekcipőben jár.

Sokan úgy gondolják, hogy a sportoló csak sportoljon, ne menjen át a nagyfiúk homokozójába játszani, viszont van egy markáns réteg, amely pont az elismertséget, releváns követői bázist maguk mögött tudóktól várná azt, hogy elmondják véleményüket. Így vagy úgy!

„Mindenki függ valamitől. Tudod, hogy mindenki függ.”

Így a kényesebb kérdéseknek, témáknak csak néhányan fogják meg a kezét, csak páran mernek kilépni velük az utcára. Kevesen vállalnak a magyar válogatott kapuséhoz hasonló tettet, pedig elkelne még „kettő vitéz és tudós négy”. 

Gulácsi Péter bejegyzésével fittyet hányt a szurkolói közeg elvárásaira, mert és tudott autonóm lenni, független, miközben tudta, hogy lesznek következményei. 

Kiállni a közvélemény elé, vállalni önmagad, jó szándékú gondolatod, esetleges építőjellegű kritikád, ismerve hozadékát és annak mértékét – egy igazi bátor, szabad tett. Ha egyetértesz azzal, amit mondani, közvetíteni akar, ha nem, becsülendő. Így születnek hősök, példaképek, a pályán és a pályán kívül egyaránt.

Hrutka János

A szövegben kiemelt idézetek József Attila A hetedik című verséből származnak.

A fotó a szerző tulajdonában van