„Féltik a jövőjüket, ezért bátrak” – Rendhagyó főhajtás a lélek ereje és a bátorság előtt a SzuperWMN-díj ötödik évfordulóján

–

Érzem én, hogy ez nem a nagy ünneplések ideje, de meggyőződésem, hogy kemény, embertelen időkben születik a legtöbb hős: akár önként, akár kényszerűségből. Én legalábbis tavasz óta úton-útfélen találkozom velük, még akkor is, ha sokszor hajlamos vagyok arra, hogy magamba forduljak, visszavonuljak, hogy kiboruljak a mindenki számára új és nehezen – talán egyre nehezebben – kezelhető helyzettől, rossz emberi gesztusoktól.

Számomra mégis az első számú hétköznapi hősök a kedves, empatikus, a maszk mögött is mosolygó emberek lettek, akik egyetlen pici gesztussal mégis képesek visszahozni az emberiségbe vetett hitemet.

A sarki boltos néni, aki sosem felejti el megkérdezni, hogy van a kutya, és kiszaladni hozzá, ha közeledünk; a patikushölgy, aki szinte orvosként követi az összes hozzá járó beteg állapotát, aki becsempész pár vitamint a gyenge öregek papírzacskójába, aki kijön a sorban állókhoz, és megkéri őket, hogy engedjék majd előre a nemsokára érkező Karcsi bácsit, mert a felesége nincs jól, és siet vissza hozzá: „egész biztos megismerik, drágáim, mindig kockás zakóban van”. A piacon a fázós kofa, aki elszalad a raktárba, és közben visszaszól: „ez a padlizsán már nem az igazi, érzem, türelem, türelem…”. A dohányboltos hölgy, aki összehúzza a szemöldökét, hogy szerinte mostanában többet szívok, mint tavasszal. A negyediken lakó Éva néni, aki csak mosolyog, és gondozza a ház közös udvarában a növényeket. Szemben az ötödiken az idős asszony, aki minden áldott nap kétszer húsz percet „sétál” fel s alá a három négyzetméteres erkélyén, és minden ismerősnek integet, majd leszól: „ha az így megy tovább, jövőre indulok a félmaratonon…”

Szerencsére mindenki a végtelenségig tudja sorolni a saját hétköznapi hőseit, csak észre kell őket venni, és valahogy továbbadni, továbbvinni a mosolyukat! Minden számít.

Nem, dehogy felejtettem el az elmúlt év legnagyobb hőseit, akik egy omladozó, nyikorgó, bedőlő egészségügyi rendszerben állnak helyt nap mint nap, dőlnek ki, és a többiek helyettesítik őket a végkimerülésig. A tanárokat sem felejtettem el, akik minden egyes nap újabb és újabb kihívásoknak tesznek eleget.

Mint ahogy a diákokat sem, akiknek ebben a tébolyult világban szükségük lenne kapaszkodókra, társasági életre, biztos pontokra – ehhez képest hétről hétre és napról napra alkalmazkodnak, próbálnak maguk elé képzelni egy élhető jövőt. Nem irigylem őket. Nem ez, de legalábbis nem így lenne a feladatuk fiatalon. 

 

És nem felejtettem el az otthonukba szorult, gyerekeiktől elzárt időseket, nincsteleneket, a munkájukat és reményüket vesztetteket sem. Felsorolhatatlanul sok lett a hősünk. Sajnos és szerencsére is.

Hát ezért is jó talán, hogy ezt az évet most nem gálázással, díjátadással töltjük: eddig is nehéz volt, de most szinte lehetetlen lenne kikiáltani a legjobbakat, a leginkább tiszteletreméltókat a ma helyt álló és példát mutató nők közül.

Annyit azért tehettünk, hogy megkértük három korábbi győztesünket, meséljék el nekünk, hogy vannak most, illetve ők kiknek adnák szívesen idén a SzuperWMN-díjat. Alább a tavalyi közéleti és civil díjazott: L. Ritók Nóra művész, pedagógus, esélyegyenlőségi szakember, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője, valamint a civil nyertes: Erdős Eszter református lelkész, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió drogterápiás otthonának vezetője, és a tavalyelőtti közéleti győztesünk, a csodálatos Szalai Kriszta színművész válaszait és választásait mutatjuk be. Előre szólok: újra ki fog derülni, mennyire jól választottunk, választottatok nyerteseket eddig is:

WMN: Hogy vagy most?

L. Ritók Nóra: „Kicsit fáradtan… a közelgő karácsony a járvánnyal megfejelve igencsak megnehezíti az amúgy sem egyszerű munkát.

Próbáljuk a csapattal együtt uralni a helyzetet, és vinni tovább azt az esélyteremtő stratégiát, aminek a sikerében, így, túl a tervezett húsz év felén, egyre jobban hiszek. 

No és boldogan, más miatt is: az idén háromra nőtt nálunk az unokák száma, mindkét gyermekünknél van most már, fiúcskák mind, Andriska mindjárt hároméves, Bence három hónapos lesz, Dávid pedig három hetes…”

Erdős Eszter: „Ha elgondolkozom azon, hogy vagyok, elsőre a hála szó jut eszembe. Igaz, ez nemcsak a Covid-időszak alatt van így, hanem általában is, ha szomorú vagyok, bántás, csalódás ér, problémák tornyosulnak, akkor azokra szoktam gondolni, akik nálam nehezebb helyzetben vannak, s ilyenkor mindig rájövök, hogy mi bajom van? Bagatell!

Most a járvány miatt vannak korlátozások a munkahelyemen és itthon is, amik bizony kellemetlenek lehetnek első látásra. De ha másodszor is megnézem a helyzetem, akkor már elönt a hála. Európában élek, egy olyan országban, ahol nagyon kedvező az éghajlat, nincs lávakitörés, halálos árvíz, cunami, erdőtűz, mérsékelt az időjárás, nincs túl meleg, sem túl hideg, van otthonom, megélhetésem, munkahelyem. Milyen sokan szenvednek a világban éhségtől, háborútól, üldöztetéstől – hozzájuk képest királyi életem van!

Járvány van, igaz. Mindig voltak járványok, nemcsak a középkorban, hanem napjainkban is, csak nem értek el hozzánk, például az ebola. Az influenza is járvány, és sok más betegség, ami eddig is volt nálunk. Nem beszélve egyéb kockázatokról, rák, agyvérzés, baleset, ami szintén elérhet.

Viszont olyan országban élek, ahol számíthatok az egészségügyre, vannak kórházak, lélegeztetőgép, sterilizátor, szakemberek, akik ellátnak. Amúgy meg életem ideje Isten kezében van. Egyszer meg kell halnom, és jó tudnom, hogy ennek idejét és módját szerető Istenem, mennyei Édesatyám fogja eldönteni. Nem a szörnyű véletlen, balsors, vakszerencse, hanem szerető Istenem.”

Szalai Kriszta: „Nagyon jól vagyok! Áldásként élem meg a jelen helyzetet, csodálatos fejlődési lehetőség.

Azt hittem, én már mindent kitisztítottam magamban és kerek vagyok, de a jelen helyzetnek köszönhetően sokkal több időnk van magunkra és a lelkünkre figyelni, s mély beszélgetéseim a gyerekeimmel rávilágítottak, hogy van mit fejlődnöm, és tudunk közösen helyre tenni dolgokat. Így ők nem visznek tovább – ugyan kisebb – terheket, mert feldolgozzuk együtt.

Most nekünk ez tisztulási, fejlődési időszak, nagyon hálás vagyok ezért.”

WMN: Kinek, illetve kiknek adnád ma ezt a díjat?

L. Ritók Nóra: „Nehéz kérdés. Sok nő van, akinek a teljesítménye, kisebb-nagyobb közegre gyakorolt hatása tiszteletet ébreszt bennem. Itt van például Sztankó Mónika, a Frey Wille budapesti üzletének vezetője, aki egy fantasztikus kampánnyal vezette be tavaly a gyerekszegénység ügyét abba a társadalmi csoportba, akiket nélküle nem igazán tudtunk volna megszólítani. Az idén sem adta fel, újabb karácsonyi akciója szerintem most is sikeres lesz. Vagy Ercse Kriszta, aki tudományos alapossággal dolgozik azon, hogy az esélyegyenlőséget képviselje az oktatásban, rendszerekben gondolkodva, adatokat elemezve, bátor kiállással, harciasan. De itt van a listámon Bombera Kriszta is, a maga profizmusával, szociális érzékenységével, intelligenciájával…

Azt hiszem, nagyon sok nőt fel tudnék sorolni, és szerencsésnek érzem magam, hogy ennyi remek nő van körülöttem.”

Erdős Eszter: „Két nő jut eszembe ha arról kérdeztek, hogy kinek adnám szívesen a díjat. Köztük nem tudok és nem akarok dönteni, de örülök, ha hallanak róluk az emberek. Az első: Tóthné dr. Kolumbán Ottilia háziorvos, belgyógyász szakorvos, valamint szakvizsgázott kineziológiából és alternatív mozgás-masszázsterápiából, mentálhigiénés szakember. Ő több mint húsz éve Baracska község háziorvosa, vegyes körzetet lát el, gyermekeket és felnőtteket egyaránt. Nemcsak a testet gyógyítja, hanem a lelket is szeretné, valamint a rengeteg gyógyszerfogyasztást szeretné csökkenteni, ezért munkája mellett közösségépítő tevékenységbe kezdett. Természetesen erre senki nem kérte, és nem is kapott ezért fizetést. Szervezett nyugdíjasoknak péntek délelőttönként kétórás sétát beszélgetéssel, délutánra pedig biciklizést a fiatalabbaknak. Egy idő után a nyugdíjasokhoz a mopedesek is bekapcsolódtak, majd külön futókörök, és végül még kismamák babakocsikkal is. A csapatok különböző Facebook- csoportokat hoztak létre, hogy azon tartsák egymással a kapcsolatot, ami az elzárt időkben is sokat segített rajtuk. Ezen túl még egy férfikórus, a Dalárda is megalakult a szervezésében.

Számomra követésre méltóan szép gesztus, hogy egy település orvosa késztetést érez a közösség építésére, mentálhigiénés támogatására, és rengeteget tesz is érte!

A másik választottam: Nagy Alexandra hittanár lenne, aki tizennyolc éves korában egy egyházi viccgyűjteménnyel kezdte a Szent Gellért Kiadó létrehozását, amelynek azóta is tulajdonosa, egyházi témájú könyvek gondozásával, kiadásával foglalkozik. Amiért különösen tisztelem, hogy az Érden működő katolikus tanodának állandó önkéntese és anyagi támogatója egyben. A tanoda hátrányos helyzetű, szegény sorsú cigány gyerekekkel és családjaikkal foglalkozik, nemcsak tanulásban segít, hanem ételt, ruhát juttat rászorulóknak.”

Szalai Kriszta: „Elsősorban kiknek is adnám a díjat? Az SZFE-s, szabadságért és jogszerűségért kiállni merő és kitartó okos lányoknak.

Az emberek féltik a jövőjüket, ezért gyávák, ők féltik a jövőjüket, ezért bátrak.

Ha kényszerűségből egyetlenegyet ki kell emelni közülük, az Vilmos Noémi lenne, aki kétszer is fantasztikus beszédet tartott.”

Ugye, megmondtam, hogy csodálatos emberek a mi SzuperWMN-díjazottaink? Pontosabban: a ti díjazottjaitok...

Akiket nem értünk el, nem tudtunk megszólaltatni, azokban nagyon bízom, hogy jól vannak, és jövő novemberben együtt ünnepelhetünk újra, megölelhetjük egymást, maszk nélkül figyelhetjük a másik gesztusait, történeteit, mosolyát. Mert ígérjük, lesz jövőre valóságos ötödik SzuperWMN-est, lesznek díjak, lesznek könnyek és nevetések, koccintások. Együtt! Mert mi, ahogy ígértük, megyünk tovább. Veletek, kedves olvasóink!

Marossy Kriszta