„Ha nem tetszik a rendszer, meg lehet dögleni… vagy meg lehet szólalni” – Egy belorusz-magyar nő véleménye a fehéroroszországi eseményekről

–

Nem vagyok sem újságíró, sem külpolitikai szakértő. Csak egy ember vagyok, a szüleim révén félig belorusz, félig magyar. És emberi természetemnél fogva érzékeny az igazságtalanságra, a brutalitásra, az önhatalmú gyilkolászásra, emberek ezreinek, tízezreinek megfélemlítésére, elhallgattatására, bántalmazására, testi-lelki terrorizálására, megerőszakolására. Aki minderre nem érzékeny, akinek mindettől nem fordul fel a gyomra, aki mindezek mellett szemrebbenés nélkül tud elmenni, akinek mindez rendben van és nem ítéli el, azt nem tartom embernek.

Jelen pillanatban Magyarország az egyetlen olyan európai ország, amelynek vezetői mindezt nem ítélik el élből és egyértelműen.

Magyarországon 2020-ban még nem dobnak egy cella mélyére a fenti mondatomért, de Belorussziában, ahonnan az édesanyám és a fél családom származik, ott már igen.

Nekem Beloruszról eddig a boldog gyermekkori nyarak jutottak eszembe, ahogy a nagymamám lekvárt főz a kertben, miközben hatalmas, szőlő méretű, mézédes feketeribizlit zabálunk kétpofára az unokatestvéreimmel, Lénával és Antonnal. Ahogy nagypapám a kerti műhelyében gyönyörű kis szobrokat farag, vagy ahogy a nyírfák alatt piknikezünk, és addig úszkálunk meg állunk kézen a jéghideg folyóban, amíg 42 fokos lázam nem lesz, amiből aztán édesanyámék egy vodkával átitatott törülközőbe csavarva húsz perc alatt kihoznak, és már nincs is semmi bajom…

Most már nem ez jut eszembe Beloruszról. Most egy elborult elméjű diktátor felfoghatatlan vérengzése jut eszembe.

A belorusz egy (talán túlságosan is) béketűrő, türelmes nép. Ők nem az a nemzet, amelyik egy kis igazságtalanságért azonnal felemelné a hangját.

Ők olyan nemzet, amely 26 évnyi elnyomó, folyamatos megfélemlítésben tartó, igazságtalan, kizsákmányoló diktatúra után, egy sokadik, orruk előtt elcsalt elnökválasztást követően is virágokkal, énekelve tüntet a szabadságáért, a hangjáért, a szabad választásért.

Ők olyan nemzet, amely véletlenül sem töri be egyetlen kirakat üvegét sem tüntetés közben, nem rúg fel egyetlen kukát sem, hanem azonnal összeszedi és elviszi a saját tüntetése miatt felgyűlt szemetet az utcákról. Már aki még össze tudja szedni, mert nem épp vasrúddal verik félholtra egy tömött cellában, amiért ki mert menni az utcára.

Felfoghatatlan végignézni, hogy 2020-ban az egész világ szeme láttára dobálják kínzókamrákba és verik félholtra fiatalok, idősek, férfiak és nők, tinédzser fiúk és lányok ezreit – ezúttal nem faji, etnikai, hanem ideológiai megkülönböztetésből. És mi is ez a nagy ideológia: a demokrácia? A szabadság? Az alapvető emberi jogok?

A hivatalos adatok szerint az elmúlt héten körülbelül hétezer (mindenki szorozza fel, amennyivel gondolja, hogy megkapja a valós számot) ártatlan, békés tüntetőt dobáltak be tucatjával három-négy férőhelyes rabszállító furgonokba. Már itt ájultra verték őket, mielőtt megérkeztek volna a koncentrációs táborokba (tudom, erős kifejezés, de bárcsak börtönnek nevezhetném), ahol étlen-szomjan, folyamatos testi és lelki terror alatt tartották őket napokig (öt-nyolc fős cellákban 50-60 főt), a nőket meztelenre vetkőztetve, miközben térdre kényszerítve énekeltették velük a belorusz himnuszt, hogy eszükbe se jusson többet jóságos atyjuk és szeretett hazájuk ellen fordulni.

Ezeket a részleteket olyan közvetítésekben hallottam és láttam, amelyekben azok a huszonéves áldozatok, fiúk és lányok nyilatkoztak, akiket azért engedtek ki a kínzó cellákból, mert épp nem volt elég hely az új „érkezőknek”. Azoknak, akiket még szintén „meg kell tanítani” arra, hogyan is gondolkodjanak. A nyilatkozó fiatalok rémisztően higgadtan, tárgyilagosan  és részletesen mesélték el mindazt, ami az elmúlt órákban és napokban történt velük.

Lukasenko határtalan hataloméhsége ártatlan emberek ezreit nyomorította meg egy egész életre testileg és lelkileg. Voltak, akik belehaltak a folyamatos verésbe.

Egy újságírót, aki a valóság közvetítésére létrehozott egy YouTube-csatornát, 15 év börtönnel fenyegettek meg. A belorusz unokatestvérem ezelőtt minket, a Magyarországon élő rokonokat hívta fel, hogy mondjuk el, mi történik náluk, mert az egész országban lekapcsolták a netet, és senki nem tud semmit. Kivéve persze azt, akit éppen ütlegelnek egy cellában.

A belorusz tévécsatornákon mindeközben már csak telenovellákat és régi filmeket közvetítenek.

Azokat, akik a békét és szabadságot jelképező fehér szalagot viselték, az utcáról, a közértből, vagy akár a saját lépcsőházukból is gondolkodás nélkül rabszállító furgonokba dobták és a kínzócellákba szállították.

Mindeközben a parancsot kiadó, elborult elméjű „atyuska”, aki évek óta minden egyes választás alkalmával eltünteti vagy börtönbe záratja az ellene indulni próbáló ellenzéki jelölteket, egy párhuzamos univerzumban él, és eleinte még valóban elhiszi a maga 80 százalékos támogatottságát. Azt képzeli, hogy mindenféle külföldi erők szervezik és fizetik le a tüntetőket (ismerős mintázat), hogy fellázadjanak ellene és az oly csodásan működő országa ellen. A terve és elképzelése – gondolom – most is az volt, hogy az első békés tüntetőket erőszakkal megfélemlíti, és ettől mindenki hazaszalad ijedtében, majd hallgat újabb 26 évet.

De ezúttal annyira messzire ment, hogy az ellenkezőjét váltotta ki a népéből, és mostanra alig maradt belorusz ember, aki tovább akarna hallgatni, bármi is lesz a következménye. Ennek a népnek nem sok vesztenivalója maradt. Lukasenko alábecsülte a saját népét és a népe erejét.

A tüntetőkkel szembeállított, gyilkolórobotoknak kiképzett, egyes hírek szerint agressziót kiváltó drogokkal tömött katonák közül egyre többen engedik le a pajzsot és állnak a nép oldalára (bár sajnos még nem elegen). Az állami televízió 20 éven át álhíreket és hazugságokat közvetítő munkatársainak és hírolvasóinak sem volt már tovább gyomra mindehhez: többszázan léptek sztrájkba. Az ország legnagyobb gyárainak dolgozói is bejelentették, hogy Luka lemondásáig, valamint az új választások kihirdetéséig nem hajlandók újra munkába állni. Ismert emberek, zenészek, színészek, művészek sorra emelik fel a hangjukat a diktatúra ellen.

Mára már azok is meg mertek szólalni és fel mertek állni, akik korábban rettegtek volna szembemenni a diktátorral. Bátorságukkal egymásnak adnak erőt az emberek. Egy egész büszke nemzet harcol a szabadságáért egyetlen narcisztikus őrült és az ő hatalmi klikkje ellen.

A történelem tele van szörnyűségekkel és egomán szörnyetegekkel, én mégis hiszek benne, hogy egyszer minden szörnyetegnek leáldozik. Büszke vagyok erre a gyönyörű, bátor népre és bízom benne, hogy a szép gyerekkori emlékeim mellett hamarosan már nem a vérengzés és a diktatúra, hanem a büszke szabadság jut majd eszembe Beloruszról. Legyen előttünk példaként az ő bátorságuk, kitartásuk és összetartásuk.

Kaptay Annamária

Kiemelt kép: Getty Images/Misha Friedman
A portré a szerző tulajdona