Az erőszak és a megfélemlítés néma könnyei – Így vallottak a tornászlányok az őket ért abúzusról

–

„Tizenhárom évesen kerültem az élsportoló tornászok közé, tizenöt évesen pedig végre bekerültem az országos válogatott csapatba. Tizenhat évesen Larry a hátamat kezelte. Volt egy úgynevezett hátsó szoba, ahol tévét néztünk, masszíroztak minket meg hasonlók. Ott csinálta. Kissé össze is zavarodtam, mert nem tudtam mire vélni a dolgot. Nem tűnt helyénvalónak a dolog, mert gyerekként sokat jártam fizioterápiára, mivel rengeteg sérülésem volt, de ilyen sosem történt velem. Gondoltam, megkérdezem Alyt (Aly Raisman, az amerikai olimpiai csapat tagja volt 2012-ben), mert jó barátnőm volt, ráadásul már máskor is volt edzőtáborban, és azt kérdeztem: »Veled is ezt tette, ez normális?« És ő erre: »Igen, velem is ezt csinálta«” – Maggie Nichols.

Maggie Nichols 2015 júniusában jelentette a zaklatást a tornaszövetségnek, ahol akkor még támadhatatlannak látszó eszközökkel próbálták meg eltussolni az ügyet. Az ottani törvények szerint a szexuális zaklatást az illetékeseknek (edzők, szövetségi elnök) azonnal jelenteniük kell a hatóságoknak, ám ez csak névlegesen történt meg, hiszen Steve Penny (az Egyesült Államok tornaszövetségének elnöke volt 2005 és 2017 között) kihasználta az FBI-os kapcsolatait, és Maggie szüleit is azzal hitegette, hogy nem kell tenniük semmit, mert azzal akadályozzák a nyomozást. Az ügy kirobbanása után több mint ötszáz sértett jelentkezett, köztük kilenc olimpikon.

Ebben az időszakban többen azt a választ kapták a tornaszövetségtől, ha tovább panaszkodnak, kiteszik őket a csapatból. Teljesítménytől függetlenül.

Ahogyan ez Maggie Nicholsszal is megtörtént a riói olimpia előtt: a kiemelkedő eredményű lányt Steve Penny indoklás nélkül kihagyta az olimpiai csapatból, így a karrierje összeroppant. Az első leleplező cikk megjelenésétől tizenöt hónap telt el. Ez alatt az idő alatt orvosi vizsgálat és kezelés címén dr. Larry Nassar folyamatosan lányokat zaklatott.

Amiről Maggie beszélt, a szoba, amelyben a zaklatások egy része zajlott, a Károlyi-ranch nevű birtokon volt. Erről az edzőtáborról Pásztory Dóri részletesen ír az említett cikkben. Károlyi Béla és Károlyi Márta edzők rettegett és elhíresült módszere egy kiterjedt zaklatássorozatnak ágyazott meg évtizedeken keresztül. Ahhoz, hogy megértsük, miként valósulhatott meg ez a bűntény ennyi időn át, vissza kell mennünk 1976-ba, amikor is egy Nadia Comăneci nevű román származású, tizennégy éves kislány megnyerte az olimpiai aranyat. 

Addig a tornászok nem kislányok voltak, hanem érett nők, koruknak megfelelő, fejlett testalkattal. Azzal, hogy Nadia ennyire fiatalon megnyerte az olimpiai aranyat, a legmagasabb besorolást a világ sportolói közé, a kislányok új álmot kaptak. De ezzel az új álommal együtt valami mást is. A világ egyik leggyorsabban fejlődő országa felfigyelt a vasfüggöny mögötti módszerre, meg akarták tudni, hogyan tehetnek szert ők is hasonló sikerekre. Így aztán a Nicolae Ceaușescu által kinevezett edzőpárost, Károlyi Bélát és Károlyi Mártát „exportálták” az Államokba. Ők annak reményében disszidáltak, hogy ott majd megvalósíthatják igazi, nagy ambíciójukat: a príma, egyesült államokbeli emberanyagból igazi, aranyérmes szuperválogatottat teremtenek. 

Kívülről fantasztikusan működő és sikeresnek tűnő módszerük része volt a testi és lelki abúzus, a pofozás, a ledagadtdisznózás, a rettegéskeltés. Abban hittek, hogy feltétlen hatalmat kell gyakorolniuk a gyerekek felett, hiszen azok csak így érhetik el a maximumot. Amikor az 1996-os olimpiai döntő első ugrásánál Kerri Strug olimpiai válogatott tornász súlyos bokasérülést szenvedett, Károlyi Béla kikényszerítette belőle a második ugrást, amivel Strug elhozta az aranyat ugyan, de csak kúszva tudott lejönni a szőnyegről. Módszerük kegyetlen volt, de hatásos. Ez a drákói szigorúságú környezet, ahol a szülők nem lehettek jelen, nem is telefonálhattak, hiszen térerő sem volt, tökéletes vadászterepe lett egy pedofil bántalmazónak, a köztiszteletben álló, elismert, családos orvosnak, dr. Larry Nassarnak. 

A közeg, ahol követelmény volt, hogy a lányok maradjanak tini testalkatúak, legyenek minél hajlékonyabbak, késleltessék a menstruációjukat, ne nagyon fejlődjön a mellük, egy grammot se hízzanak, nézzenek ki aprónak, törékenynek, pici gyereknek, hiszen egy ilyen testből könnyebb kipréselni a legjobb gyakorlatokat, és ahol mentálisan is teljesen uralva vannak, igazi paradicsom volt egy szexuális ragadozónak.

Ráadásul végig ott lebegett a fejük felett a jogos félelem, hogy nem hisznek majd nekik, kockáztatják a pályafutásukat, megalázzák, kinevetik, megvetik őket. 

Azok okulására, akik még mindig nem értik a bántalmazás lélektanát, akiknek a „csak egy bugyiba való benyúlás nem is olyan nagy dolog”, vagy azt hiszik, hogy egy „másokat is megujjaztak már, most mit nyavalyognak” típusú reakcióval könnyen elintézhető az egész, és „különben is, miért ennyi év után jut eszükbe, hogy erőszakot követtek el rajtuk”, idemásolom néhány áldozat vallomását arról, hogyan emlékeznek vissza a velük történtekre.

„Amikor 2016-ban megjelent a cikk, Nassar újra eszembe jutott. Mintha fejbe kólintott volna a felismerés, hogy az akkor molesztálás volt. És nem is tudott róla az ember, nem is gondolta volna. De most tudom, hogy ez a valóság. Élénken él bennem. Mintha tizenöt éves lennék, és csak most történt volna” – Jessica Howard (tornászbajnok, 1999–2001).

„Kissé bele is szédültem. Soha nem beszéltem erről senkinek, de akkor az jutott az eszembe: »Álljunk meg egy pillanatra, ez az orvos velem is ezt tette.« Akkoriban féltem ugyan, de arra gondoltam, hogy ez az ember pedofil. És ha én nem teszek semmit, azzal képtelen lennék együtt élni” – Jamie Dantzscher, 38 éves (amerikai olimpiai csapat, 2000).

„Tizenöt évesen még nem sok mindent tudtam, de azt igen, hogy a molesztáltakkal csúnyán bánnak. Kigúnyolják őket, nem hisznek nekik, hibáztatják és megszégyenítik őket. És ez hihetetlen módon megnehezíti a felépülést. Bár tudtam volna ezt kezelni tizenhat éve! De akkor nem ment. Most viszont igen. Maximalista voltam, ezért is vonzott úgy a szertorna, a tökéletességre törekvés miatt. De a családom nem tudta megfizetni, így csak tizenkét évesen kezdtem el, amikor már dolgozhattam. A testvéreim segítettek takarítani a tornatermet, és anyu is ezért gürizett. Viszont 163 centiméter voltam, amikor elkezdtem, túl magas, hosszú felsőtesttel, rossz alkattal. Klubszinten versenyeztem, csak kisebb versenyeken indultam. Imádtam versenyezni, de nem voltam jó benne.

Tizenöt évesen jártam először Larrynél. Annyira fájt a hátam és a csuklóm, hogy a napi teendőimet sem tudtam elvégezni. Izompólya-fellazításról beszélt, erről tudtam, hogy egy létező terápia, és el is végezte a jobb kezével, a bal kezével viszont molesztált a törülköző alatt. Úgy helyezkedett, hogy anyám és a törülköző közé állt, annyira közel anyámhoz, hogy azt hittem, ő mindent lát. Hónapokkal később tudtam meg, hogy még csak nem is sejtette. Nem láthatta a másik kezét, mert azt szándékosan eltakarta. Aztán egyre tovább ment. Később a végbélnyílásomba is belenyúlt. Aztán az utolsó kezelések egyikén benyúlt a pólóm alá, kikapcsolta a melltartómat, és megmasszírozta a mellemet. Egyértelmű volt, hogy felizgult. Átlagban havonta jártam hozzá, kicsivel több mint egy évig. És az esetek többségében molesztált. Ez mindig velem maradt. Nem tudtam elfelejteni. Évekkel később szóltam a vezető edzőnek, hogy Larry orvosi kezelésnek álcázva molesztált, erre ő azt mondta: senki más nem állít róla ilyeneket. És hogy ne jártassam a szám, mert baj lesz. Ő semmit sem tehet” – Rachael Denhollander, 35 éves (volt tornász, jelenleg ügyvéd).

„Háromévesen szóltam a szüleimnek, hogy szeretnék tornázni, mert láttam a tévében, ahogy azok a lányok ugrottak, tekeredtek, repültek… én is képes akartam lenni ezekre a dolgokra. Olyan volt ez nekem, mint az első szerelem. Imádtam. Nem tudtam, mennyire vagyok tehetséges, csak jól éreztem magam. Bármit, amiről azt állították, hogy kell az olimpiához, én megtettem. […] Úgy emlékszem, Larry volt az egyetlen kedves felnőtt, aki az amerikai tornaszövetségénél dolgozott. Egyedül ő volt kedves a felnőttek közül” – Jamie Dantzscher.

Később Jamie így beszélt a 2000-es olimpiáról:

„Amikor kimondták a nevem, abban az örömteli pillanatban, úgy éreztem, mégis megérte. De nekem az olimpia nem egy megvalósult álom volt. Larry az olimpián is molesztált. Amikor odaértünk, reggeltől estig edzettünk. És az a stressz testileg és lelkileg mindennap… folyamatosan fájt a hátam. Muszáj volt helyretennem mindennap, volt, hogy naponta négyszer is. Larry ételt és édességet csempészett be nekünk, a párnák alá rejtette. Nem voltam rá büszke, hogy olimpikon vagyok.”

Rachel Denhollander így beszélt Larry Nassar előtt a bírósági tárgyaláson: „A büntetőjog-rendszerünknek két fő célja van, bírónő. Az igazságszolgáltatás, valamint az ártatlanok védelme. Egyik cél sem érhető el, ha Larry a vádalku alapján a kiszabható maximális büntetésnél kevesebbet kap a bűneiért. Kérdezem hát, mennyire fontos hangsúlyozni, hogy a törvény teljes szigorával sújtson le, hogy megóvjon egy ártatlan gyereket a szexuális bántalmazás okozta lelki gyötrelmektől? Azt állítom, ezek a gyerekek érdemesek minderre. A törvény által adható minden védelemre. A legsúlyosabb ítéletre.”

Dr. Larry Nassar több mint százévnyi fegyházbüntetést kapott, a bíróságon szembe kellett néznie az áldozataival, végig kellett hallgatnia, amit azok mondtak neki. Nassar bűne viszont nem csupán annyi volt, hogy benyúlt az áldozatok tornadressze alá. Ennél sokkal súlyosabb az, amit művelt majdnem harminc éven keresztül. Ezeknek a fiataloknak többnyire a sportorvos cselekedete volt az első szexuális élményük. Nassar ellopta azt a részüket, amivel egészséges, testileg és lelkileg is ép emberként léphettek volna be a felnőttkorba. Terápiák sorozatával persze valamelyest gyógyítható az általa okozott temérdek kár, és a rá kiszabott büntetés, a vele való szembenézés is segíti ezeket a lányokat, de egyvalamit soha többé nem fognak visszakapni: azt az ősbizalmat, amely minden gyereket megillet.

Az ügyben a legsúlyosabb ítéletet Nassar kapta, de szerintem azok is bűnösök, akik megteremtették és fenntartották azt a rendszert, amely végig asszisztált az abuzálásokhoz. Bűnös a Károlyi házaspár, amely egy erőszakos, megfélemlítő struktúrát épített ki, bűnös a szövetség elnöke, Steve Penny, aki a haszon érdekében némaságra intette az áldozatokat, továbbá minden egyes szereplő, akik nem mertek vagy nem akartak szólni. 

A gyalázatos történet ártatlan szereplői kizárólag a gyerekek, akik követték az álmaikat, de helyette megaláztatás, bántalmazás, kihasználás jutott nekik osztályrészül, és feláldozták őket a siker, a profit és a dicsőség oltárán. Utóbbi háromból azonban nekik csak néhány pillanat jutott.

Szentesi Éva

Forrás: Athlete A (Netflix, 2020)

Kiemelt kép: Athlete A (Netflix, 2020)