Emlékezés az első nőjogi konferenciára, ami a rabszolgaság eltörlésével párhuzamosan jött létre – nem véletlenül

–

Minden feminista törekvés alapja az a gondolat, hogy a nők és a férfiak egyenlők

Az egyenlőségnek pedig egy óriási akadálya volt hosszú évszázadokon keresztül: a szavazati jog. Jog arra, hogy véleményt nyilváníthassanak az őket körülvevő világról, és beleszólhassanak a döntéshozásba. Az általános emberi jogok ugyanis sokáig nem voltak igazán, teljes körűen érvényesek a nőkre. Akadtak azonban olyan szerencsés asszonyok, akik haladó gondolkodású családokban nőttek fel és oktatásban is részesültek, aminek során elkezdtek megkérdőjelezni egy sor hagyományt a patriarchális társadalomban.

Volt néhány dolog, ami egy idő után – kényelmes, megszokott patriarchátus ide vagy oda – elfogadhatatlanná, élhetetlenné vált a nők számára.

A nőknek nem volt például tulajdonjoguk, minden vagyonuk, vagyontárgyuk a férjük fennhatósága alá esett. 

Dolgozhattak bizonyos munkakörökben, de keresetüket szintén férjeik kapták meg. A válás pedig hiába volt egy modern kori vívmány, a procedúra során hátrányból indultak a nők a férjeikhez képest.

Szinte hihetetlenül hangzik a feltételezés, hogy valaki nem jogosult arra a pénzre, amit maga keres meg

A rabszolgaság nem sokban különbözött így egy házasságtól. Nem véletlen, hogy Amerikában a XIX. században létrejött jelentős mozgalom, az abolicionizmus több ponton is kapcsolódik a nőjogi mozgalmakhoz. Az abolicionisták, akik a rabszolgaság eltörléséért küzdöttek, pontosan tudták, értették, amit sokan akkoriban talán még nem: az általános emberi jogok mindenkit megilletnek, nem, bőrszín, származás, vallás vagy bármi másra való tekintet nélkül. A demokratikus Amerika is belecsúszott a kettős mérce hibájába, így sok európai ország, de még az angolszász kultúrkör tagjai közül is többen megelőzték őket a nők szavazati jogának bevezetésében.

Mindezek érdekében szervezték hát meg New York államban, Seneca Fallsban 1848. július 19. és 20. között a Seneca Falls Conventiont, az első nőjogi konferenciát.

A gyűlésen körülbelül 300 ember vett részt, akiknek többsége környékbéli lakos volt, így a konferencia inkább számított regionális, mint országos eseménynek. Az első napon kizárólag nők vehettek részt, míg a második a férfiak számára is nyitott volt. Elizabeth Cady Stanton vezetésével a konferencia szervezői megírták a Declaration of Sentiments című iratot, amelyet aztán a résztvevők közül – nők és férfiak vegyesen – mintegy százan írtak alá.

A New York állambéli konferenciát öt nő szervezte, akiknek háttere, története érdekes összefüggéseket mutat

A már említett Elizabeth Cady Stanton édesapja jogász volt, így hamar találkozott a joggal, társadalmi kérdésekkel, és megfelelő oktatást is kapott. Az egyetemre való készülés során azonban rájött, hogy a nálánál rosszabbul teljesítő férfiak mind remek intézményekbe jelentkezhetnek, míg ilyesmire neki egyáltalán nincs lehetősége. Talán ezen a ponton dőlt el, hogy az egyenlő bánásmód elérésére teszi fel az életét. Hét gyermeknek adott életet, azonban a politikához minduntalan visszavágyott; férjével, Henry Brewster Stantonnal (aki részt vett a Republikánus Párt megalapításában) az abolicionista mozgalmat támogatták.

Szervező volt még Lucretia Mott philadelphiai kvéker (szigorú erkölcsi szabályok szerint, papság és szertartások nélkül élő vallási közösség) prédikátor, aki rabszolgaság-ellenes és nőjogi beszédeiről híresült el. Mary M’Clintock is a kvéker közösség része volt, ő és Mott együtt szervezték meg a philadelphiai női rabszolgaság ellenes társaságot (a Philadelphia Female Anti-Slavery Society-t). Ennek egyik mozgatórugója volt, hogy 1840-ben Londonban a nemzetközi rabszolgaság ellenes gyűlés alkalmával a nőket nem engedték teljesértékűen résztvenni; szegregált részen voltak kénytelenek helyet foglalni.

A nemi diszkrimináció és szexizmus tehát még az effajta politikai rendezvényekre is bekúszott akkoriban; a férfiak el szerették volna kerülni, hogy nőjogi témák is az asztalra kerüljenek a női résztvevők miatt.

M’Clintock testvére, Martha Coffin Wright és távoli rokona, Jane Hunt is szervezői voltak a sorsfordító konferenciának.

Jóllehet a XIX. században ténykedő nőjogi aktivisták még nem nevezték magukat feministának, ma már egyértelmű, hogy az általuk támogatott eszmék és kezdeményezések abba az irányba mutattak, amit ma feminizmusnak hívunk.

Seneca Fallsban a konferencia eredményeképpen tizenegy indítványt fogalmaztak meg. Ezekből sokat sikerült is érvényesíteniük, a konferencián résztvevő emberek megszavazták, hogy a nők egyenlő jogokat élvezhessenek az egyházban a férfiakkal, és egyenlő hozzáférést szükséges biztosítani számukra mindenféle munkához is. Érdekes, hogy a nők szavazati jogára vonatkozó kilencedik indítvány volt a legmegosztóbb mind közül: sok nő inkább visszahátrált a mozgalomtól és nem támogatta a megvalósulását.

Regionális jellege ellenére a konferencia nagy visszhangot vert az egész országban

Újságok írtak róluk, politikusok nyilvánítottak véleményt. Horace Greely, a The New York Tribune egyik befolyásos szerkesztője például úgy nyilatkozott, hogy amelyik józan amerikai ember tiszteli és elfogadja az Alkotmányt, annak nem lehet kétsége a nők szavazáshoz való joga felől sem.

Seneca Falls nem arról szólt, hogy elégedetlen nők jogot követeltek maguknak, hanem férfitársaik is támogatták törekvéseiket. Szükség volt rájuk apák, férjek, tanárok, újságírók, politikusok formájában.

Hiszen semmi nem lehet igazán eredményes, ha csupán a társadalom egyik fele foglalkozik vele. A nők és a férfiak együttműködése a kulcs egy sikeres és élhetőbb világ létrehozásához.

Egy biztos, Seneca Falls a kezdete volt egy 72 éven át tartó folyamatnak. 1850 és 1869 között további nőjogi konferenciákat szerveztek szerte az országban, azzal a céllal, hogy a mozgalom az USA összes államába eljusson; ez volt a Nemzeti nőjogi kongresszus. Férfiak és nők együtt vettek részt az évente megrendezett eseményen, ahol bérekről, oktatásról, tulajdonjogról és a házasság intézményének megreformálásáról tartottak beszédeket. Mindez lépésenként ugyan, de közelebb vitte az országot a célhoz. 1920. augusztus 18-án ratifikálták végül a tizenkilencedik alkotmánymódosítást, amely biztosította a nők szavazati jogát. A Seneca Falls-i konferenciát szervező öt nő tehát sosem élhette meg alapvető emberi jogának ezt a gyakorlását, mégis egy országos mozgalom alapjait fektették le. Kitartó, közös munkájuk eredménye, hogy ma már természetes a jogegyenlőség.

Bárdos Kata Kincső

Kiemelt kép: Getty Images