–

Az egyik vendégemmel sokáig ambivalens volt a viszonyunk: mindig a kegyetlenségig őszinte. Sokszor küldtük el egymást, diplomatikusan fogalmazva, melegebb éghajlatra. Sokszor nem beszéltünk hosszú ideig. Pedig az alapvető értékeink mindig közösek voltak, ebből az egyik legfontosabb, hogy egyikünk sem bírja az igazságtalanságot. Ezért ül most a teraszomon.

Ő az egyik, aki volt olyan bátor, hogy kiálljon az igazáért, és elmondta nekem saját tapasztalatait arról, miként élt vissza a Budapesti Operettszínház több vezetője a hatalmával, s hogy az egyik közülük még erősen kifogásolható viselkedést is tanúsított irányába.

Ez a lány a teraszomon mondta el minden küzdelmét, félelmét. A teraszomon öregedett meg az elmúlt hat hónapban. Itt lett rosszul, amikor kiderült: már csak a nyilvánosság ereje az, amiben bízhat.

Itt beszélt küzdelmes hónapjairól egy másik lány is, akinek az első munkahelye volt az Operett, és bár több hónapja nem dolgozik ott, azóta sem talál munkát. Nem azért, mert utánanyúltak, vagy mert nem keres. Hanem mert elmúlt a bizalom. Retteg, hogy vajon ha valahol elkezd dolgozni, a főnöke bánásmódja miatt újra magára kell-e zárnia az irodaajtót, hogy biztonságban érezze magát.

A teraszomról fut be a mosdómba hányni egy következő lány. Ő képtelen vállalni ezt az ügyet. Retteg, hogy az új munkahelye, az ő megélhetése, jövője veszélybe kerül, ha megtudják, mi történt vele. Retteg, hogy egy életre megnyomorított marad a lelke.

Retteg, hogy az új főnöke is megfogja-e majd a fenekét – először csak mintegy véletlenül. Retteg, hogy a combját vajon összetapogatja-e az értekezleteken a mellette ülő kollégája. Retteg a hallgatástól, s retteg megszólalni is.

A teraszomon ülnek síró, középkorú nők. Együtt, hárman. Nem értik, hogy miért nem hallgatta meg őket a főigazgató, hogy miért nem reagált a felmondásukra sem. Miért volt a munkájuk a vezetés számára értékes ugyan, de cserélhető? Miért kellett naponta gyomorgörccsel ülniük az asztaluknál, arra várva, hogy éppen milyen fenyegetés érkezik aznap az ügyvezető szájából? Miért nekik kellett felmondaniuk annak érdekében, hogy ne betegedjenek bele ebbe az egészbe? Ha pedig eltávolították azt, aki miatt távoztak, és jelzik, hogy lojálisak az intézményhez, s visszamennének, miért csak pletykákból értesülnek a főigazgató válaszáról, aki összehív egy értekezletet és ott jelenti ki, aki távozott, az már be nem teheti a lábát a színházba?

A teraszomon ül valaki, aki az Operettről nem beszél. Nem tud. Ha csak rágondol arra, hogy hogyan, hány alkalommal alázta meg az ügyvezető, rosszul lesz. Így inkább csak hallgatunk.

A teraszomon ülnek színészek. Rajongok értük. 2017 óta egy megnyomorított intézményben dolgoznak. A fejük fölött zajlanak a dolgok.

Utálják magukat a gyávaságukért. Azt mondják, értsem meg őket. Ők nem prózai színészek, akik bármikor bárhova elszerződhetnek. Őket amúgy is máshogyan kezeli a szakma, ők nem tudnak bátrak lenni.

Belülről fortyognak, van olyan, aki két próba között a mosdóban sírja ki magából a feszültséget, van olyan, aki bánatában eszik vagy iszik, van olyan, aki hangos és legalább a főigazgatónak elüvölti magát, ha az végre felveszi neki a telefont. De nem vállalhatják a nyilvánosságot, félnek a retorzióktól, hiszen olyan is van, hogy egy privát üzenet kerül kifotózva a főigazgató kezébe, s ezért hivatalos figyelmeztetés jár.

Ülök a teraszomon, ahol szeretném magam jól érezni, de folyton rájuk gondolok. Hány tönkrement ember? Hány tönkretett élet? Mennyi elhallgatott és eltussolt igazság? Miért nem beszélünk többet a színházakban dolgozó háttéremberekről, akik úgy egyébként a munkájukkal működtetik a teátrumokat? Miért kell ahhoz híres ember – celeb, közszereplő –, hogy könnyebben országos ügy legyen a dologból? Mi kell ahhoz, hogy beszédtémává váljon egy vagy több ilyen eset?

Hogyan lehetséges, hogy egy „sima” hatalommal való visszaélés nálunk nem üti át az ingerküszöböt?

Mi kell ahhoz, hogy a jogvédőknek segítve törvényhozókhoz kerüljenek az ehhez hasonló történetek? Mi, hogy a dolgoknak végre következményeik legyenek? Mi kell ahhoz, hogy ne az áldozathibáztatásról szóljon rengeteg komment? Miért kell mindenből politikát csinálni ahhoz, hogy végre történjen valami?

Miért kell úgy viselkednünk, mintha mi rontottunk volna el valamit?

Kellene valami, amitől minden „felrobban” – és ami után tiszta lappal lehet kezdeni, egészséges alapokra helyezve a munkahelyi körülményeket, viszonyokat. Fiatal emberek kellenek, akikben nincs ott az elmúlt harminc év összes berögzült, begyepesedett, abnormális, végtelenül beteg viszonyrendszere.

Ügyvédek kellenek, akik támogató fellépésükkel és szakmai hozzáértésükkel újra és újra erőt adnak és segítenek továbbgörgetni az ügyet. Jogvédők, olyanok, akik megírják az igazságtalanságokat és saját eszközeikkel támogatják az áldozatokat. Újságírók kellenek, akik a nyilvánosság erejét kínálják azoknak, akik nem félnek beszélni. Emberek, akik azokkal vannak, akik a teraszomon ültek.

A teraszom elég kicsi. De sok terhet elvisel. Sok rajta az empátia és a szeretet. És elég nagy lesz, hogyha mindazok, akikről írtam, elégtételt kapnak. Pont elég nagy, hogy rendezhessünk egy nagy bulit. Mert a teraszomon ülve nem tudom elképzelni, hogy ne így legyen. A mai napfelkelte is ezt üzeni: minden rendben lesz. 

 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images