–

UPDATE (2020. március 13-án 21:40-kor):

A miniszterelnök bejelentette az iskolák ideiglenes bezárását és az átállást digitális alapú tanításra.

A cikk a bejelentés előtt született.

–

Harminckilenc éves, matematika–fizika szakos, középiskolai tanárként nem gondoltam volna, hogy valaha arra kényszerülök, hogy cikket írjak az iskolai helyzetről, pláne egy vészhelyzetről. Mert erre ott vannak sokan mások, én mindig csendben tettem a dolgomat, de most úgy érzem, minden tanárnak levelet kellene írnia minden létező fórumra.

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki ír, úgyhogy talán soha nem is olvassa el ezeket a sorokat senki. Mondjuk, én már attól is jobban érzem magam, hogy kiírhattam magamból, és pár embert tájékoztathattam arról, mi is a helyzet most az iskolában. Mert helyzet az van.

Amolyan őskáoszállapot tapasztalható, ami az elmúlt napokban folyamatosan erősödött. Hiszen a COVID-19 vírusról már tudtunk, hallottunk egy ideje, de ahogy egyre közelebb kerülünk hozzá, annál ijesztőbb, annál valósabb a baj.

Mindennap remegő gyomorral és reménykedve várom a sajtótájékoztatót, várom a bejelentést, mikor zárják be az iskolákat…

…ahogy már majdnem minden európai országban tették. Aztán persze csalódottan dühöngök, hogy még mindig nem.

Még mindig kivárunk, évismétléssel fenyegetünk (ami nettó butaság, hiszen a tanév háromnegyedén már túl vagyunk, a végzősöknek pedig már csak pár hét van vissza a suliból), de a legkézenfekvőbb lépést, a bezárást még mindig nem lépi meg senki.

Közben pedig folyamatosan kapjuk a fenntartói utasításokat

Lassan úgy érezzük magunkat a tanáriban egy-egy ilyen rendkívüli – ami igazából most már mindennapos, sőt majdnem mindenórás esemény – értekezleten, mint egy burleszkfilmben. Szörnyű, ami van, de amit végre kell hajtani, az még döbbenetesebb.

A felmerülő kérdésekre a fenntartó nem tud válaszolni, így mi is tanácstalanul állunk a szülőkkel szemben, és nem tudunk mit felelni a jogos kérdésekre.

Ma nem lehetett ünnepség, ezért mindenki osztályfőnöki óra keretében emlékezett meg a nemzeti ünnepről. Néztem a kilencedikes osztályom arcát közben, és nagyon szomorú lettem.

Mert amint vége lett a megemlékezésnek, azonnal le kellett nekik vetítenem a kézmosásról szóló, kötelező videót, ami amúgy végtelenítve megy az épület több pontján kihelyezett kivetítőn is. Igen, ez a védekezés. Ennyi.

Idegen emberek (vagyis aki nem az iskola dolgozója, tanulója) nem jöhetnek be az intézménybe, a nálunk hetek óta szakmai gyakorlaton lévő egyetemistákat is azonnali hatállyal haza kellett küldeni. A szülők be sem léphetnek, sőt minden iskolai rendezvényt, programot, kirándulást le kellett mondanunk. Április 30-ig semmi sem lehet, csak tanítás. Értitek? Csak tanítás… tanítás lehet.

Úgy néz ki, az idén a ballagás is zárt ajtók mögött fog zajlani

Nincs edzés, sportolás, mérkőzések, semmi. Amivel nincs is baj, sőt a védekezés miatt nagyon is fontos. De iskola az van. És a hivatalos tájékoztatás szerint lesz is, amíg a vírus bizonyíthatóan nem veszélyeztet gyerekeket.

És, mondjuk, az idős kollégáimmal mi lesz? Vagy nekik mindegy? Nagyon nem.

Azt halljuk, hétfőtől újabb szigorítások jönnek.

Megyek be én is reggel hétre, és hat kollégámmal együtt ott fogunk állni az ajtóban: minden gyerek kezét le kell fújni fertőtlenítővel. Mint valami hülye amerikai katasztrófafilmben.

Aznapra még van elegendő fertőtlenítő, aztán elfogy, utána talán kapunk újat is. Mondjuk, napok óta olyan szag van mindenhol, mint egy kórházban. És aki esetleg járt külföldön, vagy családtagjai jártak, találkozott, érintkezett külföldivel, azt haza kellett ma küldenünk, két hétig be sem jöhetnek a suliba. Az iskolából, amelyben dolgozom, sokan járnak síelni, sok az üzleti utakra járó szülő, így nem kevés diákot zártunk ki.

A gyerekek nagyon feszültek. Nem csoda. Ma egy zokogó lányt próbáltam vigasztalni percekig: az édesapja kamionozik, minden héten megy külföldre. Szóval minden hazajövetel, találkozó után újabb két hét. Ő április végéig biztos nem jöhet. A család ebből él, a lány pedig nem tud elköltözni senkihez hetekre. Így marad a többhetes kizárás, május elején pedig az érettségi.

Ha hivatalosan nem zárják be az iskolákat, akkor az országban számos olyan diák lesz, aki hátrányba kerül, mert a személyes körülményeik miatt kitiltjuk őket – de csak őket – az iskolából.

Ez főként az érettségi előtt állóknak katasztrofális. Mert ha nem lesz hivatalosan bezárás (legyen!), akkor az érettségi sem tolódik hivatalosan (tolódjon!), és akkor sokan nagyon ráfáznak…

Itt tartunk most, és nem tudjuk, mi jöhet még, milyen abszurd intézkedést találnak még ki

Egy biztos: a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy a saját gyerekeinket nem engedjük iskolába. Szerencsére a feleségem tud home office-ban dolgozni. Tudom, sokan ezt nem tehetik meg.

Egyvalamit értsen meg mindenki: igen, az iskolák bezárása nagyon nehéz helyzet, és sok felmerülő kérdést hoz magával, mégis közös érdekünk lenne, hogy megtegyék. Nem értem, miért nem történik már meg.

Én azt mondom: amíg nem születik meg a hivatalos döntés, ne várjatok! Aki csak meg tudja oldani, tartsa otthon a gyerekét, mindenki érdekében! Talán akkor majd belátják, mégis jobb lenne bezárni…

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Kiemelt képünk illusztráció