–

A minap rémálmom volt.

Azt álmodtam, kiskamasz vagyok – de a mostani, felnőtt fejemmel – és a tornateremben állok sorban a többiekkel.

A tanár ordibál valamit, igazgatja a ruháinkat, és mikor odaér hozzám, a combomat kezdi simogatni.

Érzem, hogy a torkom megdagad a gombóctól, a gyomrom ugrálni kezd, nem kapok rendesen levegőt, minden simításnál ordítanék, a fejemben ordítok is, de bénult vagyok.

Mintha láthatatlan lennék, pedig emberek vesznek körül, mindenki láthatja, mégsem történik semmi.

Nézek a combomra, amit mocskosnak, undorítónak látok, az érintések nyomai koszos lilás foltokat hagynak maguk után. Olyan érzés a fejemben lenni, mintha egy üvegajtón keresztül nézném a történteket, nincs beleszólásom semmibe. Megfigyelő vagyok a saját testemben.

Aztán hirtelen rohanni kezdek, ajtókat tépek fel, kiabálva mesélem, mi történt, és senki nem hisz nekem.

Egyedül vagyok. 

Az álomból izzadtan, szapora szívveréssel, légszomjjal keltem. Ez a konkrét eset, nem valós. Bár igen, vannak hasonló élményeim, elég sok, de közülük többet a jótékony feledés és a tagadás hatékonyan elnyomott. Egy időre. De erről majd később. 

Én nem voltam egyedül, vagy ha igen, az azért volt, mert végtelenül szégyelltem mindent, ami a nőiséggel, a saját nőiségemmel kapcsolatos volt.

Kilencéves koromban nőtt meg a mellem kapásból C kosárra, így kislány fejjel és lélekkel kellett megbirkóznom az „olyan” tekintetekkel, a távoli férfi rokonok valamiért mindig tovább tartó ölelésével, a minden egyes „milyen nagyra nőttél” utáni hidegrázással, a fogdosó kezekkel a suliban. Nőként bánt velem a külvilág egy része, holott még javában kislány voltam. A mell szót sem mertem kimondani, hiába volt rajtam két elég nagy példány. 

Tizenkét évesen kezdtem menstruálni, ami halálra rémített, hiszen annyit észleltem, hogy iszonyúan fáj a hasam, és vér folyik belőlem. Tudtam, hogy a nagylányokból szokott vér folyni, de azt nem, hogy az fájdalommal is járhat. A kettőt nem kapcsoltam össze. És hiába, hogy anyukámtól bármit kérdezhettem, erről korábban sosem beszéltünk, vele sem beszélgetett anno senki ilyesmiről, ezért nálunk is elmaradt.

A menzeszem minden hónapban ágynak dőlést jelentett, hánytam, olykor be is lázasodtam, rémesen legyengültem. Mai fejjel ebben már komoly szimbolikát látok. Nyilván hordtam én is bő pulcsikat, sőt, megesett, hogy szorosan lekötöztem a melleimet, sóvárogtam a régi fűzők után.

Később, amikor az első szerelmi bánatom után megzuhantam, szinte menetrendszerűen jött a táplálkozási zavar.

Iszonyatos nassolásokat és zabálásokat követő hányás, aztán a szégyenérzet miatti önkéntes éhezés követték egymást ördögi körben. Hál' istennek ez az időszak viszonylag rövid volt, másfél év, de bőven elég. 

Szóval így indult a viszonyom a saját nőiségemmel. Szégyen, fájdalom, önutálat jellemezték ezt a kapcsolatot. Még úgy is, hogy nem voltam magányos, a szeretteim mellettem voltak. De akarata ellenére senkit sem lehet meggyógyítani, ez nagy igazság. 

Azóta eltelt majdnem két évtized, mire mindez megváltozott. Két szülés, egy császármetszés és egy hüvelyi, mindkét gyerek hosszan szoptatása, hízások, fogyások és kismillió magánéletbéli kihívás, barátok, család és szerető férj, társ kellett ahhoz, hogy a változás szele legalább egy picit meglegyintsen. Igaz, még mindig nem vagyok a testem legnagyobb rajongója, de mindenképpen eljutottam odáig, hogy legalább tiszteljem. 

És ez a tisztelet bizony minden nőnek kijár(na). Alanyi jogon. Függetlenül a korától.

Függetlenül attól, hogy mit hajtott, vagy nem hajtott végre. Függetlenül attól, hogy az a test milyen állapotban van. 

Közben viszont rájöttem néhány dologra. 

Például nem tartozunk magyarázattal senkinek azért, hogy hogy nézünk ki. 

Nem tartozunk magyarázattal azért, hogy mit teszünk, vagy nem teszünk a testünkkel, a testünkért. A testünk változásai mindig lelki változásokkal is járnak, és ezt soha nem lenne szabad elfelejteni, mert a kettő összefügg. A testünk a miénk. Kizárólag a miénk. Hogy mit kezdünk vele, hogy mit adunk belőle, mit mutatunk belőle, az kizárólag a mi dolgunk. 

Elég nevetséges így leírva, nem? Mintha azt szedném sorba, hogy az ég kék, a tenger kék, az egy meg egy az kettő. Mégis, úgy tűnik, mindez egyáltalán nem alapvetés mindenki számára. Sokszor magunk számára sem. Hisz még mindig van, aki bírálóan mer nyilatkozni a nők testéről. Létezik olyan férfi, aki a téma szakértőjeként ki mer olyat mondani, hogy a szülés nem olyan nagy dráma. Elhiszi, hogy ő ebben a témában kompetens. 

Továbbmegyek, látszólag teljesen rendben van, hogy a nők teste közügy. Mintha muszáj lenne valami konszenzusra jutni, milyen az ideális nő, kívül-belül. 

Ehhez érdekes módon úgy tűnik, mindenkinek köze van. A mérce viszont finoman szólva is kettős. A legnagyobb nyugalommal lehet nagy plénum előtt szapulni a szülés után meghízott nőket, vagy bagatellizálni a szülés fájdalmát, de arról már nem eshet szó, hogy az egészségügyi rendszer milyen barbár módon tud bánni a szülő nőkkel. 

Nyugodtan oszthatja az észt bárki arról, hogy egy anya ne mozduljon ki kisbabával, mert akkor esetleg nyilvánosan kell szoptatnia, és az meg, ugye, undorító és felháborító, de a szülés utáni depresszió még mindig tabutéma. 

Stigmatizáljuk az abortusz mellett döntő nőket, de a szexuális felvilágosítás még mindig évtizedes lemaradásban van. 

Milliárdos biznisz van a betétek és tamponok mögött úgy, hogy közben a reklámokban a vér is kék és a menstruáció csak úgy jöhet szóba, ha poénkodunk vele, mondván „biztos megjött neki, azért ilyen”. 

Együtt érzünk az erőszakot elszenvedett lányokkal, nőkkel, de csak akkor, ha tetőtől talpig fel volt öltözve, migránsok rángatták be egy sikátorba, kést szorítottak a nyakához, utána azonnal rohant a rendőrségre, a történet minden ponton megtámadhatatlanul logikus, másképp nem hisszük el neki (mondjuk, sokszor így sem), „minek ment oda, minek öltözött úgy, mit kell nyavalyogni, már udvarolni se lehet”.

Ez van most. Számunkra ez a normalitás.

Néha kieresztjük a gőzt, mint az ominózus döngő lábak és a szülés nem dráma esetében, elküldjük az aktuálisan botrányosat nyilatkozót a picsába, forró témát csinálunk belőle, aztán a dolog leül, és folytatjuk az életet a Mount Everestet megszégyenítő ingerküszöbünkkel.  

Nem. Változik. Semmi. Leginkább azért, mert bennünk sem változik semmi. 

Mint egy igazi bántalmazó kapcsolatban, örülünk, amikor épp nem rossz. Biztos van, aki itt felsóhajt, jaj, mi ez a vadfeminista sipákolás, hiszen szavazhatunk, hordhatunk nadrágot, járhatunk iskolába és dolgozni, választhatunk férjet, sőt, el is válhatunk, azt csinálunk, amit akarunk, nem? Akkor meg mit teszek úgy, mintha elnyomó és igazságtalan társadalomban élnénk?! 

Igen, tudom, sokan lesznek, akik az égre meresztik a szemüket, miközben ezt olvassák. Voltaképpen nem is csodálkozom, hisz aki bántalmazó és áldozathibáztató társadalomban nő fel, könnyen maga is elhiszi, hogy mindez normális, és tovább okádjuk magunkból a rosszul berögzült mintákat. 

De mindez nem normális. Már én is tudom. A magam kárán tanultam meg. 

Kellett az is, hogy felfogjam, igenis eltelhet több mint egy évtized (vagy akár több), mire rájövök, felfogom, elfogadom és kimondom: engem is ért erőszak. Nem folyt vér, az, mondjuk, igaz. Nem volt sikátor és kés a nyakamon. De fogdosta a mellem felnőtt férfi, amikor még kislány voltam. Nem tudtam, mi történik, de éreztem, hogy fáj.

Ébredtem már olyan ember ágyában, akinek többször is nemet mondtam, csak túl sokat ittam. Ez tényleg csak bő évtizeddel később esett le, hogy mi is történt akkor ott. Pedig elhangzott a nem, és folytak könnyek is. Mégis. Eltemettem magamban.

Tágítottak az engedélyem nélkül, erőszakkal, könyékig felnyúlva és fém eszközökkel, amikor az első gyerekem szültem. Ez is utólag esett le, hogy milyen barbár dolog volt. 

Voltam áldozat. Pedig boldog és egészséges gyerekkorom volt, szerető és gondoskodó szülőkkel. De sokszor ez nem elég. 

Az erőszak nem keres logikát. Az erőszak nem mindig megfogható, nem mindig hagy szemmel látható sebeket.

Az erőszak sokszor ölt álruhát szavak, tekintetek formájában. Attól még, hogy nem ismerjük fel (rögtön), attól még az erőszak. És nem a mi hibánk, még ha évszázadok tapasztalt gyakorlata próbálja is elhitetni velünk. 

A tanulságokat levontam, ami az én részemet illeti. Már nem képez a bőröm alatt külön réteget a szégyenérzet.  

Az álombéli kislány már nem én vagyok.

Én a hang vagyok a fejében. 

Talán egyszer eljutok odáig, hogy az álmok birodalmában is meg tudom védeni magam. 

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak