Megvannak azok a sci-fik, amikben a szereplők gyakorlatilag uniformisban masíroznak, és szinte nem lehet megkülönböztetni őket a ruháik alapján? Még a férfiak és a nők között sincsenek túlságosan nagy különbségek, minden teljesen sematikus, a divat egész egyszerűen megszűnik, pontosabban jelentőségét veszti.

Ez lenne a jövő?

Már nem az a trendi, akinek minden napra új ruhája van

És megvannak azok a catwalk fotók, ahol az első sorban csupa-csupa menő celebritás foglal helyet, sötét napszemüvegben, komor arccal mustrálva a kifutón megjelenő, új trendeket? 

Hogy miként jutunk el, és eljutunk-e egyáltalán a divatbemutatók túlságosan fancy mustrálóitól, a divatnagykövetek menőségétől a totálisan uniformizált világ felé, azt még nem lehet tudni. 

Viszont a változás elkezdődött. 

Már abszolút megfigyelhető a social felületeken egy olyan divathullám, ami a valódiságot üdvözíti (nagyon helyesen), ami nem szemetel, hanem szódabikarbónából vécétisztítót gyárt, lefejezett üvegből pedig ablaktisztítós flakont. A dailyfashiont szép lassan felváltja a fenntarthatóság, a zerowaste, a gogreen és a klímatudatosság,

és aki fast fashion boltokat reklámoz, azt egyenesen megégetik a tudatosság erkölcsi máglyáján. 

De hogyan tudunk ebben az egész átláthatatlan küzdelemben jól viselkedni, mi, mezei felhasználók, hogy ne érje szó a ház elejét – úgy, hogy azért ki is nézzünk valahogy?

Ha nem vagy következetes, akkor dögölj meg?

Hitelesség, önazonosság, következetesség. Új feliratokat tűztek zászlajukra az influenszerek. Már egyre kevésbé divat könyöktől agyig kisminkelve parádézni. Hirtelen mindenki rettenetesen önazonos lett, és természetes. Hirtelen mindenki igyekszik megmutatni a vélt vagy valós hibáit, és hirtelen mindenki fenntartható.

Jó, nem mindenki, belátom, de jó néhányan. És hála ezért amúgy.

Tény, hogy az új trendek sokkal inkább tetszenek, mint az a hamisság, amivel annak idején elindultak a social oldalak, és mindenki csak a szebbik felét próbálta mutogatni rajtuk. 

Manapság műanyagmentes júliushoz csatlakozunk, és turis kardigánt veszünk a használtruha-szeptember keretein belül a Zarás meg a H&M-es ruháink fölé, amiket amúgy múlt héten vásároltunk leakciózva.

Otthon készített fürdőbombákat gyártunk, és ecettel takarítunk, de azért néha lenyúlunk sunyiban egy nejlonzacskót, ha kevés vászonszatyrot vittünk magunkkal a boltba. Tanácsokat osztogatunk, és csak akkor köpjük ki a rágót az utcán, ha nem látja senki. 

Példásak vagyunk, próbálunk hangzatosan beszélni erről is. Jól osztható posztokat készítünk, és píszín becsomagolt dumával lebasszuk azt, aki nem ért még utol bennünket. 

Ugyanúgy ülünk az első sorban a fenntarthatósági catwalk mellett, mint Anna Wintour: finoman fintorogva jelezzük, ha valaki nem tartozik közénk.

Mivel képtelenség átállni egyik pillanatról a másikra a gyorsról az ökóra, azért egy másik hangzatos posztban belátjuk a hibáinkat, amiért külön megtapsolnak: „Juj, ezt szeretem benned, hogy ennyire őszinte vagy.”

Aztán dizájnertermékekről beszélünk, vintage shopokról, otthon meg ott figyel a leértékelt kabát tavalyról. 

Az igazság rólam (avagy érzelmes önkritika az előttetek való megdicsőülésért)

Egész életemben imádtam öltözködni. Kiskoromtól kezdve szabályosan kiköveteltem magamnak a ruhát (legfőképpen a piros színűt.)

Aztán rengeteg éven keresztül vásároltam fast fashion shopokban, mert nem volt másra pénzem. (Mondjuk, így utólag belegondolva, azon a temérdek pénzen vehettem volna értelmesebb ruhákat is. De akkor még nem voltam okos.)

Azt is töredelmesen bevallom, hogy ez idáig különösebben nem érdekelt a közelgő klímakatasztrófa, műanyag zacskókba pakoltam a zöldséget, és minden alkalommal vettem szatyrot a pénztárnál. Sőt, még most is eggyel többször felejtem el magammal vinni a vászontáskát, mint illő lenne.

Viszont egyre több helyen, egyre klasszabb kampányokban figyelmeztettek arra, hogy én is felelős vagyok a környezetemért. Igazat adtam nekik, ám a kérdés ott motoszkál bennem a mai napig: elég vagyok én ehhez? És miért nem felülről indul el ez a változás? Mit érnek a kicsi bloggerek ötezer követővel ebben a nagy univerzumban? 

De az emberre hatással van a környezete, rám az okos és gondolkodó emberek, akikkel együtt dolgozom, akikkel barátkozom, élek és akiket követek, így lettem én is egyre tudatosabb ezzel kapcsolatban (is). 

Csatlakoztam például a műanyagmentes júliushoz (vertem rá jó szélesen a mellem), és próbálok azóta is sokkal jobban figyelni arra, mikor, mit és pláne miben vásárolok. (Persze elbukom párszor.)

Ruhákat venni továbbra is nagyon szeretek, viszont már jóval többször meggondolom, mit, mennyiért és hol veszek meg. Nem vásároltam a legnépszerűbb, itthoni fast fashion boltokban legalább három hónapja, és amennyire lehet, kerülni is fogom őket, pedig a Zara márkát is tulajdonló Inditex éppen az idén jelentette be, hogy 2025-re teljesen átvált újrahasznosított anyagokra. 

Csakhogy szerintem ez nem elég, mert a divatiparnak is le kellene lassítania!

(Az egyébként is vicc, hogy júliusban már a téli kollekciót nézegetjük. A fast fashion shopokban pedig hetente jönnek ki új kollekciók.)

DE! 

Mert mindig van egy de. 

Nem fogom meghazudtolni magam. Az öltözködést továbbra is szeretem, csak már tudom, hogy nincs szükségem felesleges ruhákra, mert egy jóval kisebb gardróbból is fel tudok öltözni. A pár ezer forintért megvásárolt göncöket amúgy is csak egyszer-kétszer vettem fel, vagy annyiszor se. 

Viszont imádom a divatot, és fogok reklámozni cipőket, ruhákat, tervezőket, vagy éppen shopokat. Azért, mert szerintem megtalálni egy-egy jó darabot, és azt megvenni, öröm. Én legalábbis örülök ilyen helyzetekben, mint majom a farkának. Úgy, hogy sose tartottam azt a legeslegfontosabb dolognak, hogy hogyan nézek ki. Mindeközben nem tartom magam azért divatbloggernek, mert egynél több tervezői darabban járok (pláne úgy, hogy a felét a tervezőtől kaptam kölcsön, a másik felét meg akciósan vettem), és fenntarthatósági nagykövetnek sem azért, mert kétszer bementem szeptemberben a turkálóba. 

Nem leszek mániákus környezetvédő. Próbálok odafigyelni a lehetőségeim szerint arra, hogy mit veszek és mit teszek. De nem mindig vagyok következetes, ez az igazság.

Megyek be még én fast fashion boltba, és tépek még le műanyag zacskót is. Meg lesz olyan is, hogy szatyrot kérek a pénztárnál. 

Már biokozmetikumokat használok – amik viszont nem utántölthetők (ez para, mi?), de ettől nem gondolom magam hiteltelennek. 

Attól sem vagyok következetlen, szerintem, hogy elmondom, hogyan indultam el egy olyan úton, ami a környezettudatosság felé visz, aminek még rendesen csak az elején járok, lemaradva jóval tudatosabb influenszerkollégáim mögött. 

Szóval teszem a dolgom, amennyire tudom. Hozok időnként szar döntéseket, meg hozok jobbakat is.

Követeket bloggereket, akiket csodálok, hogy van idejük szódabikarbónából vécétisztítót gyártani, meg almaecetből sampont. Mert nekem ez too much, én szeretem az illatos hajbiszbaszokat. (Ja, jut eszembe a samponom meg a balzsamom nem bio. Ezért is én kérek elnézést.) 

Nem hiszem, hogy azért, amiért a szomszéd Marinak csak a fast fashion ruhákra van pénze, meg kellene szólnom, hogy gyilkolja a környezetét. 

Azt sem hiszem, hogy mindig mindenki csak és kizárólag jó döntéseket hoz az életében, és patyolat a renoméja.

Szóval nem tartom menő dolognak ujjal mutogatni a másikra, számonkérve a hitelességet egy dízelautóban ülve, zarás topban magyarázva, éppen aznap magára hajintva egy használtruha-szeptemberes kardigánt. 

Mindenkinek vannak következetlen döntései. Nekem is, neked is. Meg a szomszéd Marinak is, aki konkrétan pont tesz arra, hogy haldoklik a föld, mert ő már pont nem fog élni akkor, amikor a gyerekei belefúlnak a szemétbe.

A legtöbben még csak tanuljuk az új életet, még csak ízlelgetjük, hogyan és mit tehetnénk azért, hogy ne dögöljünk bele a környezetszennyezésbe. 

Na, megyek, veszek magamnak valamit, hogy lenyugodjak. Igaz, semmi szükségem rá. Ezt is belátom. Megvan mindenem. 

A klímám is meg a katasztrófám is az enyém. 

Engedjétek meg, hadd lépkedjen mindenki úgy ezen az úton, ahogy tud, úgy, hogy közben elbukik párszor, és csalódik önmagában is. 

És ne mutogassatok ujjal arra, aki nem ultrahaladó ezen a téren, pláne úgy ne, hogy a saját háztájon is lenne jócskán mit söpörni. 

Pláne úgy, hogy az efféle számonkér(ked)és még egyetlen jó ügyért folyó kampányt sem vitt sikerre.

 Szentesi Éva

Kiemelt kép: Getty Images