Áldozatból túlélő, túlélőből harcos – Egy rettenthetetlen asszony: Gloria Allred

–

Pert nyert már Donald Trump, Tiger Woods és O. J. Simpson ellen is – hogy csak néhányak nevét említsük a rengetegből, akikkel szembeszállt és akik felett győzedelmeskedett. De ő képviselt 33 olyan nőt is a bíróságon, akik azzal vádolták Bill Cosbyt, hogy elkábította, majd megerőszakolta őket – itt is diadalt aratott: Amerika egykori kedvence háromtól tíz évig tartó börtönbüntetést kapott, és az ügyének még nincs vége. Gloria Allred legújabb védence egy kiskorú, aki szintén szexuális erőszakkal vádolja Cosbyt.

Az ügyvédnő tehát arról lett a legismertebb, hogy a szexuális bűncselekmények áldozatait képviseli a bíróságon, akkor is, ha a vádlott igazán befolyásos, híres ember. Emellett védett már sikerrel transzneműt és homoszexuális párt diszkriminációért, és negyven éve áll ki a szabályozott körülmények között zajló abortuszért, vagy bármilyen kisebbség jogaiért.

Könyörtelen, de nem érzéketlen

A „kiállás” pedig ebben az esetben szó szerint is értendő: Gloria Allred ugyanis gyakran viszi a védenceit a sajtó elé, hogy – ahogy ő fogalmaz – a nyilvánosság bírái előtt ítéltessenek meg. Vannak, akik szerint ez hatásvadász módszer, mert a traumatizált ügyfelek gyakran sírják el magukat a kamerák előtt, ezáltal keltve együttérzést és szimpátiát a közönségben – Allred pedig ilyenkor óvón köréjük fonja a karját. Régi bevált módszer ez nála, ezért időnként sajtótájékoztató-királynőnek gúnyolják. Ő pedig nem tagadja, hogy ez is a harc egyik eszköze.

„Amikor a nők felidézik egy rossz élményüket, gyakran uralkodnak el rajtuk az érzelmek” – mondja.

„Én mindig azt mondom az ügyfeleimnek: »Sírj vagy ne sírj – pontosan azt tedd, ami jön belőled.« Nem hiszek abban, hogy jót tesz, ha az ember visszafogja magát. Ha elfojtod a dühödet, amit az vált ki belőled, hogy diszkrimináltak, az romboló hatással lehet a személyiségedre.

Depresszióhoz vagy függőséghez vezethet.”

Egyetlenegyszer a pályafutása során ő is elsírta magát az általa összehívott sajtótájékoztatón: még 2008-ban, amikor kiharcolta, hogy két leszbikus nő összeházasodhasson Kaliforniában, amikor abban az államban még nem volt engedélyezett a melegházasság. „Ez egy olyan igazságtalanság volt, amit nem tudtam elfogadni – kommentálja ma. – Csodálatos pillanat volt győzelmet aratni a melegjogok terén.”

De amúgy tényleg nem arról híres, hogy könnyen elérzékenyülne. Épp ellenkezőleg: olyan kemény érvelő és harcos alkat, hogy mindenki megretten tőle. Donald Trump például – aki elveszített vele szemben egy pert – nem sokkal később összefutott vele egy tévéstúdió várótermében, ahol Allred ült a védencével. „Gloria, hallottam, hogy itt van, és muszáj volt benéznem” – mondta neki. Majd odafordult az ügyfeléhez, és így folytatta:

„Ez a nő a legjobb ügyvéd, akivel valaha találkoztam, mert teljességgel könyörtelen.”

De honnan ez az elhivatottság? És hogyan vált a nők jogainak kérdése ennyire fontossá számára, amikor még egyáltalán nem volt közügy, és a feministákat egy szűk, elmeháborodott, szőrös hónaljú csoportnak látták?

Selfmade woman

Gloria Allred szegény bevándorló családban született Philadelphiában, akkor még Bloomnak hívták. Apja ügynök volt, anyja háztartásbeli. A későbbi életét azonban a szülei mellett meghatározta egy iskola is, a Philadelphia Highschool for Girls, ahol már akkoriban (az ötvenes évek végén) arra biztatták a lányokat, hogy gondolkodjanak saját karrierben, legyen egyéb életcéljuk, mint férjhez menni és gyereket nevelni. Így esett, hogy Gloria továbbtanult, de már a főiskola első évében megismerkedett későbbi férjével, akitől 20 éves korában – az egyetem első éve után – kislánya született.

Csakhogy a férjéről hamar kiderült, hogy mániás depresszióban szenved, és ez gyakran agresszív dühkitörésekkel járt. Gloria már 21 évesen elvált tőle, és visszaköltözött a szüleihez – elsősorban azért, hogy a kislányát óvja. De nem élt belőlük, hanem tovább építette magát: dolgozott és ezzel párhuzamosan a New York Egyetemre ingázott.

Amikor 25 évesen tanárként diplomázott, rögtön egy olyan iskolában helyezkedett el, ahol csupa hátrányos helyzetű, afroamerikai fiú tanult. A tanári karban is ő volt az egyetlen nő – mégsem szenvedett ettől. „Tudtam, mit jelent szegénynek lenni, és ha egyikük-másikuk keménynek mutatja is magát, a lelkük mélyén csak a kudarctól félnek. Rettegnek, nehogy hülyét csináljanak magukból” – emlékezik ma vissza a Die Zeit riporterének.

„Arra tanítottam őket, hogyan érhetnek el sikert a tanulásban.”

Ezután úgy döntött, hogy átköltözik a nyugati partra, és egy hasonlóan „rossz környéken” lévő iskolában vállalt állást Los Angelesben. Közben beiratkozott egy ottani jogi egyetemre, és az utolsó évben felkérte két évfolyamtársát, Nathan Goldberget és Michael Marokót, hogy alapítsanak vele ügyvédi irodát. 1976 januárjától számít tehát az egyenlő jogok védelmezőjének, 1979-ben pedig már egy üzletláncot perelt azért, mert külön szekcióban árusította a kislány- és kisfiújátékokat.

Harcra született

Ennek a korszaknak tökéletes mementója egy tévéfelvétel, amit a Seeing Allred című, tavaly bemutatott dokumentumfilm készítői ástak elő: egy akkoriban ismert műsorvezetőnő, Dinah Shore ecseteli a talkshow-ja közönségének, hogy a férfiakat az teszi boldoggá, ha a feleségük neglizsében várja őket odahaza meleg vacsorával, mire Allred felpattan a nézőtér soraiban, és nagy hévvel bekiabálja a döbbent műsorvezetőnek:

„Nézd, Dinah, szerintem nekünk van agyunk is, nem csak méhünk! És mindkettő működik.” A közönség másodpercekig döbbenten ül.

Allred ugyanis már akkor feminista volt, amikor ez még szitokszónak számított. Ma ezt vallja róla: „A feminista jelentése számomra rém egyszerű: olyan ember, aki a nőknek egyenlő jogokat akar a férfiakkal, úgy a törvények szintjén, mint társadalmilag, politikailag és gazdaságilag. Éppen ezért azt gondolom, csak két választás van: feminista vagy, vagy bigott. Ha bigott, akkor abban hiszel, hogy a nők másodrangú állampolgárok. Szerintem nincs köztes út.”

Saját bőrén…

Munkásságának másik meghatározó mozgatórugója egy személyes trauma. Még tanárként dolgozott, amikor egyszer Mexikóba utazott vakációra. Ott találkozott egy orvossal, aki meghívta vacsorázni. Felvette a szálláson, de azt mondta, mielőtt az étterembe hajtanának, neki még be kell ugrania a kórházba, hogy ránézzen egy betegére. Így tettek. Majd amikor visszaültek a kocsiba, az orvos közölte, sajnos még egy betegét meg kellene látogatnia, mert azt meg kitették a kórházból, és most egy szállodában lábadozik. Gloria ezúttal sem gyanakodott. Bekísérte az orvost a hotelszobába, aki egyszer csak rátámadt, és megerőszakolta. „Teljes sokkba kerültem – idézi fel. – Nem értettem, mi történt velem és miért.”

Épp ezért nem is merte jelenteni az esetet a rendőrségen, mert úgy gondolta, úgysem hinnének neki. De ami még rosszabb: nem sokkal később kiderült, hogy terhes lett az incidenstől. Márpedig abban az időben Kalifornia államban tiltott volt az abortusz, ezért egy illegális klinikán tudta csak elvetetni a magzatot. A beavatkozás után egy kádban találta magát erős vérzéssel, magas lázzal. Muszáj volt kórházba szállítani. Megmentették az életét, de mélyen belé vésődött egy mondat, amit az egyik kórházi nővérke mondott neki búcsúzóul: „Jó kis lecke volt ez önnek.”

„A mai napig nem tudom, miféle leckére gondolt, de egyvalami teljesen világos lett számomra: az abortusznak legálisnak, biztonságosnak és anyagilag elérhetőnek kell lennie. Ezért már a nyolcvanas években elkezdtem harcolni”

– meséli a Die Zeit című hetilapnak.

Rendszerszintű igazságtalanság

Patrick Bet-Davidnek pedig a Valuetainment Interviews című YouTube-csatornán azt nyilatkozta: a sok dologból, amit életében tapasztalt (kezdve azzal, hogy az iskolákban nem ugyanazt a bért kapta, mint a férfi kollégái, folytatva a szexuális erőszakkal és az illegális abortusszal), rájött, hogy

„talán nem csak nekem volt pechem, hanem ilyen a rendszer”. Ezért lett belőle aktivista.

„A hatalom csak az erőből ért” – vagy mivel angolul még jobban hangzik, mondjuk úgy: „Power only understands power” – ezt pedig szinte minden interjúban elmondja. Főleg, amikor erőszakosnak, exhibicionistának, karrieristának, hatalomvágyónak vagy pénzéhesnek nevezik azért, mert keményen harcol az elveiért. Nem igaz, hogy szereti a konfliktust. Csak azt mondja: a másik út a meghunyászkodás lenne, a behódolás, és az igazságtalanságok elfogadása. Ez pedig nem az ő útja. A hallgatással hosszú távon még többet veszítünk – véli.

„Nem ismertem egyetlen ügyvédnőt sem, amikor én azzá váltam. Nem voltak példaképeim – mondta a Die Zeitnek. – És mivel nem tudtam, milyen viselkedést várnak el egy ügyvédnőtől, azt az elképzelést követtem, amit én alakítottam ki a fejemben. A legtöbb tulajdonság, amit ma velem azonosítanak – a rettenthetetlenség, az erő, a felkészültség –, csupa olyasmi, amiről azt gondoltam, szükséges ahhoz, hogy valahová eljussak.”

Nem a férfiak ellen harcol, csak a patriarchátus ellen

Férfiak a partnerei a cégében, és a védencei között is akadnak páran – de csak akkor, ha ők is elnyomás, kirekesztés vagy erőszak áldozatai. Elkövetőket nem hajlandó védeni. „Nem hiszek az általánosításban: nincs olyan, hogy »a nők« és »a férfiak«. Egyes emberek vannak – magyarázza Patrick Bet-Davidnek. – Vannak férfiak, akik törődnek a nőkkel – mert törődnek az anyjukkal, a lányukkal, a nővérükkel, a nagynénjükkel. És ki is állnak értük, hogy mások jobban bánjanak velük, mint eddig. És vannak férfiak, akik csak magukkal vannak elfoglalva, bántanak nőket, és nem érzik magukat biztonságban, ha a nők egyenlő jogairól van szó. Ezeket a férfiakat fel kell világosítani.

Amikor bántalmazó férfiakat perelek, akkor tulajdonképpen őket is edukálom. Jó volna, ha másképp is lehetne nevelni őket, de istenem… haladnunk kell előre. Méghozzá együtt.”

Az utóbbi évek bántalmazásos ügyeinek hatására – amiket sorra megnyert az áldozatoknak –, és a sok médiaszereplésnek hála Gloria Allred neve ma már ismert Amerikában. Harciassága és intelligenciája mellett van még egy névjegye: a ruhái. Allrednek, vagyis ’teljesen pirosnak’ hívják második férje után (akitől 1987-ben vált el), és ennek megfelelően többnyire vörös kosztümben mutatkozik. (Azért nem mindig.) És mára ügyvéddinasztiát alapított: lányának, Lisa Bloomnak is saját irodája van, és az unokáját is erre a pályára terelte. Természetesen mindhárman feministák – bár Lisa Bloom egy időre abba a kapitális hibába esett (ahogy ő maga fogalmazott), hogy elvállalta a szexuáliserőszak-tevő Harvey Weinstein védelmét, de aztán kiszállt az ügyből.

Amíg van kinek segíteni, addig fáradhatatlan

Allred azt mondja, kötelességének érzi, hogy 77 évesen is aktívan harcoljon az egyenjogúságért, ezért legalább harminc éve nem volt szabin, csak a különböző jogi ügyek miatt van folyton úton. Ha pedig azt kérdezik, honnan veszi azt a sok erőt a mai napig (mert ezt mindig megkérdezik tőle), így felel:

„Amikor egy szerencsétlen helyzetben az a kérdés merül fel benned, hogy »miért éppen én?«, tulajdonképpen azt is kérdezhetnéd, »miért ne éppen én?«. Hiszen olyan sok ember szenved el igazságtalanságot. Ezért egy idő után arra jutottam, talán van értelme a szenvedésének, ha az ember nem látja is közben.

De ahelyett, hogy az ember depresszióssá válna attól, hogy elfojtja a dühét, én azt mondom, fordítsuk a dühöt arra, hogy energiát nyerjünk belőle, hogy változást tudjunk elérni mások számára, hogy ők már ne váljanak áldozattá és ne szenvedjenek ugyanazért.

Azt javasolnám mindenkinek, szabadítsa fel a dühét, engedje érezni a fájdalmat, és ezt az energiát fordítsa kifelé. Ahogy a rólam készült dokumentumfilmben elhangzik: így lehetsz áldozatból túlélő, és abból harcos, aki a változásért küzd, ami a legmagasabb szintje a fejlődésnek. Mert a harag igenis lehet pozitív érzelem, ha az ember át tudja alakítani. Mert erőt ad. Mert fertőz. Annak az embernek az ereje, aki tudja, hogy változást akar elérni, átragadhat másokra is. Onnantól példakép lesz a családjában, a közösségében és a világban.”

Ahogy Gloria Allred sokak számára az. És nemcsak azért, amit a hivatásában elért, hanem mert továbbra is szolgálatnak tekinti azt, és nem karriernek. Amikor a Die Zeit riportere, Sascha Chaimowitz azt kérdezi tőle, mit szeretne, hogyan emlékezzenek majd rá az emberek, így válaszol: „A síromon az álljon: itt legalább mind egyenlők vagyunk.” De addig még sok a tennivalója.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Mark Makela