–

Az indulás reggelén a Facebook felhozta az emlékeimet, melyek szerint hat éve ezen a napon egy rozsdás százas szög szúrta át a talpam, négy éve Bécsben pisilés közben rám szakadt a budi mennyezete, és pár lengyel munkás nézett le rám a lyukon, aztán három évvel ezelőtt pedig egy igen rossz emlékű utazásom is volt.

Jó szívvel indultam hát neki felmérni, mi is itt a helyzet? Nem! De jönni kellett, két hónappal ezelőtt, épp mára adtak időpontot egyetemlátogatásra a lányomnak. Azzal acélosítottam magam, hogy a jövőjét nem kockáztatom a múltam miatt. Meg persze kíváncsi is voltam. Hogy igazából mire? A hangulatra, az emberekre, arra, hogy milyen a város ilyen rövid idővel egy nagy sokk után.

Maga a helyszín egészen ma délutánig nem is érdekelt, utálom a katasztrófaturizmust, mint ahogy halottakat sem szeretek nézegetni…

Az utolsó igazi francia

Rögtön az első ember, akit a témában megkérdeztem, a taxisféle magánfuvarozó volt, aki a reptérről a szállodánkba repített minket. Extra lassan araszoltunk a városban, még őt is meglepte, hogy mekkora a dugó. Szerinte rettenetesen felbolydult a város, bár számunkra tényleg csak egy nagy dugónak tűnt.

Gondoltam, elütöm az időt az emberünkkel, így elkezdtem kérdezni, hogy ez vajon az előző napi események miatt van-e? Azt mondta, hogy egészen biztos, le van zárva sok út, és amúgy is meg vannak őrülve az emberek, mert megijedtek.

De hát ez nem csoda szerinte, megmutatja, hogy a franciáknak dolguk van magukkal.

Mert – ahogy mondta: „Mindent elárasztottak a muszlimok, és romba fog dőlni a nemzet”.

Ekkor az én bölcs lányom kérte, hogy hagyjam annyiban a témát, de sajnos ez a magát az „utolsó igazi franciaként” definiáló sofőrt, cseppet sem hatotta meg, így egyre buzgóbban mondta a magáét. Gondoltam, ha már amúgy beszélgetni kezdtünk, akkor inkább rákérdezek a gerendákra, amik az akkori hírek szerint még pótolhatatlannak tűntek, de ebből a témából is nehezen keveredtünk ki.

Ekkor – szokásom ellenére – elnémultam. De a kíváncsiságom nem hagyott alább, és vele kapcsolatban abban egyeztem ki magammal, hogy a muki hiába mos össze mindent a gyűlölködéssel, érezhetően ő is a sajátjának érezte a Notre-Dame katasztrófáját.

Egészen pontosan huszonnégy órával azelőtt dőlt le a huszártorony, amit én még otthon láttam és valahogy emiatt én sokkosabbnak éreztem magam, mint ő. Persze tornyok ledőlését látni sosem volt pozitív élmény a történelem során…

Ő máshogy dolgozta fel. Már azt is értem, hogy miért. Az ok egyszerű: nincs vége ennek a történetnek.

Traumatizált emberek, teljesen hétköznapi élet

Ahogy végre kiszabadultunk a városba, róttuk az utcákat már este, és nem lehetett érezni a szomorúságot, rossz hangulatot, letargiát vagy szorongást: a bárok, éttermek, szórakozóhelyek kedd este is tömve voltak vidáman borozó, eszegető, beszélgető, jókedélyű emberekkel, és senki nem kezdett el velünk a veszteségekről beszélni. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nagyjából ekkor oszlott el a füst a környéken, és ekkorra lett mindenki számára világos, hogy ugyan a veszteség óriási, de ismét nem lehetett megsemmisíteni az „Ő Asszonyuk”-at.

Ahogy egy itt élő ismerősöm mesélte, ezt a kifejezést valóban komolyan kell venni egész Franciaországban, mivel Párizs jelképe az Eiffel-torony, de az országé egyértelműen a Notre-Dame.

Az épület egyszerre jelképe a vallásnak, a művészeteknek, a politikának és az irodalomnak: itt nem csak a vallás, a hit kapott helyet, királyokat koronáztak meg, államfők mondtak beszédeket, művészeket ihletett és ihlet meg a mai napig, támadók semmisítettek meg ezernyi műemléket… és még sorolhatnám órákon keresztül, mi mindent látott a Notre-Dame.

Ha csak abba belegondolunk, hogy a székesegyház alapkövét 1163-ban tették le, és 1320-ban már teljes pompájában tündökölt, akkor nem csoda, hogy megmaradásában is valamilyen stabilitást, nemzeti elpusztíthatatlanságot látnak a franciák. Ennyi idő alatt nem egyszer, nem kétszer rombolták, tettek kárt benne, és belegondolni is furcsa érzés, hogy a francia forradalom alatti – enyhén szólva tévedésből elkövetett – pusztítás csupán egy kis kaland volt ennek az épületnek a történetében.

Akkor például minden királyszobrot lefejeztek az enyhén félreinformált forradalmárok, mivel nem voltak tisztában azzal, hogy a homlokzaton a huszonnyolc bibliai király szobra állt. De hát a hugenottáktól a jakobinusokon keresztül mindenkit túlélt ez a csodálatos épület. Éppúgy, mint a nemzet…

Közeli hozzátartozó

Na, pont ezek miatt állhatott látszólag gyorsan helyre a rend a fejekben, a városban és az utcákon. Látják a múltat, és újra látnak jövőt… Pedig akadt, aki azt mesélte, hogy amíg égett az épület, olyan érzése volt, mintha egy jó barátját bántanák, de nem kevesen sérült családtagként tekintettek a lángokban álló székesegyházra.

Egy hölgy úgy élte meg a hétfő délutánt és estét, mintha a nagymamája haláltusáját nézné végig. Szerencsére a „nagymama” megmenekült! Nincs jól, de az orvosok lassú felépülés után még hosszú életet jósolnak neki.

Sokan mondják azt is, hogy a jelenlegi francia társadalmat szimbolizálja az épület, ami látszólag masszív és stabil, de belül gyenge és sérülékeny. A tüntetések sora, az adóemelés lehetősége mind egy könnyen lángra kapó ezeréves gerendát idézhetnek fel, és ha valaki nem veszi a jelzéseket, akkor majd a „Mi Aszonyunk” utat mutat. Hát, mit mondjak? Van ereje az Asszonyuknak! Mondogatják, és nem véletlenül, hogy példátlan összefogást, összeget, emberi és politikai támogatást ért el ez az öreg hölgy negyvennyolc óra leforgása alatt. Nem kért, nem parancsolt, jelzett.

Hogy mi van most ott?

Délután, a katasztrófaturizmus-gyűlöletem ellenére meg akartam nézni, hogy milyen a környék, milyen a hangulat, és a saját szememmel szerettem volna látni, hogy mi maradt meg az épületből.

A Cité szinte megközelíthetetlen, és ha valaki nem tudja pontosan, hogy vajon merre induljon el a Notre-Dame felé, akkor most nincs nehéz dolga, hiszen a környező utcákat az autós forgalom elől lezárták, a szigetre pedig gyalogosan sem lehet bemenni. Mindenhol tűzoltótömlők vezetnek az utcákon keresztül az épülethez.

A Cité bejárata teljesen le van zárva, rendőrök felügyelik szigorúan a rendet, de onnan tíz méterre már hosszú sorokban állnak fagyiért az emberek, vagy napoznak a Szajna partján, ahol a hajók mellett békésen úszkálnak a hattyúk.

A parton tévétársaságok közvetítőkocsijai, kamerái állnak folyamatos készenlétben, és a part kőkorlátját ellepik a fotózó, fotózkodó, nézelődő, imádkozó emberek. Figyeltem őket: szorongással sétálnak oda, ahonnan jól lehet látni az épületet és – bár látják a pusztítást – mégis nyugodt marad az arcuk. Hogy miért? Minden bizonnyal azért, amiért nekem is. Ugyanis hiába a láthatóan nagy kár, a Notre Dame még mindig stabilnak, erősnek és gyönyörűnek tűnik a lemenő tavaszi nap fényében.

Most az embereken áll a jövő…

„Az idő az építész, a nép a kőműves” – írta Victor Hugo A párizsi Notre-Dame-ban.

 Marossy Kriszta

A képek a szerző tulajdonában vannak!