-

Tavaly tavasszal az volt a legfontosabb számomra 28 évesen, hogy végre munkát találjak az építészet területén. Rengeteg helyre beadtam az önéletrajzomat, és több interjún is túl voltam már. Az egész család támogatott ebben. Hosszú hajam volt, amely egészen a hátam közepéig ért, és a baloldalon rövidre borotváltam. Szerettem feketébe öltözni, és akkor csináltattam meg az első tetoválásomat: egy csipke harisnyakötőt a bal combomra, amelyet aztán nem sikerült befejezni. Szerettem festeni, mert olyankor el tudtam felejteni mindent. Egyre több megrendelést kaptam festményekre, névjegykártyákra, weboldalak megtervezésére. Bíztam benne, hogy hamarosan végleges állást találok. 

2015. október 15-én egy interjú után, aláírtam egy reklámcégnél egy hónapos próbaidőre szóló munkaszerződést grafikusi munkakörben. Arra gondoltam, hogy lassan rendbe jönnek a dolgok körülöttünk. Boldogan jártam be a munkahelyemre, igyekeztem tartani a lépést a reklámiparral, és beiratkoztam egy 3D-s modellező-tanfolyamra. Az elkövetkezendő évre azt terveztem, hogy sok olyan dolgot fogok csinálni, amit addig nem tehettem meg az anyagi nehézségek miatt.

Amikor október 30-án kigyulladt a tűz a Colectivben, hátul voltam a bárpultnál. Csak úgy tudtam a kijárat felé igyekezni, ha megkerültem a trikókat árusító pultot. Óriási tömeg volt, mindenki kiabált, lökdösődtek, teljes volt a káosz. A tűz nagyon gyorsan terjedt, mindenki a kijárat felé rohant. Néhány – meglehetősen vastag – függöny lógott a konténer és a koncerthelyiség között. Éreztem a forró textilt a fejbőrömön. Hátrafordultam, és egy óriási lángot láttam közeledni. Betakartam a tenyeremmel a szememet. Amikor a láng odaért, elájultam. Miután magamhoz tértem, vergődni kezdtem, de nem tudtam felállni, mert valaki a lábamon feküdt. Nem tudtam, hogyan menjek ki, képtelen voltam megmozdulni.

Valaki meglátta, hogy vergődöm. Meg akarta fogni a kezemet, hogy kihúzhasson, de észrevette, hogy nem lehet, és akkor megragadta a hónaljamat. Mivel nagy súly volt a lábamon, nehezen tudott kiszabadítani, de végül sikerült.

Később a kórházban levágták rólunk a ruháinkat. Én sokkos állapotban voltam. Megdagadtak a kezeim és az arcom, nem tudtam nyitva tartani a szemeimet, és folyamatosan reszkettem. A legtöbb ujjamat nem láttam. Éreztem, hogy vágnak valamit a körmeim körül, és próbáltam figyelni, mi történhet. Közben sikerült beszélni telefonon a testvéremmel. „Légy nyugodt. Kicsit megégtem, és bejöttem, hogy bekötözzenek. Beszélünk holnap reggel. Anya még nem tud semmiről szerencsére, ne is szólj neki egyelőre” – mondtam.

Még aznap éjjel átvittek egy másik kórházba, mert rájöttek, hogy nem tudják megfelelőképpen ellátni az égési sérüléseimet. Ott rám terítettek egy fóliát, és éreztem, ahogyan fokozatosan felmelegszem.

Hét napot feküdtem itt. Nyugtatókat kaptam, tisztították a sebeimet, cserélték a kötéseket. Nehezen kaptam levegőt, ezért lélegeztetőgépre tettek. Mindig volt valaki körülöttünk. Vizet adtak, beszéltek hozzánk. Akkor jöttem rá, hogy ez nem játék.

Egyszer csak szóltak, hogy készüljek, mert át fognak helyezni valahova külföldre. Nem értettem, mi történik. Nem voltam a tudatában annak, hogy mindenféle műszerhez voltam csatlakoztatva.

Reggel érkeztem Bécsbe, és délben be is vittek a műtőbe. Estére, mire megérkezett a testvérem, már amputálták az ujjaimat, és újrapróbálkoztak az implantátumokkal, ugyanis az elsők nem maradtak meg a fertőzés miatt. Levették őket, és újrakezdték a folyamatot. Jó másfél hónapig nyugtatók hatása alatt voltam. Fokozatosan tértem magamhoz. Néhány órát ébren voltam, majd újra elaludtam.

Mindennap új vérvizsgálatot kellett csinálni, hogy megállapítsák, hogyan állok a fertőzéssel, ugyanis nem reagáltam az antibiotikumra. November végére nagyon rossz állapotba kerültem: instabil volt a szervezetem, elutasítottam az implantátumokat, a tüdőm kezdte felmondani a szolgálatot, és gondok voltak a veséimmel is. Már ott tartottunk, hogy művesét kapok. Az orvosok különbözőféle antibiotikum koktélokkal próbálkoztak. Húsz-harminc százalék esélyt adtak a túlélésre, végül a szervezetem elkezdett reagálni a gyógyszerekre.

Decemberben egy hónappal a felébredésem után megtudtam, hogy nincs meg minden ujjam.

A bal kezemen nem volt egy sem, mindössze egy-egy csonk maradt a nagyujjam, a mutatóujjam és a középső ujjam helyén. A jobb kezemen az amputált mutatóujjam és a kisujjam gyógyulófélben voltak. Az első ujj, amelyet használni tudtam, a jobb kezemnek a nagyujja volt. Találtam egy olyan telefonos játékot, amely ezzel az egy ujjammal is működött; próbáltam lefoglalni magam, hogy ne kelljen hülyeségekre gondolni. Enni azonban nem tudtam. A bőrimplantátumok következtében a bal combomon lévő tetoválás a jobb kezem csuklójára került.

Rájöttem, hogy meg kell tanulnom nagyon türelmesnek lenni a felépülés ideje alatt, mert nehéz időszak következik. Újra meg kell tanulnom beszélni, járni, használni a kezeimet. Hosszú órákon át tartó fájdalmas fizioterápián kell részt vennem.

El kell fogadnom azt, ami velem történt, és megbékélnem azzal, amivé váltam.

A legjobban attól a gondolattól féltem, hogy mindig rá leszek utalva valaki másra, ezért aztán egyre gyakrabban utasítottam el a segítséget. Arra kértem mindenkit, hogy hagyjanak egyedül boldogulni. Próbálgattam egyedül betakarózni, öltözni, enni. Rémülten gondoltam arra, hogy nem fogok tudni dolgozni, és nem fogom tudni eltartani magam. Mi lesz velem? Bionikus protézist kell csináltatni a bal kezemre, honnan szerzünk majd pénzt hozzá?

Nagyon sok stresszes perióduson mentem keresztül, amíg megtanultam koordinálni az ujjaim mozgását, és meg tudtam fogni a dolgokat. Most már a jobb kezemen levő három ujjam segítségével tudok gépelni, cipőfűzőt kötni, fel tudok öltözni, fel tudom venni a kompressziós kesztyűt, felhúzom a cipzárakat, és begombolom a ruháimat.

Nem érzem fogyatékosnak magam. Most ez az én normális állapotom, és nincs olyan dolog, amit ne tudnék megcsinálni. Az igaz, hogy sokkal több időre van hozzá szükségem, mint régebben, de nem ismerek lehetetlent.

Hálás vagyok a családomnak. Nehéz időszakot éltek át miattam. Néhány hónapig félretették a saját életüket, és csak rám figyeltek, majd velem együtt kezdtek ők is újra élni. Anyám nyugdíjba ment, hogy vigyázhasson rám. Egész normás állást jelentek számára, hiszen nem tudok mosni, főzni, takarítani.

Februárban végre kiengedtek a kórházból, és hazaköltöztem. Az elején zavartak az ismeretlen emberek kitartó pillantásai, mert mindig az jutott eszembe, hogy másképp nézek ki, mint a többiek, és nem lehetek észrevétlen. Az ismerősökkel folytatott beszélgetések szinte kizárólag a balesetről szóltak, aztán egyre gyakrabban éreztem, hogy elfáradok, és nem akarom, hogy sajnáljanak; olyan szerettem volna lenni, mint mindenki más.

Gyakran lett úrrá rajtam a pánik. Új fóbiáim lettek, mint például a tűszúrástól és a fájdalomtól való félelem, és maximálisan frusztrált lettem, amikor nem boldogultam a kezeimmel. Sokat segítettek a pszichoterápiák. Hét szakemberrel beszélgettem eddig; mindegyik más szemszögből világított rá a problémáimra. Próbálom nyugodtan venni az akadályokat, amelyekkel meg kell küzdenem.

Egyszer, mikor készültem feltenni a kézprotéziseimet, megkérdeztem a legjobb barátnőmet, hogy szeretné-e elsőként kipróbálni, milyen érzés kontaktusba kerülni velük. Abban a pillanatban, amikor levettem a kesztyűmet, ugyan nem látszott rajta a döbbenet, de kiment a szobából. Megértettem őt, mert tudom, hogy hasonló helyzetben én is így reagáltam volna, vagy talán még rosszabbul.

A kollegáim persze visszavártak a reklámcéghez, de már nem tudok grafikai programokon dolgozni, mert nincs megfelelő kézügyességem hozzá. Tavasszal viszont felajánlottak egy építészmérnöki állást, és ott olyan munkákat bíznak rám, ahol felváltva használhatom a billentyűzetet és az egeret, így könnyen boldogulok a jobb kezemmel.

Egy ideig találkoztam a tűzvész többi áldozatával. Ilyenkor végre el tudtam lazulni. Nem kellett arra figyelnem, hogy ha nem szeretnék felesleges kérdésekre válaszolni, akkor jobb lesz elrejteni a sebeimet. Aztán egyre ritkábban jöttünk össze, ami talán azért is van, mert mindenki szép lassan kezdte megtalálni a saját útját.

Egy olyan egyesületet szeretnék alapítani, amely teljes vagy részleges kézprotézisek beszerzésével foglalkozna. A bal kezemre Skóciában tették fel a protézist, amelyet a Vöröskereszt fizetett. Azt hittem, hogy protézissel minden sokkal könnyebben fog menni, de aztán rájöttem, hogy elég bonyolult a használata, elsősorban azért, mert súlyos (724 gramm, amitől az első napokban komoly izomlázam lett). Nem tudom az ujjakat úgy mozgatni, hogy bármit meg tudjak csinálni. A cipőfűzőimet könnyebben meg tudom kötni protézis nélkül. Viszont hasznosak a különböző háztartási eszközök megfogásánál. Úgy döntöttem, csak akkor fogom viselni őket, ha szükséges; amikor főzök, sofőriskolába járok, festegetek.

Az emberek gyakran szólítanak meg a metróban. A múltkor egy hölgy egy olyan folyóiratot adott át, amelyben egy kéz és láb nélküli prédikátorról szóló cikk volt, és arra biztatott, hogy ne adjam fel a reményt. Olyan is előfordult, hogy valaki ordítozni kezdett velem, és azt állította, egy tömeggyilkosság áldozata vagyok. Mivel mindenki, aki a vagonban volt, engem bámult, úgy döntöttem, jobb, ha leszállok az első megállónál. Vásárlás közben, taxiban, az utcán, számlafizetés alkalmával az emberek gyakran sírni kezdenek, amikor rám néznek, és súlyos szavakkal szidják az úgynevezett felelősöket. Amikor utoljára voltam egy koncerten egy fiatalember odajött hozzám, és azt mondta, hogy számára hős vagyok, majd elszaladt. Sajnálom, hogy nem maradt időm átölelni.

Egy átlagos, hétköznapi ember szerettem volna lenni az utcán. Aztán rájöttem, hogy láthatatlan semmiképpen nem tudok lenni, ezért sokkal jobb lesz, ha pozitív értelemben láthatóvá válok egy nemes cél érdekében, és felhívom az emberek figyelmét arra, ami velem történt. Meg akarom mutatni a világnak, hogy normális ember vagyok, aki rengeteg mindent meg tud csinálni. Nem áldozatként szeretném felhívni a figyelmet a Colectivben történtekre, hanem azt szeretném elérni, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő hasonló tragédiák.

Ha fizikai korlátaid vannak, nem tudsz száz százalékosan működni. De az élet megy tovább, és fontos, hogy tovább akarj lépni. Október közepén elmentem az International Tatto Convention munkatársaihoz, mert egy ideje már eldöntöttem, hogy a The Day We Die egy részletét szeretném a kulcscsontomra tetováltatni. Oda, ahol sok katéter volt bevezetve a szervezetembe a kezelés során. Elmondtam a művészeknek, hogy mit szeretnék. A legtöbben nem vállalták, hogy tetováljanak az égett bőrre. Addig ültem a nyakukon, és győzködtem őket, amíg „igent” mondtak. Azzal érveltek, hogy mi lesz, ha rosszul fog kijönni, nem lehet majd elolvasni a szöveget stb... Én pedig azt mondtam: „OK. Az én döntésem, vállalom a felelősséget”, mert ismerem a bőrömet.

A Colectiv után új élet kezdődött számomra. Racionálisabb, szervezettebb és sokkal koncentráltabb, mint azelőtt. Boldogabb és energikusabb. Már nem tudok olyan precíz lenni a rajzolásban, nem boldogulok olyan gyorsan a programokban, amelyeken dolgozom, de biztos vagyok benne, hogy idővel sokat fogok javulni. Félek a tömegtől, a tűztől, a tűzijátékoktól; összerezzenek, ahányszor meghallom egy mentőautó vagy egy tűzoltókocsi szirénáját. Félek, nehogy másoknak is át kelljen élniük mindazt, amit nekem. Ugyanakkor: nem félek többé a nevetséges és abszurd helyzetektől, a kudarcoktól... és nem félek a haláltól. 

Marina Oprea Oana Sandunak mesélt

Az eredeti cikket a DoR (Decat o Revista) című oldalon olvashatjátok el. A fordítást köszönjük Kötő Bettynek!

Képek: Mircea Restea