–

Virtuális „megkövezés”

A közösségi oldalak „szabad pályáin” bárki megkövezhető virtuálisan – mindenféle következmény nélkül. Ha mindenki csak olyat kommentelne egy cikk alá, amit a célszemélynek egy valódi találkozáskor szemtől szemben is el merne mondani, akár nyilvánosan is, drasztikusan csökkennének a gyalázkodó megjegyzések.

Lényegesen több bátorságot, erősebb jellemet, és komolyabb kockázatvállalást igényel egy személyes konfrontáció, mint ismeretlenül, egy profil mögül meghurcolni valakit, és beállni a negatív kommentelők sorába.

Ez már önmagában is nagyon szomorú jelenség, nekem konkrétan a középkori megkövezések és kínzások jutnak róla eszembe, mintha azoknak egy virtuális formája lenne.

A célpontok gyakran éppen az áldozatok

Zaklatás, szexuális molesztálás, testi-lelki betegség, fizikai vagy lelki erőszak, lélekgyilkoló kapcsolat, megfélemlítő és megalázó nevelés… és sorolhatnám még, mi mindennek az áldozatai. Olyan emberek, akik nem azt kapták, amit érdemeltek, nem emberi méltóságukhoz illő módon bántak velük, félelemben, vagy veszélyben tartottak, akik emiatt pszichés problémákkal, poszttraumásstressz-zavarral küszködnek. Az internet népe pedig – mindettől függetlenül, az együttérzés teljes hiányában – minden felgyülemlett dühét ráokádja az áldozatokra.

Természetesen az áldozathibáztatás nem csupán virtuális jelenség, sokkal inkább erős társadalmi probléma. Masszívan tartja magát, per pillanat kiirthatatlannak tűnik.

És hogy miért? Mert egyszerű. Mert a sablonos gondolkodás mindig a könnyebb út. Lényegesen egyszerűbb azt gondolni, hogy a rossz dolgokért mindig felelőssé tehető az áldozat, mert az ember ezzel is védi magát annak a gondolatnak a kínjától, hogy ez vele is előfordulhat. Hogy nincs biztos rend a világban, nincs olyan szabály, és a rossz dolgok csak rossz emberekkel történnek. Így az ember ezzel a sablonszerű gondolkodással megpróbál biztonságérzetet gyártani maga köré, és ehhez kapóra jön az áldozathibáztatás.

Ha például Pásztor Anna „tehet a zaklatásáról, mert provokálta az elkövetőt”, a #metoo mozgalom hangadói pedig „felelősek a molesztálásukért”, mert vagy úgy öltöztek, vagy csábítók voltak, esetleg nem szóltak idejében, ha a beteg emberek hibáztathatók a saját betegségükért, ha egy erőszak áldozata tehet az erőszakról, mert „nem védte meg magát”, akkor ez garancia lehet arra nézve, hogy ezek a dolgok nem fordulhatnak elő csak úgy, bármikor, bárkivel.

Az áldozathibáztatás lehet tehát önvédelem, egyfajta biztonságérzetre törekvés. Csakhogy ez a biztonságérzet hamis, és hazug. Olyan illúziókba való kapaszkodás, ami veszélyesebb, mint az igazsággal szembenézni.

Az igazság az, hogy történnek rossz dolgok

A dolgok nem mindig kiszámíthatók. Vannak emberek, akik lelkileg nem egészségesek, és képesek irtózatos rombolást okozni egy másik ember lelkében vagy testében. Az áldozathibáztatás pedig az ilyen bántalmazó embereknek segít, legalizálja a tetteiket, és őket menti fel a felelősségvállalás alól. Zöld jelzést ad nekik.

Minden áldozathibáztatás olyan emberbe rúg bele, aki épp a korábbi rúgásoktól szenved. Az áldozatok hangját próbálja meg lehalkítani, gyakran azért, mert kellemetlen hallani, amit mondani akarnak. Az áldozatok elhallgattatása is törekvés arra, hogy védje magát az ember a fájdalmuktól. Ha nem halljuk, kicsit olyan, mintha nem is lenne. Mint a kétéves gyerek, aki azt hiszi, hogy ha eltakarja az arcát, nem látszik. Mert amit ő nem lát, az nincs.

Ha becsukjuk a szemünket, fülünket a szörnyűségekre, nem veszünk tudomást róluk, azok nemhogy nem szűnnek meg létezni, pont ellenkezőleg. Éppen a sok becsukott szem és fül ágyaz meg a következő szörnyűségnek.

Az áldozatok elhallgattatása, és hibáztatása a táptalaja a következő bántalmazásnak

Minél erőteljesebben próbáljuk meg az áldozatokra hárítani a felelősséget, annál több bántalmazó ússza meg a felelősségvállalást. Az a bántalmazás, amire nem derül fény, és amiért az elkövetőnek nem kell felelősséget vállalnia, szinte biztos, hogy megismétlődik.

Jóformán teljesen mindegy, hogy egy családon belüli erőszakról, egy énekesnő fenyegető zaklatásáról, egyházon belüli szexuális visszaélések sorozatáról beszélünk, az ezekre adott reakciók szinte ugyanazon az elven működnek: az áldozatok inkább hallgassanak, ne gerjesszék a „feszkót”, ne keverjék fel az állóvizet. Ha eltűrik a tűrhetetlent, az mindenki dolgát leegyszerűsíti. Hogy ő belebetegszik-e a fájdalmába, a félelmébe, abba, hogy állandóan csak el akarják hallgattatni, és irtó kevesen állnak ki mellette, nem számít, az áldozathibáztatók majd a betegségének a felelősségét is a nyakába varrják. A mókuskerék pedig szépen forog tovább, hiszen annyian hajtják előre.

Akkor fordulna elő kevesebb szörnyűség a világban, ha nem hagynánk az áldozatokat magukra, ha nem azokat az embereket büntetnénk és hibáztatnánk, akik lehet, hogy már évek óta bűnhődnek, szenvednek egy másik ember tettei miatt.

Ha senkibe nem fojtanánk bele a fájdalmát, ha az emberi aljasságokat nem akarnánk mindenáron a szőnyeg alá söpörni, hanem tanulnánk belőle, minél hamarabb felismernénk és helyén kezelnénk a bántalmazást. Ha nem az áldozatoknak kellene szégyenkezniük, és az elkövető helyett bűntudatot érezniük. Ha nem az áldozatoknak fordítanánk hátat, hanem a bántalmazásnak. Ha nem az áldozatokat rekesztenénk ki, hanem az emberek közötti erőszakot.

Sebestyén Eszter