Pásztor Anna: „Úgy érzem magam, mint aki mellett elsüvített a halál” – Exkluzív interjú

–

Gyárfás Dorka/WMN: Iszonyú nehéz heteken vagy túl, úgy képzelem, az egész ügy a tragikus végkifejletével együtt sok dolgot megkérdőjelezhetett benned.

Pásztor Anna: Derült égből villámcsapásként ért az egész, és valójában az elmúlt fél évem teljes kilátástalanságban, patthelyzetben telt. Egyik pillanatról a másikra durvult el a helyzet, és kezdtem el olyan üzeneteket kapni a zaklatómtól, amelyek már konkrét fenyegetéseket tartalmaztak – dátumot, hogy mikor jön, és hogyan öl meg egyetlen döféssel. „Imádkozz, Desdemona!”, széttrancsírozott állatok fotói, nyulak képei (mert én egy nyuszi voltam a számára), vagy olyan virágcsokor, amiben répa volt elrejtve. A nyuszika szerepét szánta nekem egy olyan történetben, amiben ő a vadász. És tényleg vadász volt, lőfegyvereket gyűjtött a barátjával. Azzal viccelődött, hogy „a nő az nem ember”. 

Azt is írta egyszer, amikor én azt mondtam egy tévéműsorban, hogy „lelőhetetlen” vagyok (amit úgy értettem, hogy nem lehet befogni a számat, nem lehet elhallgattatni), hogy „Azt hiszed? Hahaha”. Azzal bombázott, hogy „Három órát adok neked. Aztán beindul a gépezet.” Folyamatosan jöttek a fenyegetések, egy idő után a testvéremet, és utalás szintjén a gyerekeimet is képbe hozta. De tulajdonképpen csak a Budapest parkbeli koncert estéjén fogtam fel, mennyire komoly ez. 

Olyan ideges voltam aznap, hogy többször is elrontottam a szöveget, leesett rólam a ruha. Az egész zenekar dekoncentráltan játszott. Hála istennek a közönség nem vette észre. Aztán a koncert háromnegyedénél lejöttem a színpadról, és a backstage-ben találkoztam a szervezővel, akitől bocsánatot kértem, amiért nem vagyok a topon, mire ő rám nézett, és a tekintetéből azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. Pedig csak annyit mondott: „Hidd el, nagyon jól megy a koncert.” Csak a legvégén, az öltözőben mondták el nekem, hogy elkapták az embert, és kés volt nála.

Onnantól minden olyan volt, mint egy filmben. Gyorsan átöltöztem, lemostam a sminket és mentünk azonnal a rendőrségre feljelentést tenni. Reggelig tartott a kihallgatás. Akkor még, a koncert hevében úgy éreztem, látni akarom őt, a szemébe akarok nézni.

Baromi dühös voltam, tombolt bennem a tehetetlenség. Annál is inkább, mert azt mondták nekem, hogy az ilyen ügyekben nem szokott súlyos ítélet születni, legfeljebb pár nap fogság, aztán kiengedik. 

Másnap bejelentkeztem egy élő videóban a Facebook-oldalamon, és megüzentem mindenkinek, hogy ez egy járhatatlan út. Sokan próbáltak lebeszélni róla, azt mondták, ne verjem nagy dobra, de én úgy gondoltam, ha nyíltan felvállalom, azzal másoknak is segítek – pedig tudtam, hogy ezzel kiváltok majd egy csomó sárdobálást is. Bár azt azért nem tudtam elképzelni, amilyen elképesztő dolgokkal azóta vádolnak… Anyák mondják, hogy én ezt magamnak találtam ki, hogy reklámot csináljak. Azt írogatják, hogy kellett ez nekem, minek ráztam a seggem?! Meg azt, hogy miért nem a gyerekeimmel foglalkozom… De ha ezektől elvonatkoztatok, akkor egy precedensértékű ügyet csináltam végig. 

Óriási szerencsém volt azzal, hogy komolyan vették a feljelentésemet úgy az ügyészségen, mint a bíróságon, mert úgy hallottam, sokan vannak, akikkel nem foglalkoznak ilyen behatóan. Pedig ebből is látszik: a fenyegetéseket komolyan kell venni. A zaklatóm valóban betartotta az ígéretét: fegyverrel indult el, és nem félt volna használni. Sok ilyen eset végződik halállal. Én azt remélem, az, hogy ez az ügy nyilvánosságot kapott, a többi eset számára is tanulsággal szolgál. És mindenkinek elrettentő példa, aki ilyesmire készül.

Gy. D./WMN: Ha visszatekintesz az elmúlt egy évre, van bármi, amit másképp csinálnál?

P. A.: 

Nekem teljesen tiszta a lelkiismeretem. Az első perctől kezdve soha semmit nem ígértem ennek az embernek, ami alapján reménykedhetett volna.

A bíróságon felolvastam az összes üzenetváltásunkat: míg ő 196 oldalnyi szöveget küldött nekem, én összesen nagyjából egyoldalnyit reagáltam, és minden üzenet rövid, egyértelmű volt. 

Gy. D./WMN: Nem úgy értettem, hogy hibáztál, vagy te hoztál volna magadra bajt… Csak azt, hogy vajon lett volna-e esély bármikor meggátolni, hogy idáig fajuljon. 

P. A.: Először is többször letiltottuk az oldalunkról – én és a párom is. Egyértelműen elküldtük, de erre egy barátnőjén keresztül kezdett fenyegetőzni, olyanokat írt, hogy „ez lesz a végső kegyelemdöfés” – akkor rögtön megtettük a biztonsági intézkedéseket. Hamarabb nem is lehetett volna, mert ez volt az első konkrét fenyegetés. Utána már csak sodródtam az eseményekkel, nem volt rá hatásom. Egyetlen módon tudtam beleszólni: azt kértem a bíróságtól, hogy ne kelljen vele találkoznom a tárgyaláson. Részben azért, mert tudtam: ő épp ezt a „randevút” akarta kikényszeríteni.

Szerencsére ma már létezik áldozatvédelem, és erre hivatkozva a bírónő hozzájárult ahhoz, hogy csak az egyikünk legyen jelen a tárgyalóteremben, a másik fél pedig digitális közvetítésben. Ez nemcsak azért volt fontos nekem, mert addigra a hideg kirázott a gondolatra is, hogy egy szobában tartózkodjak vele, hanem mert ezzel elérte volna a célját. Még a börtönben is azt mondta, hogy csak akkor hiszi el, hogy nem akarok tőle semmit, ha személyesen a szemébe mondom. Pedig egymilliószor megírtam neki, hogy nem, és hogy vége a beszélgetésnek.

Gy. D./WMN: Bizonyára van olyan pszichés betegség, aminél nem számít, milyen ingerek érkeznek kívülről. 

P. A.: Olykor ártalmatlannak tűnt, meghunyászkodott, mint a tárgyaláson is: olyan zavartan viselkedett, hogy az ember óhatatlanul megszánta. Nem tudott semmire választ adni, nem tudott értelmesen beszélni. Másrészt viszont mindent hidegen kiszámított: az idézeteket, amiket küldött, azt, hogy hogyan tudja becsempészni a bicskát a koncertre, hogy két pólót hozott magával, hogy átöltözve el tudjon tűnni, stb. A két énje szélsőségesen különbözött egymástól, de én nem választhatom szét őket. Nem mondhatom, hogy megbocsátok az egyiknek, és haragszom a másikra. Ez a betegség okozta, hogy időnként nem tudta, mit cselekszik. 

Komolyan, most úgy érzem magam, mint aki mellett elsüvített a halál. Teljesen sokkos állapotban vagyok. Bebizonyosodott, hogy amivel fenyegetőzött, azt végre is tudja hajtani.

Képes volt ölni – nemcsak kisállatokat, hanem embert is, saját magát. Sokszor mondta az ismerőseinek, hogy negyvenéves koráig szeretne élni, nem tovább. A Budapest parkbeli koncert környékén lett negyvenéves, és az lehetett az elgondolása, hogy engem magával visz. Nem lett volna nehéz véghez vinnie: én a koncerteken gyakran ugrom be a közönségbe, a hátamat tartom nekik. Ha aznap nem döntök úgy, hogy kivételesen nem ugrom be, soha nem derül ki, hogy ki szúr meg. Mert ott volt nála a kés, és benne a szándék. És most már tudjuk, hogy tényleg képes lett volna rá. 

Pár nappal a tárgyalás előtt még mindenki azt mondta nekem, hogy zaklatás vádjával nem lehet hosszú időre elítélni, hamar ki fogják engedni a börtönből. Azzal a tudattal mentem oda, hogy ha vége a pernek, onnantól folyton nézegethetek majd a hátam mögé. Csak azért nem így lett végül, mert módosították a vádat emberölési kísérletre – miközben én az elejétől fogva tudtam, hogy ez az. 

Gy. D./WMN: Mennyit változtatott rajtad az elmúlt fél év? Éreztél ilyen félelmet valaha?

P. A.: Sok mindenen mentem már keresztül az életben, ennél mélyebb, fájdalmasabb dolgokon is. Itt nem az volt a legnagyobb bajom, hogy magamat féltettem, hanem az, hogy a gyerekeimet – és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Nőként bármilyen szuper erős lehetek, egy férfi erejével szemben akkor is alulmaradok, hiába lennék képes a végsőkig is elmenni a gyerekeimért. Nyilván minden biztonsági óvintézkedést megtettünk, úgy a házunk, mint a zenekar körül. Felvettünk egy testőrt a zenekar mellé, ami amúgy sem ártott, mert ott tartunk, hogy lassan egy egyszerű dedikálás is hatalmas kavarodásba fullad. 

Az utóbbi időben több rajongó is úgy gondolta, hogy úgy utal viccelődve a helyzetre, hogy bicskát ránt elő, vagy halálmaszkban jön fel a színpadra. Szóval az ügy nyilvánosságra kerülésének volt egy ilyen morbid oldala is. Öt–hat ilyen konkrét esetre emlékszem, amikor félig komolyan próbáltak halálra rémíteni. Persze nem rémültem meg, hanem az történt, hogy egyszer kicsavartam az egyik kezéből a bicskát, és megfordult a fejemben, hogy inkább én fogom vele megfenyegetni. Nem tettem meg. De azzal kapcsolatban valóban rémálmaim voltak, hogy a gyerekeimet hogyan tudom megvédeni.

Nehéz volt úgy élni, hogy az emberben folyton zajlik egy belső monológ, és azt mantrázza, hogy elég erős. 

Gy. D./WMN: A gyerekeid megéreztek ebből valamit?

P. A.: Próbáltuk előttük elrejteni az egészet, nem sírdogáltam itthon, végeztem tovább a tennivalókat, legfeljebb egy-egy félmondatot csíphettek el. A nagyobbik egyszer megkérdezte tőlem, hogy „A bácsi mit akart a késsel?”. Én meg azt válaszoltam neki: „Sajnos a bácsi nem gondolkodott, de nem fog többet ilyet csinálni.”

Gy. D./WMN: A nyilvánosságot sem kezelnéd másképp, ha újrakezdhetnéd? Nem bánod a hatalmas publicitást?

P. A.: Nem, sőt, úgy érzem, azt, hogy még életben vagyok, a rendőrség és az ügyészség mellett nagy részben a médiának köszönhetem. A XXI. században iszonyú sebességgel terjed a hír. Hamarabb tudtam meg bizonyos információkat az újságokból, mint a rendőrségtől. A bulvársajtó ugyan sokszor dob fel olyan híreket, amelyek az ember számára károsak lehetnek, de ebben az ügyben nem ferdítettek. Remélhetőleg másoknak is így segítenek, akik hasonló szituációban vannak. 

Gy. D./WMN: Az ügy kapcsán előkerült egy két évvel ezelőtti videó is, amiben a nők elleni zaklatásról kérdeztek, és abból úgy tűnt, akkoriban még te sem vetted komolyan az áldozatokat. Azt mondtad: „Nagyon szívesen előállnék én is valami ilyesmivel, csak még várom a zaklatót.”

P. A.: Fogalmam sincs, miért, de a 24.hu akkor jó ötletnek találta, hogy azt a szarkasztikus megjegyzésemet kiemelje a kontextusból az én jóváhagyásom nélkül, és csak annyit mutasson meg a videóban, amennyi végül belekerült. Nagyon örülnék, ha egyszer a teljes interjút leadnák, mert a nyilatkozatom többi részében elmondtam: nem mindegy, hogy valaki leugrik a szikláról a mély vízbe, vagy lelökik onnan. Azt is elmondtam, hogy mindig a kiszolgáltatottak és bántalmazottak pártjára állok. Most vettünk fel épp egy hangfelvételt egy olyan segélyvonal számára, ami a családon belüli erőszak áldozatainak segít. Nem értem azóta sem, miért ezt kaptam tőlük, amikor én készséggel együttműködtem, és válaszoltam a kérdéseikre.

Gy. D./WMN: Változtatott valamit ez az ügy a hozzáállásodon a hírnévvel vagy a közéleti szerepléseiddel kapcsolatban?

P. A.: 

Olyan ember vagyok, aki megtanul mindennel együtt élni. Az élet folyton változásokat hoz, és ha most azt, hogy kicsit jobban befelé figyeljek, és művészileg adjak többet, ne pedig a testemmel (amit azelőtt minden koncerten odaadtam a közönségnek), akkor lehet, hogy most ennek van itt az ideje.

Nem is baj. A biztonsági munkatárs továbbra is velünk lesz, mert ő más okból is nagy segítség – nagyobb zenekarok mind alkalmaznak ilyen személyzetet. Amit sajnálok, hogy ilyenkor az emberben megtörik a bizalom, pedig én az a típus vagyok, aki mindenkinek ad egy második esélyt. Még a zaklatómnak is adtam, azt mondtam neki a tárgyaláson, hogy megbocsátok, amikor bocsánatot kért. De azt is hozzátettem, hogy valójában nem az én bocsánatomra van szüksége, hanem Istenére. Elhittem neki, hogy soha többé nem fog zaklatni, hiába ígérte meg korábban százszor is, és sosem tartotta be. De nem volt más lehetőségem, próbáltam hinni abban, hogy abbahagyja, mert különben beleőrültem volna. 

Gy. D./WMN: Arra nem számítottál, hogy így érti? Hogy azért hagyja abba, mert megöli magát?

P. A.: Nem, ez nem jutott eszembe.

Gy. D./WMN: Hogy az életeden és a személyiségeden milyen nyomot hagy ez az ügy, az nyilván a jövő zenéje, hosszú távon derül csak ki. De mi az, amit már most érzékelsz?

P. A.: Engem a nehézségek csak megerősítenek. A korábbi problémáimra is úgy gondolok vissza, hogy erőt merítettem belőlük: ha azokat átvészeltem, ezt is át fogom. És mindig egy magasabb szintre emelkedem azáltal, hogy megküzdöttem egy turbulenciával. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Ajkai Dávid

Belső képek: Galgóczy Németh Kristóf