–

Ökokatasztrófa?

Úgy öt éve az utcán megszólított egy régi ismerősöm, aki akkor egyedül nevelte a kétéves kisfiát. Karakán fiatal nőként ismertem, de akkor előhozakodott azzal, hogy már szinte alig alszik, mert annyi rossz hírt hall a kontinenst lerohanó klímamenekültekről, cunamikról, a felmelegedés miatt eltűnő városokról és háborúkról. Azt kérdezte, szerintem be fog-e következni mindez, és ő mit csináljon a gyerekével? Tanácstalanul bámultam rá, mert fogalmam sem volt a válaszról.

Tényleg: mit csinálhatnék egy efféle vészhelyzetben például én, azon kívül, hogy kézen fogom a legkisebbet, a két kamaszra meg ráordítok, hogy rohanjon? Egyáltalán hová?

Úgyhogy az egész gondolatot elhessegettem azzal, hogy „ez itt a szép és biztonságos Európa, nem lesz itt belátható időn belül semmiféle ökokatasztrófa”.

Szorongás a jövő miatt

A szorongás nem kifejezetten emiatt, de szépen lassan kúszott be az életünkbe. Közben úgy adódott, hogy el tudtam helyezkedni egy környezetvédelmi magazinnál, így egész nap ilyen témákkal foglalkoztam. Szén-monoxid, olvadó jéghegyek, éhen halt jegesmedvék, az amerikai kongresszusban a környezetvédelmi döntések kikényszerítéséért tüntető tinédzserek, kivágott esőerdők, fajok, amelyek éppen most pusztulnak ki, szeméttel elborított folyók…

Nap mint nap szembesülök ezekkel a hírekkel.

Mi a helyzet például Indiában?

Egy másik ismerősöm, az évek óta Hollandiában élő Anita pedig elment két hétre Indiába, és onnan írt egy élménybeszámolót. A valós helyzetnek csak az egyik szeletét látta, de az is eléggé sokkoló.

„Több mint 1.3 milliárd ember, elképesztő nyomorban és szennyezett környezetben. Folyamatos a vízhiány – ami van, az is fertőzött –, beteg emberekkel, tehenekkel, majmokkal zsúfolt utca, szeméthegyek mindenütt. Iparterületen nappal sem látsz semmit a maró füsttől, vegyszerektől, több száz kilométeren keresztül. Mi szelektíven gyűjtjük a hulladékot már nagyon régóta, én vagy húsz éve biztosan…

De Indiában sajnos én is eldobáltam a műanyag vizes palackot, mert konkrétan nincs hova tenni, szemétgyűjtésről nem hallottak a legtöbben, nem is tudják, mi az.

És nem azért dobják el a szemetet, mert hanyagok, hanem azért, mert nem tudnak vele mit csinálni. Nem azért koszosak és fekszenek a földön, mert ne lenne igényük másra, hanem azért, mert nincs vizük inni sem, nemhogy fürödni.”

Pozitív példák

Természetesen az ellenkező előjelű történések is ott vannak a látókörömben: Bea Johnson zero waste-mozgalma, a civilek közös Tisza-tisztítása, és hogy a mi városunkban, Székesfehérváron is végre elkészült a 12 köztéri elektromosautó-töltőállomás. Alapjában inkább a dolgok pozitív oldalát igyekszem nézni, próbálok mindent a helyükön kezelni, és nem parázni, igyekszem szem előtt tartani azt is, hogy én személy szerint mit tehetek a helyzet változásáért, de közben folyamatosan azt érzem, a szorongás csak nem akar eltűnni.

Noha a félelemnek ez a típusa nyilván nem új keletű, gyakorlatilag nem találtam rá komolyabb segítséget jelentő irodalmat, bár igaz, a témáról egyre több cikk jelenik meg, 2018 végén is volt egy erősebb sorozat. De ezekből is csak annyit kap az ember, hogy „becsülje meg magát a saját szűkebb pátriájában, zárja el a vizet fogmosás közben, oltsa el a villanyt, ha kimegy a szobából, és járjon biciklivel meg tömegközlekedéssel autózás helyett”. Ha pedig annyira szorongana a Föld állapota miatt, hogy az már gyomorbántalmakat és éjszakai álmatlanságot eredményez, forduljon pszichológushoz. A cikkekben egyébként általános tényként kezelik, hogy egyre többen szoronganak a környezet állapota miatt. (Ám adatokkal ezt egyelőre nehéz lenne alátámasztani, marad tehát a tapasztalati megállapítás.)

„Klímaszorongás? Persze, nekem már régóta van…”

Így nyugtatott meg egy szintén háromgyerekes anyuka ismerősöm a gyerekeink iskolájából. „Napi szinten” – írta nekem egy többunokás nagymama, hozzátéve, valójában ő aggódó-cselekvő, de közben mégis szkeptikus a döntéshozók kompetenciáját illetően. Mások azt jelezték, próbálnak a saját életükben ökotudatosak lenni, és közben buzgón reménykednek, hogy ez elég lesz.

Radikális környezetvédő barátom pedig minden egyes földlakónak egyenesen kötelezővé tenné az ökoszorongást, szerinte csak így lehetne drasztikus változásokat elérni.

Vedd észre!

Nemrég a Hősök tere-program egyik helyi kezdeményezésén voltam, ahol az elején mindjárt le is leplezték a szervezők, hogyan feledkezik meg magáról a hétköznapi ember, ha cselekedni kellene a környezetvédelem ügyében. Bár magamat igazán figyelmesnek és tudatosnak gondoltam eddig, egyszerűen nem vettem észre érkezéskor az előadóterem halljában elszórt üres PET-palackokat, és gond nélkül átléptem rajtuk – még vagy harmincadmagammal. Mert körülbelül a harmincegyedik érkező észlelte, hogy oda nem való hulladék van a térben, és vette a fáradságot, hogy lehajoljon, majd a szemetesbe dobja a palackokat.

Szégyenteljes, de egyben igen tanulságos volt szembesülni azzal, hogy a szavakon túl sokkal jobban oda kellene figyelni ilyesmikre.

Mit gondolnak az ismerőseim a környezetvédelemről?

István komolyzenész, ő úgy gondolja, aki ma felelősen gondolkodik, nem úszhatja meg a környezetvédelmi diskurzust aggódás nélkül. „Sajnos még nem vagyunk elegen. Sokkal több aggódó ember kellene, akik mielőbb cselekvő emberekké válnának.”

Ferenc kommunikációval foglalkozik, ő a problémát a saját területén is látja. „Nem tudja az ember, hogy a hétköznapi dolgokon felül mit tehetne, hogy változzanak a dolgok? Kitől kaphat valóban tárgyszerű, elfogulatlan és pontos információt? Kit támogasson, ha a »fenntartható fejlődés« mögé állna be?”

Judit egy dél-alföldi városban él a családjával, ő a szorongásai konkrét tárgyát is megfogalmazza: „Mi itthon a szívószálak betiltásán tökölünk, közben az egész műanyagipart kéne nagyon durván átvilágítani, hogy csak az maradjon műanyagból, amit jelenlegi tudásunk szerint nem tudunk pótolni mással. Szerencsére egyre növekszik az ébredők száma, és ha nem is Magyarországon van a megoldás kulcsa, akkor is meg kell tennem idehaza, amit meg tudok. Nem lennék boldogabb a napi szinten vásárolt ásványvíztől vagy a műanyagvillás vásári kajától. És félek a klímamenekültektől,

félek a szélsőséges időjárástól, a levegőszennyezettségtől, mert nem fogom tudni megvédeni a családomat ezektől a hatásoktól a saját kis világunkon belül sem.”

Ella a saját lakótelepükön évek óta magánszorgalomból körsétákat tesz, és szemetet szed.

„Ez a libikóka megy az ember lelkében folyamatosan: sokat teszel, mégis azt érzed, vizet hordasz vödörrel az óceánból. Én például nem megyek el szemét mellett az utcán: felveszem a más szemetét, és kukáig viszem – de aztán öt perc múlva olyat látok megint, amitől sírhatnékom támad.”

A legtöbb, általam megkérdezett ember mégis azt mondja, a kevés eredmény ellenére igenis van értelme folytatni ezeket a kis magán-ellenállásokat. Számukra a hétköznapi életükhöz szervesült szokások ezek. És igen, én is abban reménykedem, ezek a szokások annyira trendivé és természetessé válnak hamarosan, hogy talán már nem is kell majd cikket írnunk róluk…

Kocsis Noémi