A jó kislány „megvadul”

Júlia – nem ez a valódi keresztneve – vallásos családban nőtt fel. Köztiszteletben álló szülei mindent megtettek nemcsak lányukért és két fiukért, de a tágabb közösségükért is, különösen az apa, aki különféle társadalmi funkciók révén a kisváros életében is aktívan részt vett. Szívügye volt a helyi sportklub, az oda járó gyerekek pedig bármilyen problémájukkal fordulhattak hozzá – ő afféle idősebb barátként vagy pótapaként örömmel állt rendelkezésükre.

Ám a család nimbuszán csorba esett: Júlia, az egykori engedelmes és jó tanuló kislány kamaszként egyszer csak „megvadult”. Durvábbnál durvább bulikba járt, ahol nemcsak az alkoholt, hanem a drogot is kipróbálta – ezek hatása alatt vesztette el a szüzességét is. A bizonyítványa leromlott, az érettségin leginkább csak az apjára való tekintettel engedték át. Továbbtanulásról ilyen előmenetellel szó sem lehetett.

Megfoghatatlan rossz érzés

„Sok mindenbe belefogtam, de semmi mellett nem tartottam ki, akár munkahelyről, akár valamilyen tanfolyamról volt szó” – idézi fel azokat az éveket. „Hol egyik, hol másik haveromnál laktam, amíg meg nem megismerkedtem a férjemmel, akivel szerencsére azóta is együtt vagyunk. Nagyrészt neki köszönhető, hogy lenyugodtam. Szakmát szereztem, lett rendes állásom is, bár még mindig akadtak megmagyarázhatatlan rossz periódusaim, ami miatt a gyerekvállalást is egyre halogattam, és még most sem vagyok rá kész.

Magam sem értettem, annak idején hogyan, és főleg miért siklott ki az életem. Volt valamiféle megfoghatatlan kellemetlen érzésem a gyerekkoromat és úgy általában az otthoni légkört illetően, de alapvetően saját magamat hibáztattam.”

A köztiszteletben álló apa közönséges zaklató

Családjával már hosszú ideje formális volt a kapcsolata. Így nem is hozzátartozóitól, hanem a szomszédjától értesült a hírről: kiderült, hogy apja több ízben is abuzált – igaz, csak „visszafogottan” – gyerekeket abban a bizonyos sportklubban.

A férfit sem az érintett szülők, sem a vezetőség nem jelentette fel, viszont rövid úton eltávolították tisztségéből.

„Bár akkoriban már nem tudtam felnézni apámra, nehezemre esett ezt elhinni" – mondja. "Aztán a bátyám elmondott valamit, amit tulajdonképpen már rég el kellett volna mondani, bár természetesen értem, miért nem volt képes erre sokáig.

Mint megtudtam, kiskoromban apám egy-egy éjszaka „meglátogatott”, és miközben valószínűleg azt hitte, hogy a két testvérem mélyen alszik, különféle „játékokra” kényszerített, de legalább tényleges aktusra nem került sor.

A kamasz- és fiatalkori „rosszaságom” pedig bizonyára nem volt más, mint a traumatizáltság megnyilvánulása, még akkor is, ha semmiféle emlékem nem maradt azokról az éjjelekről.

Így váltam a család fekete bárányává – holott a valódi bűnös nem én voltam, hanem a sokáig feddhetetlennek hitt apám.”

A jó fej nagypapa

Hanna – akinek a nevét szintén megváltoztattuk – története több ponton hasonlít Júliáéhoz. Több, mint rendezett körülmények között nevelkedett egy nagy házban, ahol három generáció élt együtt. Mégsem volt boldog a gyerekkora. Szülei ugyanis a tekintélyelvű nevelés hívei voltak: „felfelé nem érdeklődünk, lefelé nem magyarázkodunk, mint a honvédségnél”, amit Hanna kislányként még kénytelen-kelletlen tudomásul vett, középiskolásként azonban már lázadni próbált, nem sok sikerrel.

„Egyedül a nagypapa értett meg, sőt, idővel afféle cinkossá vált” – meséli. „Igazolta a lógásomat, adott pár ezer forintot, ha anyámék éppen a zsebpénz megvonásával büntettek, és még a saját ifjúkori viselt dolgait is megosztotta velem – jó volt hallanom, hogy más sem tökéletes. Az öreget egyébként nemcsak én szerettem, hanem voltaképpen mindenki. Udvarias, segítőkész, jó humorú ember volt, aki azonban sajnos viszonylag korán özvegy lett. A nagymamát alig ismertem: nem sokkal a születésem után az addig kiegyensúlyozott asszony szinte egyik pillanatról a másikra megbolondult, és néhány éven belül meg is halt egy elmegyógyintézetben. Ez persze nem éppen kedvezően árnyalta azt a képet, amit a család kifelé igyekezett mutatni magáról.

És mivel íratlan szabály volt, hogy kényelmetlen dolgokról nem beszélünk, a nagymama történetét sem illett szóba hozni.”

Mélyről jövő, zsigeri undor

Hannában tizenhat éves kora körül, látszólag mindenféle előzmény nélkül valami mélyről jövő, zsigeri undor támadt a nagyapja iránt, ami előtt ő maga is értetlenül állt. Nemhogy az érintését, a közelségét is rosszul viselte. Kapcsolatuk megromlott, és ez így is maradt a nagyapa haláláig, ami Hanna számára – szégyen ide, szégyen oda – tulajdonképpen megkönnyebbülést hozott.

Az élete a későbbiekben egészen jól alakult: elvégezte az egyetemet, egzisztenciát teremtett, feleség és anya lett, igaz, gyermeke apjával végül elváltak. Ugyanakkor, ahogy Júlia is, mindvégig úgy érezte, hogy valami nem stimmel – de hogy mi, azt nem tudta megfogalmazni. Az egyszerű rossz érzésből aztán fóbia lett, amivel Hanna nem tudott egyedül megbirkózni, így pszichiáterhez fordult – és kiderült, hogy a szálak jóval messzebbre nyúlnak, mint hitte volna.

„Előttem elégítette ki magát”

„Az egyik ülésen felbukkant egy emlékfoszlány: totyogóként a nagyszüleim szobájában vagyok, a nagypapa pedig önkielégítést végez úgy, hogy engem vesz célba a nemi szervével – majd belép a nagymama, és ezzel vége szakad a 'filmnek'. A pszichiáter szerint az elfeledett emlékek általában néhány héten vagy hónapon belül előhívhatók, míg nálam ugyanez majdnem két évbe telt. Vagyis nemcsak azért nem emlékeztem, mert kicsi voltam, amikor mindez történt – egyébként nagy valószínűséggel nem is egyszeri esetről van szó –, hanem azért sem, mert az agyam így próbált védeni az megéltekből fakadó traumától.

Ezzel lehetett összefüggésben a bennem kamaszként hirtelen feltörő undor is, ami a későbbiekben már távol tartott a nagyapámtól. Hogy mi hozta ki, még most sem tudható – lehetett egy szó, egy hang, egy érintés, bármi.

És hogy valódi emlékről van szó, azt közvetve az is alátámasztja, hogy szegény nagymama éppen akkoriban került a zárt osztályra.”

A sebek nem gyógyulnak be

Az elme – mintegy önvédelemből – igyekszik minél mélyebbre süllyeszteni a traumát. Ez az oka annak, hogy az áldozat elbagatellizálhatja a történteket, vagy – ahogy Júlia és Hanna – egyszerűen „elfelejti”, hogy min ment keresztül.

A sebek azonban sohasem gyógyulnak be, a gyerekkorban elszenvedett abúzus hatása pedig sokszor évekkel később, akár már felnőttkorban nyilvánul meg, mégpedig a legkülönbözőbb módokon. A gyermekként elszenvedett molesztálás szinte biztosan kihat – akár tudatosan, akár tudat alatt – az áldozat önbecsülésére, ami aztán befolyással lehet a kapcsolataira, a karrierjére, lényegében az egész életére. Emellett a zaklatottak körében gyakoribb a szorongás, a depresszió vagy az olyan zavarok, mint a különféle fóbiák, és nagyobb eséllyel válnak függővé.

A zaklatók többsége ismerős vagy családtag

A jelenség pedig sokkal gyakoribb, mint hihetnénk. A témában készült tanulmányok között többé-kevésbé megvan a konszenzus az arányokat illetően: átlagosan négy lányból és nyolc fiúból egyet-egyet valamilyen formában bántalmaznak szexuálisan tizennyolc éves kora előtt – 

a bántalmazás körébe sok minden beletartozik, a szexualizált légkör megteremtésétől az intim érintésen át a tényleges aktusig.

Az elkövető pedig az esetek túlnyomó részében nem idegen, hanem valaki a gyerek közvetlen környezetéből: egy tanár, egy edző, egy szomszéd vagy egy családtag, így például az apa vagy a nagyapa.

Az sem ritka, hogy az ügyben kvázi „nem érintett” hozzátartozó – általában sajnos éppen az anya – nem akarja meglátni, mi is történik valójában: a baljós jeleket negligálja, illetve megpróbál valamilyen „ésszerű” magyarázatot keresni rájuk. Mert ha kiborulna a bili, elveszítené a párját, aki olyan, amilyen, de legalább van. Vagy egyszerűen csak fél a megtorlástól. Meg különben is, „mit szólnának az emberek?”. Az is előfordul, hogy az anya valamiért nem kíván szexuális életet élni a párjával, és valahol nem is bánja, hogy – még ha ilyen áron is, de – lekerül róla ez a teher. Bár nem ez a cikk témája, hozzá kell tennünk, hogy sokkal ritkábban ugyan, de az anyák között is vannak zaklatók. Bárhogy legyen is azonban, a történet vége ugyanaz: a gyerek élete szép lassan tönkremegy.

Az elkövetők sem egyformák

Miféle ember képes ilyet tenni a saját lányával? – kérdezhetjük. Valójában nem egy heterogén csoportról van szó – az ilyen abuzálók csak a „motivációjuk” alapján legalább öt, egymástól jól elkülöníthető típusba sorolhatók.

1.
A szexuális támadó-kisajátító típushoz tartozók egyértelmű és tudatos szexuális érdeklődést mutatnak lányuk iránt – már annak kiskorában is.

2.
A kamasszal fajtalankodók érdeklődése szintén tudatos, ám az csak akkor ébred fel bennük, amikor lányuk/fiuk már a pubertáskorhoz közeledik, vagy el is éri azt.

3.

Az áldozatukat eszközként használók nem kifejezetten a gyerekükhöz vonzódnak – jobb híján választják ezt a „megoldást”, miközben gyakran más partnerről fantáziálnak.

4.
Az érzelmi függők magányosnak érzek magukat, és hajlamosak a depresszióra – számukra a molesztálás az intimitás és a komfortérzet iránti vágyuk kielégítését jelentheti.

5.
A feldühödött bosszúállók pedig az abúzus révén valójában házastársuk vagy partnerük iránt haragjukat fejezik ki, aki érzésük szerint elhanyagolja, illetve megcsalja vagy elhagyta őket.

Vannak persze hasonlóságok is

Például az előéletüket tekintve: körükben – típustól függetlenül – magasabb az aránya azoknak, akiket gyerekként elutasítottak, fizikailag vagy szexuálisan bántalmaztak a szülei. Sokuknak a kamaszkora is zaklatott volt: nehezen alakítottak ki kapcsolatot a másik nemmel, így az átlagosnál többet maszturbáltak, illetve a törvénnyel is összeütközésbe kerültek. Jellemző még az alacsony fokú indulatkezelés, a szociális elszigetelődés, illetve a párkapcsolati problémák. Zaklató nagyapákra és más hozzátartozókra vonatkozóan nem sikerült forrást fellelni, ám a fenti arányok valószínűleg esetükben is érvényesek.

A mi felelősségünk is

De jöhet az abuzáló bármilyen rossz családból, keresztülmehet bármennyi viszontagságon, mindez nem lehet mentség számára. Amit tett vagy tesz, az ő felelőssége. A miénk pedig az, hogy meglássuk, ha valaki a környezetünkben ilyen helyzetbe kerülhetett, és ne féljünk lépni. Az a gyermek, aki időben védelmet és segítséget kap, egészségesebb lelkületű felnőtté válhat – így kevesebb Júlia és Hanna élhet majd közöttünk.

 Mezei M. Katalin