Rosszul motiváljuk egymást

Szent meggyőződésem: kulturális örökségünk része, hogy borzalmasan rosszul motiváljuk egymást. Rosszul motiválnak az iskolában, rosszul a munkahelyeken, és rosszul motiváljuk mi egymást, barátok, ismerősök is a hétköznapokban is. „Nehéz boldogulni ebben a mai világban, válassz olyan szakmát, amiből megélsz” – mondták nekem drámai komolysággal kiskoromban.

Ó, ha tudták volna, hogy mi minden jön majd!

Ma már azt mondják a szüleim, hogy „Upsz, ezt nem láttuk előre”. Majd cukin, de pofátlanul kimentik magukat egy olyan sóhajtással, hogy „Hát… igen. Nem lennék ma fiatal.” Hátha ez vigasztal.

Én-generáció

Nekem sem volt mindig ennyire stabil a helyem. Oly korban diplomáztam kommunikáció- és médiatudomány szakon (tudom-tudom „pfúj büfészak”), amikor a printmagazinok példányszáma zuhant, az online meg még sehol sem tartott. Azt sem tudtam akkor, hogy valaha lesz-e állásom. Lett.

A mai napig emlékszem az első alkalomra, amikor elszántam magam, hogy felmondok… aztán újra. Egyik helyről váltani a másikra igazi ipszilonos sajátosság. Azt mondják. Engem a maximalizmusom hajtott, még akkor is, ha azt nevelték belém, hogy ne kockáztassak, a biztonságosabb helyet válasszam. De végül megérte, mert most például itt lehetek a WMN-nél.

Eljutni ide főként amiatt volt nehéz, mert ma egy rettentően individualista társadalomban élünk, ami szöges ellentéte a nagyszülőktől, szülőktől tanult szocreál életstratégiának: „a munkában ne az örömet keresd, hanem a megélhetést”. Valahogy belekeveredett ezekbe a motiváló tanácsoknál a féltésbe a fenyegetőzés, a szeretetbe az érzelmi zsarolás. 

Az általános iskola, középiskola még ennél is nyersebb, személytelenebb volt. Csak pontokban gondolkozott, átlagokban, rangsorokban és jutalmakban – „a mi érdekünkben”. „Ilyen a rendszer, tanuljátok meg a játékszabályokat, és gyűjtsétek a felvételi pontokat.” Nem a készségeket nézték, hanem az eredményeket. Legalábbis én így éltem meg, és kevéssé látom, hogy ez változott volna.

Kivétel erősíti a szabályt

Természetesen adódtak kivételek. Én magam is találkoztam jó szakemberrel, és annyira üdítő volt ez a találkozás, hogy képes volt felülírni minden korábbi rossz élményemet, amit ebben a rendszerben töltöttem.

Azt mondják, a generációm türelmetlen, alulmotivált. Talán tényleg azok vagyunk.

Sajnos én is tele vagyok olyan ismerősökkel, akikhez e sztereotípiák passzolnak, akik harmincévesen nem találják a helyüket a világban. 

Mindamellett, hogy van változtatni való a munkahelyeken is, úgy hiszem, hogy a generációs alulmotiváltságunkért konkrét, –oktatásból eredő – kommunikációs aktusok is felelősek. A következő kilenc mondatban tetten érhető, hogy milyen apró mérgező mondatokkal irtják ki az emberből a magabiztosságot, és teszik őket örök nagy gyerekké. 

1. „Bezzeg ők”-érvelés, avagy a fölösleges keménykedés

A minap arról mesélt egy ismerősöm, hogy a szülői értekezleten minden alkalommal kiemelik a jó tanulókat „bezzeg ők” jelleggel. „Bezzeg ők képesek rá, hogy tisztességesen felkészüljenek XY tárgyra.” Így indul a lemez, ami szisztematikus basztatásba megy át. Baromi elszomorító, hogy ma még mindig divat az osztály jó tanulóit példastatuálásra használni.

Komolyan kérdezem, miért gondolja bárki, hogy célravezető kiszedni két gyereket az osztályból, hangoztatva, hogy ők mennyire jók, mindenki más meg mennyire szar?

Helyette bőven elég, ha egyszerűen arról beszélnének, ki miben jó, milyen készségei erősek, mire érdemes odafigyelni. És nem nyomasztani többé őket feleslegesen. Csak pusztán minőségi oktatást nyújtani, méghozzá emberi hangnemben. 

2. Egy a százhoz, hogy ez valakinek sikerülhet – Miért gondolod, hogy pont te lennél az?

A másik ismétlődő, romboló üzenet, amikor végre valaki összeszedi minden bátorságát, hogy felvállalja, színész, festő, ügyvéd, tűzoltó stb. szívesen lenne, és leoltják őt, hogy térjen észhez. „Nem lehet megélni belőle. Nincs rá kereslet. És különben is miért pont ő lenne, aki befut és majd meg fog ebből tudni élni.” Ezt az érvelést utáltam a legtöbbször az egyetemen, mert a fentebbi vastagon kiemelt pontot egyetemistáktól hallottam. Egymásnak mondták. Nekik pedig a szülők, rokonok, esetleg tanárok. Utána pedig ismételték, újra és újra. 

3. A „büfészakos” érvelés: bölcsészek, jogászok, kommunikációsok, szevasztok!

Én kommunikáció szakos voltam, úgyhogy a „büfészakos” jelzőtől kezdve a „mekis”-ig mindent megkaptam. Sajnos a „büfészakozás” annyira elfajult azénidőmben, hogy már a tanárok is mondogatták.

Annál demotiválóbb dolog kevésbé létezik a Földön, mint amikor a saját tanárod a saját szakmában nem lát perspektívát. 

4. Irreális ígéret, például: „Ti kétszázötvenen vagytok a kiválasztottak, akik a jövő vezetői lesznek”

Valóban, a kétszázötven ember között (ennyien voltunk a szakon) akadhat olyan, akiből tényleg a jövő vezetője lesz. De irreális ígéretekkel bombázni valakit ugyanolyan felesleges, mint szisztematikusan basztatni. Mindkettő alulmotiváltságot szül.

Teendő? Egyszerűen válogasd meg felelősen a szavaidat, ha mentorálsz valakit.

5. Fölösleges keménykedés/fenyegetőzés: Ez a szak olyan kemény, hogy év végére megfeleződtök

Mai fejjel nem annyira dühítően, sokkal inkább komikusan hangzanak ezek a mondatok. Mi a jó istenért kell így beharangozni bármilyen tárgyat vagy szakmát: „fú, olyan kemények vagyunk, hogy vért fogtok hugyozni a mikro-makroökonómiától. Szórótárgy, meg buktatás van. Mind kihullotok.” Az az igazság, hogy ez a keménykedés egyszerűen kínos és ciki.

6. Konstans nyomasztás érettségi után: Ha nincs diplomád, nem tudsz érvényesülni az életben

Érvényesülni nem a diploma miatt fogsz, hanem azáltal, ha azzal foglalkozol, amivel szeretsz. Szimpatikus hozzáállás a nyugati országokban, hogy a középiskola elvégzése után a fiatalok tartanak egy év tanulmányi szünetet: élnek, utaznak, dolgoznak, nyelvet tanulnak, tapasztalnak, keresgélnek egy éven át. Szerintem ezt itthon is ki lehetne próbálni, na, az tutira növelné a gyerek önbizalmát. 

7. Konstans nyomasztás diploma után: „diplomás munkanélküli leszel”

Ha pedig megvan a diplomája a gyereknek, mert tizennyolc évesen rögtön elment főiskolára/egyetemre, akkor utána pláne ne nyomaszd azzal, hogy munkanélküli lesz. 

 8. „A munkát nem szeretni kell, megélni kell belőle” – érvelés

Tudom, hogy ez egyfajta Y generációs klisé, hogy mi az önkiteljesedést keressük a munkánkban, de ez a klisé nemcsak pszichésen éri meg, hanem üzletileg is mindenkinek csak jó lehet. Ha olyat csinálsz, amit szeretsz, észrevétlenül egyre többet teszel bele. Jobban terhelhető vagy, nem esik nehezedre jobban teljesíteni, nem úgy, mint amikor egy olyan pozícióban dolgozol, ami baromira nem érdekel.

Szóval merj szabadon választani szakmát, ha abban a korban vagy, ha pedig a gyereked tart itt, akkor bátorítsd őt erre.

9. „A munka akkor jó, ha kicsit belehal az ember” – érvelés

A munka nem a szükséges rossz az életben, nem kell belehalni, nem kell belerokkanni. Lehet keményen dolgozni, túlórázni szorongás nélkül is. Sőt, ha önazonos szakmát választasz, akkor is lesz olyan része, amit nem fogsz szeretni. De ettől még a munkát lehet szeretni.  

Egy érv mind fölött: a visszajelzés totális hiánya

Mi lenne akkor az ideális? A reális visszajelzés. Segíteni abban a gyereket, fiatal felnőttet, hogy saját képességeiről reális képet kapjon. Aztán felnőttként, ha szakmát választ, tovább tanul, akkor a munkáról, a piacról kapjon reális képet. A továbbtanulás során a tudással együtt a tanároknak át kellene adni valahogyan a szakmai szeretet és szakmai alázatot is. 

Azt hiszem, ezt a listát még bőven lehetne folytatni unalomig ismert demotiváló mondatokkal.

Ha van esetleg a sorba beillő érved, mondatod, szállóigéd bátran folytasd kommentben!

Szőcs Lilla