Ötéves vagyok. Gödre érkeztem egy táborba. Senkit nem ismerek, kicsit félek attól, hogy mi fog itt velem történni. Több száz kilométert utaztunk Palotabozsokról ide, fáradt vagyok. Nem értem, miért vagyunk itt, és mi ez a sok gyerek körülöttem, akiknek hol az alkarja, hol az egyik lába, hol csak néhány ujja hiányzik. Furcsán méregetem őket. Aztán jön Zsuzsi, Kata meg Lőrinc. Nagyon menő gyerekek. Szép arcuk van, magabiztosak, és tudnak már úszni. Ez az első dolog, amit hallok róluk. Szeretnék velük összebarátkozni. Én még nem tudok úszni. Mondjuk, nem is nagyon szeretnék megtanulni, utálom vizet. Félek tőle.

Egy szekérre is emlékszem, amit megmászunk egy közös fotó kedvéért. Meg egy alacsony, fehér, tüsi hajú férfire, akit boldogan kergetünk, és próbálunk minél többen felkapaszkodni rá. Nem ismerem őt sem, mégis úgy vonz magához, mint egy mágnes. Valami olyan energia, nyugalom és vidámság árad belőle, amire egyszerűen tapad minden gyerek. Az is, akinek se keze, se lába, csak a szívével tud tapadni. Én is futok utána, csimpaszkodom, belekarolok. Már nem félek, már tudom, hogy jó helyen vagyok: a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány táborában 1989-ben, Gödön. Nem tudom, hogy találták meg a szüleimet, hogy kaptunk meghívást az összejövetelre, könnyű vagy nehéz volt rászánnia magát a családomnak, hogy elinduljon a táborba. Vajon gondoltak arra, hogy milyen hatással lesz rájuk a többi gyerek látványa? Hogy milyen hatással lesz rám, aki ötéves koráig nem nagyon látott hozzá hasonló kisgyereket?

Nem tudom, de egyszer csak ott voltunk, és ott voltak ezek a gyerekek, meg a Pike. A fogalom. Akire aztán akkor is csimpaszkodtam, amikor először vitt be a mélyvízbe. Rettegtem, de benne bíztam. Mindenekfelett. Senki másban a világon annyira, mint benne, amikor először lemerültem a víz alá. Szavakkal nem nagyon lehet leírni azt a tiszta, őszinte, szeretettel teli, önzetlen személyiséget, amilyen ő volt. Málnai István volt a becsületes neve, és azért kapta a Pike nevet, mert olyan alacsony volt, hogy mindenki Törpikének hívta. Neki megvolt mind a négy végtagja, az összes ujja mégis ő kapott „gúnynevet” a testmagassága miatt. Sosem érezte annak, imádta, hogy Pikének hívjuk. Ő tanított meg úszni. Engem és még több száz olyan gyerekeket, akit senki másnak nem sikerült. Akiket elküldtek az úszóiskolákból, mert a szüleikkel közölték, hogy ezt a gyereket márpedig nem lehet megtanítani, úszni, és nincs számukra hely a csoportban.

Dóri és Pike 1989-ben, Gödön

Persze először Pista bácsi volt, tegezni csak akkor lehetett, ha valaki átúszta a Balatont. Ez minden évben hagyomány volt. A nagy, közös Balaton-átúszás. Én is azért tanultam meg úszni, hogy tegezhessem. Meg persze, hogy olyan menő legyek, mint a Lőrinc meg a Zsuzsi. Mindig ők voltak a legmenőbbek.

Az alapítvány számtalan programot kínált a tagoknak, amik közül a Pike úszótáborai meg a családi táborok voltak a kedvenceim. Ott születtek az életre szóló barátságok, a legendás történeteket, a szülői véd- és dacszövetségek, olyan kötelékek, amelyek a mai napig tartanak.

Több sikeres generációnyi végtaghiányos gyerek került be ebbe a különleges atmoszférájú közösségbe. A rengeteg közös élménynek és pozitív visszajelzésnek köszönhetően valami olyan önbizalommal vérteztek fel minket gyerekkorunkban, ami szinte mindenkinél boldog, sikeres felnőttkort eredményezett.

Segítették a szüleinket a trauma feldolgozásában, abban, hogy ne érezzék teljesen egyedül magukat abban a helyzetben, amibe kerültek, tanácsokat, információkat kaptak, amelyekkel el tudtak indulni a saját útjukon, és minket is el tudtak indítani rajta. Segítettek minket nyelvtanulási lehetőséggel, különböző ösztöndíjakkal, gyógytornával, ami akkoriban még igazi luxusszámba ment, szociális hálóval, de legfőképpen rengeteg elismeréssel és pozitív visszajelzéssel.

Családi tábor

Igazi aranykor volt az a ’90-es évek elején, egyszer talán megírom könyvben azt a rengeteg kalandot és élményt, ami ezzel a bandával élhettem át a táborok, Balaton-átúszások, úszóversenyek alkalmával.

Egyszer el kell mesélnem, hogyan teljesítettem a Révfülöp-Balatonboglár távot egy labdán támaszkodva, a Lőrinccel csacsogva, hogyan préseltük be magunkat heten Pike autójába, hogy eljussunk Budapestre, hogyan vitt be minket például a Joe Cocker koncertre és még számtalan eseményre. Hogyan dumálta ki a számlát az összes étteremben, ahova elvitt minket, és hogyan vesztette el Sydney-ben a kameráját, amin az összes versenyszámom felvétele szerepelt, hogyan szervezett egy szurkolói csapatot Athénba, hogy az egykori „harcostársak” élőben láthassanak versenyezni (erről az útról remélem, ők írnak majd egy könyvet).

Azt gondolom, annak, amilyen felnőtt lettem, nagyon fontos építőeleme ez a közösség. Egy védőháló, ami legjobbkor ölelte körbe a szüleimet, és egy szalmaszál, amibe én bele tudtam kapaszkodni, és nagyon magasra mászni az életben.

Anya és Pike Sydney-ben a paralimpián, 2000-ben

Aztán sajnos volt a szervezetnek egy súlyos krízise, személyes konfliktusok, gazdasági nehézségek, és úgy tűnt, le kell húzni a rolót. Megszűnik az alapítvány. Talán, ha nincs a Facebook, akkor így is történik. Ha nem alakul egy zárt csoport, ahova szépen lassan lépnek be a régi és új családok, ha nem szembesülünk vele, hogy mennyi szülőnek és gyereknek van szüksége erre a különös szövetségre, ezekre a pozitív visszacsatolásokra, akkor már múlt időben beszélnék erről az egészről. De azok, akik 30 éve nagyon sokat kaptak ettől, most felnőttként szeretnének visszaadni valamit. Munka, család, sportkarrier mellett – időt és energiát nem sajnálva – próbálják meg újra talpra állítani az alapítványt.

Az alapítványt, ahonnan Barabás Lőrinc olyan tüdőkapacitásra tett szert, amivel most fújni tudja a trombitáját, ahol Boronkay Péter és a Lévay Petra olyan úszótudást kapott, amivel most Magyarország legsikeresebb paratriatlonistái, ahol még számtalan, talán kevésbé ismert, de boldog és sikeres felnőtt kapott sorsfordító élményt valamelyik táborban vagy foglalkozás alkalmával.

Ezt az újjáéledést ünnepeljük meg december 21-én este 7 órakor az Ellátóházban egy jótékonysági koncerttel (természetesen Barabás Lőrinc live act), aminek teljes bevételével az alapítványt támogatják a szervezők. Én ott leszek Zsuzsival, Petrával, Petivel meg a többiekkel. Magunkért… és a következő generációért.

 

Pásztory Dóri