– 

Milyen érzés kapni?

Hogy milyen? Pont olyan, amilyennek elképzelitek. Egy országban, ahol az emberek nem igazán tudnak (mernek) segítséget kérni, ahol a többség büszkén vállalja akár a kínhalált is, csak ne derüljön ki a környezet számára a nélkülözése. Ahol a segítségkérőt jó eséllyel csak picit, de lenézzük, rossz esetben meg is alázzuk, pont olyan érzés adományért, segélyért vagy segítségért kilincselni, mint ahogy elképzelitek. Már ez a szó is, „kilincselés”, mindent elmond arról, hogy a „kérelmező” leszegett fejjel, a cipője orrát nézve – mélyen meghajolva a döntéshozók előtt – elmotyogja, mit szeretne…

Nagyon kevés olyan ember vagy szervezet van, ami a segítségnyújtást partneri kapcsolatban képzeli el. Ahol nincs hierarchia aközött, aki kér, és aközött, aki kap – ahol csak egyszerű feladatmegosztásról szól az egész.

Nem tudom, külföldön mi a helyzet, de itthon elképesztően ritka, hogy a segítség ne legyen feltételhez kötve, ne várjanak el cserébe valamit, vagy ne kelljen a segítséget kérőnek – meghunyászkodva – nagyon hálásnak lennie azért, amiben részesül.

Egy szempillantás

Számomra ez az év arról szólt, hogy megtanuljak elfogadni. Segítséget, támogatást, adományt, önkéntességet – és rájöjjek, hogy mindezek végső soron egyetlen dologról szólnak: a figyelemről. Mert figyelem nélkül nincs jó segítség.

A piros lámpánál vagy az utcasarkon didergő hajléktalan sem csak a pénzedet kéri, hanem azt, hogy figyelj rá. Hogy nézz a szemébe, mielőtt bedobod a pénzedet a papírpoharába.

Ha nem figyelsz rá, pontosan tudja, hogy nem neki adod a pénzt, hanem saját magadnak. A saját lelkiismeretedet próbálod jóllakatni a százforintossal.

De ha figyelem is társul a pénz mellé, akkor puhán érkezik az adomány a kirakott gyűjtődobozba, hiszen mindazok a jó érzések ölelik körbe, amelyek a figyelemből fakadnak: elfogadás, empátia és alázat az iránt, hogy pillanatnyilag ki van jobb helyzetben, és ki képes adni. Ez egy pillanat csupán. Egy rebbenésnyi egymásra nézés, amiben mindez megvan.  A többi ember számára nem is látható, de te és ő (aki ad, és aki kapja) pontosan tudja, hogy minek volt tanúja. Valódi figyelemnek.

Szívek, lelkek, ketrecharcok

Nekem szerencsém van, mert nem hajléktalanként kérek segítséget és adományt, hanem olyan civilként, aki egy mindenki számára fontos, de valójában csak kevesek által képviselt ügyért dolgozik – ám így is elképesztően izgalmas élményeim vannak.

A cégvezetőről, aki szívét-lelkét beleteszi minden egyes nekünk adott forintba. Aki érdeklődik az ügyeink iránt, aki részt szeretne venni a munkánkban, aki hálás azért, hogy a pénz, amit megtermel, jó ügyek támogatásával további társadalmi hatást érhet el.

Az igazgatóról, aki csak a hatalom nyelvén ért. Akit meg kell győzni arról, hogy a pénze igazából nem adomány, hanem befektetés – ráadásul olyan, amire nem fizethet rá. 

A cégről, amelyik ketrecharcot szervez a civileknek, és úgy dönti el, melyiknek adjon támogatást. Mi meg megyünk, és ki-ki vérmérsékletének (meg persze harci tudásának megfelelően) megküzd a segítségért.

Minden cégről és minden döntéshozóról tanulmányt lehetne írni. Sok-sok tapasztalás van abban, ha az ember kinyújtott kézzel jár a világban. Ki üti félre, ki csap bele, ki tesz bele valamit, ki köp bele, és ki az, aki megfogja a kinyújtott kezedet, és többet nem engedi el.

Ők az önkéntesek. Azok az emberek, akik az élet legdrágább kincséből adnak nekünk: az idejükből. Akik elfogadják, hogy a segítségért meg kell dolgozni, akik tudják, hogy a segítség egy folyamat, és nem pillanatnyi felbuzdulás vagy megmozdulás.

Amikor az önkénteseink között vagyok, figyelem őket, ahogy megérkeznek. Leveszik a kabátjukat, körbenéznek az irodában (mi változott), keresik picit a helyüket (ilyenkor készítünk nekik teát, kávét, megkérdezzük mi van a gyerekkel), aztán jön Zserbó, az irodakutya is, hogy egy kis sündörgéssel beljebb csábítsa az önkéntest. Aztán elkezdünk dolgozni, az önkéntes teszi azt, amiért jött, én meg csendben ott vagyok a háttérben, és tudom, hogy ennél nagyobb megtiszteltetés még sosem ért az életben, minthogy közöttük, az önkénteseink között lehetek.

Így adj…

Karácsony táján mindig felbuzog a tettvágy és az adományozás ösztöne.

Nagyon jó, ha találtok egy olyan ügyet, amit fontosnak éreztek, és amiért ki tudtok állni, vagy ami miatt le tudtok mondani egy kis pénzről. De ha elfogadtok tőlem egy jó tanácsot, akkor nemcsak távolról segítitek a nektek fontos ügyet, hanem közel mentek hozzá, megragadjátok két kézzel, engeditek, hogy belesajduljon a vállatok, amikor megtoljátok, hogy a jó irányba menjen.

Hogy aztán a végén emelt fővel nézhessetek körbe, és láthassátok, mennyit haladt a világ általatok.

Dr. Gyukró Szilvia
a Hintalovon gyermekjogi alapítvány vezetője

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ESB Professional