Most kezdünk komolyabban foglalkozni a súlyosabb vétségekkel. Eltörni valamit véletlenül: kis baj. Bántani valakit: nagy baj. Külön téma, hogy „nem cseszegetjük a másik intim szféráját”. Birkózás közben, ha valaki azt mondja, hogy elég, akkor elég. A „hagyd abba”, az hagyd abba. Amúgy sem bántunk senkit, de a gyengébbet, a kiszolgáltatottabbat pláne. Figyelemfelkeltés céljából sem vagyunk durvák, inkább ki kell érdemelni a figyelmet. Kedvességgel, humorral, gesztusokkal. Mindezeket ugyan alapnak gondoljuk, de az elmúlt hetek eseményeiből kiindulva – úgy tűnik –, sokaknak mégsem az. Sokan leragadtak ott, hogy megkérdőjelezték másnak a fájdalmát, sérelmét, megalázottságát. Szinte mindenki kifejezte valamilyen módon a véleményét. Több híresség is úgy érezte, meg kell szólalniuk a szexuális zaklatással kapcsolatos események kapcsán. 

Évekkel ezelőtt egy egyetemista prostituáltakról szóló könyvnek voltam a társszerzője, emiatt kompetensnek ítélt meg a Class FM reggeli műsora, amikor a puncs.hu-val kapcsolatos beszélgetésükhöz vendégnek invitáltak. Emlékszem, mennyire lehangoltam Stohl Andrást, amikor elmeséltem neki, hogy a „nem megélhetési prostitúció” mögött is csak a legritkább esetben húzódik „glamúr és boldogság”. A fizető és a fizetett fél lelki háttere sérül, és motivációik háttere legtöbbször valami lelki defektusra, hiányra vezethető vissza, ha tetszik, ha nem.

Egy ember érdemei nem mentik fel

Nem ért váratlanul, amit legutóbb a szexuális zaklatásokkal kapcsolatban mondott. Valahol személyes érintettséggel is lehetne indokolni, hogy miért érezte szükségét annak, hogy Marton László érdemeit hangsúlyozza. (Na, nem azért!) Amikor a börtönbe vonulása előtt volt szerencsém interjút készíteni vele, pont azt mondtam neki, hogy mélységesen szomorú vagyok, amiért nem a csodás alakításai miatt van címlapon, hanem azért, mert szétcsapva száguldozott az autójával. 

Stohl András szerintem korosztályának, de mondhatom úgy is, hogy korunk egyik legkiválóbb színművésze. Többször láttam már színpadon, és minden alkalommal lenyűgözött. Ettől még nyugodtan mondhat vállalhatatlan dolgokat, és tehet olyasmiket, amikre nincs mentség. A kettőnek nincs köze egymáshoz. Ahogy a szakmai érdemeinek értékéből semmit nem von le az, amit magánemberként tesz, úgy nem lesz civilként szimpatikusabb csak azért, mert zseniális színész.

Nem különbözik ez a Marton László körüli botránytól. (Nem szeretem Marton-ügynek hívni, mert ez nem az ő ügye, ez egy súlyos, globális probléma, aminek most történetesen ő lett a magyarországi szimbóluma.) Egyre több művész szájából hangzik el, hogy „egy életművet tesz tönkre ez a botrány, ne feledjük el, hogy ő egy kiváló művész, egy óriási rendező”. Nem feledjük. Én semmiképp sem vitatom. De! Az éleslátásával engem mindig lenyűgöző Rényi Ádám újságíró-kommunikációs szakembertől hallottam a minap egy nagy igazságot, ami teljesen más megvilágításba helyezte számomra az egész ügyet.

Szerinte baromi könnyű olyan embertől elhatárolódni, akivel egyébként sem fújunk egy követ, aki amúgy is megosztó személyiség.

Nem egy nagy dolog megtagadni olyasvalakit, akinek az érdemei számunkra megkérdőjelezhetők. Ha Marton Lászlót behelyettesítjük, mondjuk, hasraütés-szerűen egy valóságshow-szereplőre, egy megosztó celebre, máris más lenne a helyzet. Nem filozofálgatnának, nem merengenének nagy értelmiségiek a témáról, nem hozakodna elő senki azzal, hogy milyen népszerű, milyen szakmai sikereket ért el. Irreleváns lenne. Maga a tett kerülne központba. Micsoda képmutatás összemosni a vitathatatlan szakmai sikereket az egyébként vállalhatatlan cselekedetekkel! Nemcsak képmutatás, hanem önámítás, szinte maga a tagadás!

Én is érintett vagyok, engem is ért szexuális zaklatás, színházi berkekben és hétköznapi szinten is. És mondhatom, rohadtul felháborít, hogy az olyan emberek, akiket nem ért ilyen inzultus, annyira könnyen mondják meg a tutit, hogy „nemet kell mondani, és kész”. Amikor engem anno, tizenhét éves koromban egy akkori színház igazgató elhívott kettesben iszogatni, közben olykor-olykor megsimogatta a karom, eszembe sem jutott, hogy hátsó szándékai lettek volna. Büszke voltam rá, hogy wow, szaros tizenhét éves csitri vagyok, és versekről, Adyról beszélgetünk, kíváncsi a véleményemre, megvitatjuk az élet nagy dolgait. Aztán amikor erotikus verseket kezdett küldözgetni SMS-ben, akkor esett le a tantusz. Ostoba voltam? Vagy szimplán naiv? Vagy mindkettő? Tudja a franc, de megtörtént.

Ültem már be egyetemi tanárom autójába, mert fel nem merült bennem, hogy bármit akarna tőlem, nem is akart, nem is történt semmi, elvitt A-ból B-be. Pedig akár rám is mászhatott volna.

De olyan is volt, hogy szilveszterkor, amikor a(z akkor még nem) férjemnek koncertje volt, egy másik zenekar frontembere nyomulni kezdett, és bár a fejemben az járt végig, hogy „baszki, milyen visszataszító figura, mentsen már ki valaki”, kívülről úgy tűnt, hogy épp flörtölök, és tudjátok miért? Mert rohadtul zavarban voltam! Mert ilyen voltam tíz éve, zavaromban csacsogtam, ami egy nyomuló fickónak maga volt a zöld jelzés. És simán zavarba tudtam jönni attól, ha egy pasas nyomult rám. Nem akartam bunkó lenni, elküldeni a francba, „jó kislány vagyok, jó benyomást keltek”, valahogy ez rögzült bennem az évek során. Ezek a sztorik jutnak eszembe, amikor nagyokosoktól ilyeneket hallok, olvasok, hogy „minek ült be az autóba, minek ment oda, miért nem szaladt el”. Azért, baszki, mert nem feltétlenül esik le, hogy épp mi történik! Vagy azért, mert nincs vér a pucájában. Vagy azért, mert szimplán leblokkol az ember...

A nem az nem 

Az ilyenekre szokás azt mondani, hogy áldozat típus. Én biztos, hogy az voltam. Sőt, nem merném határozottan állítani, hogy már  kicsit sem vagyok az. Aki ezzel visszaél, az megteheti, mert nem vagyok képes megvédeni magam? Ha naiv vagyok, és nem veszem le, milyen helyzetbe sodródom épp, akkor már megérdemlem, hogy kihasználnak? Sőt, én tehetek róla? Feljogosít-e bárkit a személyiségem-, a helyzetem-, pozícióm által előállt helyzet arra, hogy bármit megtegyen velem, amit csak akar? Szerintem kurvára nem. Lehet azt mondani, hogy basszus, legyek tökösebb, nyissam ki a szemem, legyek résen, igenis feltételezzem a legrosszabbat mindenkiről, de én inkább azt mondom, hogy ha majd a karjaim önként olvadnak a másik köré, az számít igennek, az a zöld jelzés! Az, aki a falhoz szorít, aki rányomja bárki kezét a saját farkára, aki kiveri előtted az autóban, az dominálni akar! Mégis, hogy a francba merülhet fel akárkiben, hogy bármi ilyesmi egy lapon említhető az udvarlással?

Az áldozathibáztató retorikát kell elfogadhatatlannak nyilvánítani, megismertetni a gyerekekkel az intim szféra fogalmát, hogy a nem az nem, hogy a figyelmet, a szeretetet, szerelmet ki kell érdemelni. Kortól., rangtól. és nemtől függetlenül legyen alapfeltétel a másik tisztelete, az empátia. Integritással rendelkező gyerekekből, fiatal felnőttekből kevesebb eséllyel lesz erőszaktevő vagy áldozat. Ez hosszú távú meló, amit nem úszunk meg akkor sem, ha eltávolítunk egyetlen személyt, máglyán elégetjük, leköpjük. Mert ha ezt tesszük, az valóban nem fair vele szemben sem. 

A fiamnak már most mondom, hogy ha egy lány tetszik neki, akkor legyen vele kedves, adjon neki virágot, vigyázzon rá. Sose hagynám, hogy meghúzza a lány haját emiatt. Nem is jutna eszébe ilyesmi.  Az udvarlás miatt nem tehet erőszakot. Dolgunk van, nem kevés. Először is, beszélni kell. Másrészt nem szabad hagyni, hogy ez „csak” a Marton-ügy legyen. Fel kell nyitni a visszaélők szemét, hogy elértük a plafont: eddig és ne tovább. A zaklatottak pedig láthatják, hogy nincsenek egyedül. Nem nekik kell szégyellni magukat. Annyit tehetünk ellene”, hogy beszélünk róla. Nem hallgatunk. Ne tegyünk úgy, mintha „a művészvilág fertője” lenne az egyetlen hely, ahol ilyesmik megtörténhetnek. A szexuális visszaélések gyakran családon belül történnek.

Az ő ügye a tünet, a betegség attól még közel sincs kezelve. Szeretném azt hinni, hogy nem állunk meg itt. 

Szóval, aki szerint már unalmas ez a téma, annak jelzem, hogy remélhetőleg a java még csak most jön. Megtörtént a bocsánatkérés, sőt, a megbocsátás is. Most jön az a rész, amikor társadalmi szinten be kell épüljön, hogy van egy határ, és hogy pontosan hol is húzódik az. Lépésről lépésre meg kell tanulnunk, pont, mint a négyéves kisfiamnak. Ő már szépen halad.  

Szabó Anna Eszter