–

Várakozás

Nehéz betölteni azt az űrt, amit egy terhesség megszakadása, vagy egy csecsemő elvesztése okoz. Elvesztettem a hitemet saját magamban, a legfontosabb és legtermészetesebb képességemben: hogy életet adjak valakinek. Akik az elsőt veszítik el, azoknál a remény is szertefoszlik, hogy valaha sikerülhet. Nem csoda, hogy különös érdektelenséggel viseltettem a mindennapi élet dolgai iránt, úgy éreztem, semmi más nem tenne boldoggá, csak ha újra megtörténne a csoda. De nem túl korai ez még? Felkészültem rá? Elengedtem a másik baba emlékét? Képes leszek örömmel fogadni a bennem fejlődő új életet? El tudnék viselni még egy csalódást? Sok a kérdés, kevés a válasz.

Ha lassan is, az élet kereke forog tovább, de az újrapróbálkozási időszak nehézségei nem könnyítik meg a továbblépést. Az együttlétek munkává degradálódnak, hiszen ki szeretne lemaradni a termékeny napokról. A babaváró tabletta szedése is mindennap emlékeztet arra, mi van most fókuszban. Bár eddig sem voltam egy egészségtelenül élő típus, a véreredményeimet egy élsportoló is megirigyelné, az egészségmegőrzés kitüntetett figyelmet kap. Ha összejön, ennek most jól kell sikerülnie. 

Tagadás

Persze türelmetlen vagyok, több tesztet is felhasználok a dupla rózsaszín csík elérésének reményében. Végre ott van. De biztosan? Olyan halvány! Kell még két teszt, a biztonság kedvéért. A család boldog izgatottság helyett csak egy bólintással veszi tudomásul a híreket. Hiszen már tudjuk, egy pozitív teszt nem garancia semmire. Már inkább le sem töltöm a kismama appot, amit a múltkor töröltem. Belül kicsit sajnálom az új jövevényt, a másiknak bezzeg hogy örültünk. Ez neki is kijárna. A napok az első doktori vizitig hitetlenkedve és érdektelenségben telnek, próbálom lefoglalni a gondolataimat valami mással. Nem szeretnék tudomást venni a jelenlétéről egy ideig, hogy elkerüljek egy esetleges újabb fájdalmas csalódást. 

Félelem 

Már két nappal a vizsgálat előtt gyomorgörcsöm van. Most újra eljön az igazság pillanata. A múltkor is az orvos volt a rossz hír hozója, hogyne izgulnék. Reménykedem, hogy a szívhang hallatán majd leesik a kő a szívemről, de sajnos nem így történik. Inkább még súlyosabbnak érzem a felelősséget a vállaimon –

hiszen tényleg fejlődik bennem egy törékeny kis élet, és már tudom: eközben bármi elromolhat. Félek, hogy újra elveszítjük a babánkat. 

Megnyugvás 

Az egyetlen dolog, amire kimondatlanul vágyom, hogy a párom azt mondja, ezúttal minden rendben lesz – még ha nem is hiszem el. De nem akar hazudni, hiszen tudja, nincs rá garancia, hogy most másképp lesz. Szeretete és támogató, pozitív hozzáállása viszont sokat jelent számomra. Sok erőt merítek mások történeteiből is, akik voltak olyan bátrak, és szavakba tudták önteni fájdalmukat. Már az is nagy segítség, hogy megfogalmazták helyettem az érzéseimet, amiket talán még magam előtt is szégyellek.

Rájöttem, a félelem ilyenkor egyetemes érzés. Természetes, hogy egyik napról a másikra élek. Akárcsak az, hogy nem vagyok izgatott a baba érkezésével kapcsolatban, hiszen az élet a lehető legkegyetlenebb módon tanított meg arra, hogy semmit ne vegyek készpénznek. De az is rendben van, ha bizakodom és terveket szövök, mert megérdemeljük, hogy így legyen. Természetes, ha bűntudatot érzek, amikor boldog vagyok, mert nemrég vesztettem el azt, akit ugyanígy szerettem. Nem pótolni kívánom őt – mert senki sem pótolható – csak szeretnék újra szeretni. Az idő ólomlábakon jár. A veszteség utáni babavárás ijesztő. Nincs olyan, hogy „normális” annak, aki már egyszer elvetélt. Minden fájdalom – vagy a tünetek hiánya – intő jel lehet. Nehéz újra bízni abban a testben, amelyik egyszer már „becsapott”, ezért nem meglepő, ha minden alkalommal baljós jelek után kutatok a mosdóban. A hányinger a barátom, ezért ha egy nap enyhébbek a tünetek, rám tör a néma sikítófrász, hogy valami nincs rendben. Szegény orvos, biztos az idegeire megyek az aggódásommal. Legalább az első 12 hét teljen el, utána talán veszünk egy nagyobb lélegzetet. Néha azt remélem, bárcsak átaludhatnám az egész terhességet, és egy babával a karjaimban ébrednék fel.  

A fogadtatás

Tudtam, hogy lesznek, akik nem értik meg a félelmeimet. Ők hajlamosak azt gondolni, hogy örülnöm kéne, hiszen megkaptam, amire úgy vágytam – egy következő lehetőséget. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! De egy anya szíve nem felejt. Nem meglepő, hogy a nagy hír megosztása kitolódik, talán addig, amíg már egészen nyilvánvaló, de még akkor is csak udvarias mosollyal, fenntartásokkal fogadom a gratulációkat. Valószínű, hogy a babacuccok listájáról még sok dolog hiányozni fog, mikor mások már régen beszereztek mindent. De ez így van rendjén, a saját tempómban haladok. 

Néha még az egyszerű dolgok is komplikáltnak tűnhetnek. „Hányadik terhesség?” – kérdik. Most avassak be egy idegent a magánéletembe, és meséljek az előző babáról... vagy burkolózzak a titkolózás magányába, és hazudjam, hogy az első? Nem mintha szégyellném, sőt, szeretném, ha minél többen tudnának róla, hogy van élet a halál után. De sokszor nem tudnak mit kezdeni az információval –

vagy ami a legrosszabb: jó szándékból butábbnál butább tanácsokkal látnak el, amivel azt sugallják, hogy a múltkor valamit elrontottam. Köszönöm, de tanácsokkal tele van a padlás. Egy „sok erőt és szerencsét kívánok” sokkal többet érne – most mindkettő elkel. 

Bűntudat

Megesik, hogy bűntudatom van amiatt, amiért ezt a babát távolságtartóbban kezelem az előzőhöz képest, de most az ördögi körömet járom: nem szeretnék túl korán elköteleződni, viszont azt is tudom, hogy a kötődés hiánya kihatással van a kapcsolatunkra – ami persze megint bűntudatot ébreszt bennem. Idővel megértem, hogy ez egyfajta védekezési mechanizmus, hiszen akit egyszer már megharapott egy kutya, az a következő találkozásnál jobban vigyáz.  

Nosztalgia

Nem mondom, hogy nem éreztem egyfajta irigységet, vágyódást és dühöt boldog kismamák láttán. Ki ne szeretne felhőtlenül boldog lenni? Én miért nem tudok őszintén örülni? Talán, mert megloptak.

Ellopták a legszebb álmaimat. Dühös vagyok, hogy meg kell tapasztalnom ezt az élethelyzetet, és az összes következő terhességemet valamilyen szinten mindig meg fogja mérgezni a félelem.

Bárcsak minden úgy lenne, mint régen! De nem szabad beletemetkeznem a nosztalgikus vágyódásba a régi babáért, az elvesztett tökéletes tervekért. Most új helyzet állt elő, és itt kell helytállnom. És szerencsére az anyák hihetetlen erőt képesek mozgósítani a legnehezebb pillanatokban. 

Anyák

Ha körbenézel, talán nem is látod, hányféle anya létezik. Anyaságunkat nem a gyerekeink száma határozza meg, hanem az érzéseink. Vannak anyák, akik megszülik és felnevelik a gyermekeiket. Vannak, akik másra bízzák a felnevelését, mert úgy gondolják, ez a legjobb döntés az adott helyzetben. Vannak, akik adoptálnak, és úgy nevelik mások gyermekét, mint a sajátjukat. Vannak, akik angyalok szülei lesznek, és akiknek az életét örökre megváltoztatja a veszteség. És vannak, akiknek sosem lesz gyereke, mégis anyák. Eldöntöttem, hogy ha esetleg ez a kis jövevény sem marad velünk, nehéz szívvel, de tudomásul veszem az ítéletet. Egyet már túléltem, ez most sem lesz másképp. Mert erősek vagyunk mi, anyák.  A „szivárványanyukák” pedig rendkívüli bátorságról tesznek tanúbizonyságot, hiszen a reményt választják egy esetleges újbóli veszteségtől való félelemmel szemben.

Egy gyermek elvesztése a legnehezebb dolog, amin egy nő keresztülmehet, de a következő terhesség, a második még annál is nehezebb.

De mi már tudunk értékelni minden egyes napot, amit együtt tölthetünk. Egyfajta büszkeség és hála tölt el, ha arra gondolok, a kétségbeesés milyen mély bugyraiból sikerült kimásznom. Azért tartok itt, mert csodálatos családom van, és mert más „szivárványanyukák” megosztották inspiráló történeteiket, amikből erőt meríthettem. Köszönöm nektek! 

V. Barbara

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Alessandro2802