–

A bántalmazó szülőnél csak a passzív világ nagyobb ördög. A hazai gyermekvédelmi rendszer hiányosságai köztudottak, elég most csak a társadalmat foglalkoztató, halálra éheztetett kislány esetére gondolni. Sajnos magam is testközelből szembesülök a hiányosságokkal és azok „eredményeivel”, ez a tapasztalat pedig borzasztó, pedig nem is én vagyok a közvetlen elszenvedő. A hatóságok hibát hibára halmoznak, a kezünket megkötik, a szánkat befogják. Az érintettek, akik szólhatnának, akik szem- és fültanúi egy-egy esetnek, a rokonok, a szomszédok, az óvodai dolgozók, a tanárok és az osztályfőnökök pedig mélyen a homokba a dugják fejüket, tagadnak, félnek, nem akarnak kellemetlenséget. A szívünk pedig vérzik, mert páholyból nézzük végig, ahogyan mindenki elfordul, ahogyan hétről hétre egyre jobban sérült gyerekeket kapunk vissza.  

Most mégsem a penészes rendszert, a törvénynek nevezett katasztrófákat, az érdektelen bírókat, és nem is a cselekedni képtelen hatóságokat szólítanám meg. Kedves mindent látó és halló közösség, iskolák, pedagógusok, szomszédok, emberek! A némán segítségért kiáltó gyerekeknek hangot adva szólok most hozzátok. 

Tudom, hogy tudtok, láttok, hallotok. Azt viszont nem tudom felfogni, hogy mindezek ellenére hogyan van lelkiismeretetek hátat fordítani és tetszhalált színlelni?! Mert „nem a ti dolgotok”, mert ez „családi ügy”. Mert „nem hiányzik az életetekbe egy bírósági ügy”, mert „a másik megsértődik, ha szólni mertek”. Mert „a hatóságok majd úgyis segítenek”. Mert féltek... 

Féltek? Mitől? Képzeljétek el, hogy mennyi mindentől félnek azok a gyerekek, akiknek elnyomott hangjuk betűkké formálódott ebben a levélben. Félnek az ordítástól, amitől ti is megijedtek, és inkább a biztonságos házatokba húzódtok megnyugvást keresni. Félnek a veréstől, amit ti végignézni sem bírtok. Félnek az autóban is, ami mindennap elszáguld a házaitok előtt. Kérik ők az édes szülőt, hogy lassítson, ő azonban inkább nevetve a gázra lép. Hetek óta alig kapnak enni, úgyhogy félnek: a következő hét is így fog telni. Azt sem szeretik, hogy hazudni kell a doktor bácsinak, hogy szedik a gyógyszert, pedig otthon annak nyomát se látják. Félnek egy rossz mozdulattól, egy rossz szótól, egy rossz jegytől. Minden egyes alkalommal megijednek, amikor anya, apa vízzel teli kútba akarja őket dobni, mert nem fogadtak szót, és akkor is, amikor egy rokon, „újanyuka” vagy az „újapuka” késsel fenyegeti őket. Hogy mi jogosítja föl őket a más gyereke ellen elkövetett terrorra? Az égvilágon semmi. Ahogy a vér szerinti kapcsolat sem jogosít senkit erőszakra, bántalmazásra, kínzásra, legyen az lelki és/vagy fizikai. A gyerek nem tulajdon, tárgy, akire rávetülhet a szülő vagy akárki más saját frusztrációja, világ elleni haragja vagy pszichés ingatagsága. Tudom, hogy láttok és hallotok. Éppen ezért vérlázító az az önző passzivitás, amivel körbeveszitek a szenvedő gyerekeket. Hallgat és tagad az óvónő, „felsőbb utasításra” az egész iskola, a verést végignéző szomszéd. Egy egész közösségnyi ember vonja meg a vállát sajnálkozóan, mert nem segíthetnek. A magas kerítés pedig épül a ház köré, a gyerekek köré, és minden folytatódik tovább. A hatóságoknak elegük lesz a hozzátartozók folyamatos panaszából, ezért ellehetetlenítik őket. Akiket hajlandók lennének hiteles tanúként elfogadni, azok pedig hirtelen vakokká és süketekké válnak.

Nem létezik annyi fal a világon, amennyibe ütközik az ember, amikor egy gyereknek indul segítséget kérni. 

Tudtad, hogy milyen a védelembe vétel, amikor a gyerek otthon marad a szülővel, és a hatóságok azt állítják, hogy a körmére fognak nézni a problémás szülőnek? Tudtad, hogy az illetékes szervek ilyenkor gyakran nem néznek a hűtőnél mélyebbre? Hogy a védelembe vett gyereket folyamatosan szellemekkel riogatja a bántalmazó hozzátartozó, hogy halottaikból visszatérő- és oda újra eltávozó rokonokkal ijesztget? Hogy megtörténhet: a gyerek az úgynevezett „védelem” alatt lelki nyomorékká válik?

Ne a hatóságok hibáit keressük, és ne rájuk várjunk, könyörgök, amikor jelét láttuk és hallottuk a bántalmazásnak! Mert a gyerekek hangja mi vagyunk. Tudtad, hogy bármelyik állampolgár kezdeményezhet eljárást, ha egy gyermek veszélyeztetettségét sejti? Ráadásul a gyermekjóléti szolgálatnál írásban, névtelenül is panaszt lehet tenni, akiknek kötelességük a panaszt kivizsgálni. Ha találnak valamit, ha nem, neked semmilyen kellemetlenséggel nem jár, viszont lehet, hogy megmentetted egy gyerek életét. Az óvodáknak, iskoláknak, a gyerekekkel dolgozó szakembereknek pedig a kellemetlenséget vállalva is beszélniük kell. Téves riasztás is lehet persze, de téves riasztástól tartva nem maradhat bajban az, aki valóban segítségre szorul! Nem asszisztálhat egy egész világ az ostoba és kegyetlen szülői bánásmódhoz. Akinek beszélnie kellene, az nyissa ki a száját, akinek cselekednie, az lépjen végre, és segítsen menteni a még menthetőt! 

Még egy gondolat. Soha ne higgy a látszatnak, és felejtsd el azt, hogy „apa mindig rossz, anya mindig jó”. Az ilyen szülők profi módon viselik az angyali mosoly ördögi báját, a befolyásolás nagymesterei. A meséket viszont hagyjuk meg a gyerekeknek.

 

Kelemen Ágnes

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/TORWAISTUDIO