Érdekes az a folyamat, ahogy egy téma vagy közlendő kezd összeállni a fejemben. Először csak kis felvillanások vannak, hogy erről egyszer valamikor, valahogyan szeretnék beszélni, de nem látom sem a kontextust, amibe bele tudnám helyezni a kis gondolatcsírát, sem pedig az időpontját, amikor érdemes volna előhozakodni vele. Majd jön egy impulzus, és máris zökken egyet tovább a fogaskerék. Aztán van olyan, hogy egyfajta „égi jelként” elém sorakoznak olyan információk, amelyek átszakítják a gátat, és az addig csordogáló kis ötletből elindul a gondolatáradat.

Ez pedig most éppen úgy történt, hogy néhány hete olvastam egy cikket Novak Djokovic alapítványának oldalán arról, miért fontos beszélni a jótékonykodásról, miért kellene szépen lassan ledönteni ezt a tabut. Azután elárasztották a falamat a luxifeleségek műsorával foglalkozó beszámolók, amelyek egyébként nekem is felkeltették az érdeklődésemet, mint egyszeri fogyókúrázónak a duplasajtos hamburger, de a Viasat3 úgy döntött, hogy kizárólag az országhatáron belül engedélyezi a szellemi leépülést.

Már ez a két téma is elég lett volna, hogy kipiszkáljon belőlem valamifajta vallomást a jótékonykodás fontosságáról, de aztán még megkaptam a végső löketet Tehetős Teknőstől, aki arról írt a héten, hogy mennyire nem tudunk a pénzügyeinkről beszélni.

A jótékonykodásnak számtalan formája van, lehet nagyon értékes időt és munkát is adományozni, tárgyakat, szolgáltatást, mindenfélét, de azért nagyon fontos része a pénzügyi segítségnyújtás is. Különösen akkor, amikor lassan már csak a boszorkányüldözésbe illő módszerekkel ellehetetlenített civil szervezetek tartják a lelket az országban.

Pedig tényleg szeretnék erről beszélni, de egyszerűen nem megy. Nem tanítottak rá, nem illik, nem része a kultúrának. Tényleg tabu, már-már ciki, miközben: hogy lenne már az?

A ciki az: miért nem az jut eszükbe egy televíziós műsor készítőinek, hogy ezeket a kikent-kifent műnőket leküldjék Borsodba egy kis faluba, és leültessék őket, hogy dumáljanak egyet a szocializmusból megmaradt fémjátszótér sarkán rohadó kispadon, és ugyan, kérdezzék már meg az ottani anyukákat, nálunk hogy is van ez a hajmosás téma. Miközben ők egymás simára vaxolt seggét nyalogatják az aranykalitkában, én azon gondolkodom lesütött szemmel, hogy mi lenne, ha a műsor bevezetőjében nem a shopikában elköltött millákról beszélnének, hanem a jótékonykodásra fordított összegről. Naiv utópia, mert akkor meg az lenne a baj, hogy túl szentimentális, PR-szagú, érzelmekre apelláló bullshit.

Nekem már arra sincs eszközöm, hogy kimondjam, mennyire szeretem az életemet, és mennyire hálás vagyok azért, amink van. Egyszerűen ilyet nem lehet leírni álszentség nélkül. Vagy mégis? Megpróbáltam.

Mi jótékonykodunk, és ennek van egy nagyon önző vetülete: mivel engem minimum ugyanakkora boldogsággal tölt el a segítségnyújtás, mint az, amikor egy régóta áhított cipőt vásárolok magamnak. Néha persze lefolytatom magamban a párbeszédet, miszerint nem csupán a saját lelkiismeretem megnyugtatása az, hogy anyagilag támogatok olyan embereket, akik aktív jelenléttel és kőkemény munkával elvégeznek olyan feladatokat, amikre én nem lennék képes vagy hajlandó. Aztán mindig arra jutok (talán még mindig a saját lelkiismeretemet nyugtatgatva), hogy ennek a képletnek mind a két tényezője ugyanolyan fontos ahhoz, hogy egy értékelhető végeredményt kapjunk. Tehát kellenek olyanok is, akik anyagilag járulnak hozzá a világ jobbá tételéhez, és kellenek olyanok is, akik az ugyanolyan értékes tudással, munkával, idővel és energiával teszik mindezt.

Egyszerűen egész testet átjáró jóérzés, amikor figyelem egy alapítvány, vagy egy nagyon inspiráló ember munkáját, és lehetőségem nyílik rá, hogy a magam módján segítsem az ügyét.

Konkrét ügyekről ritkán beszélek, mert még mindig attól tartok, hogy mindenki önmarketinget és PR-szagot sejt a dolog mögött. Egyszerűen annyian csinálják ezt, hogy nagyon hosszú időbe fog telni, míg ez a berögződés leépül.

Egyszer a Suhanj! Alapítvány szervezett egy jótékonysági filmvetítést, aminek teljes bevétele az alapítvány munkáját segítette. Természetesen volt olyan magyar közszereplő, aki boldogan fotózkodott a filmplakát előtt, majd mély felháborodását fejezte ki, amikor tőle is szerették volna elkérni a jegy árát. Ez egy teljesen hétköznapi jelenség, a gátlástalan önmarketing-építésből miért pont ez az eszköz maradna ki. Ez rontja azoknak a coming out esélyeit, akik teljes meggyőződésből állnak egy ügy mögé. Az sem baj, ha valaki saját maga imázsát akarja építeni-szépíteni azzal, hogy egy jó ügy mellé odaáll, és nemcsak az arcával és marketingértékével, de néhány órányi munkával, esetleg anyagi hozzájárulással is segít egy szervezetet.

Én hiszem, remélem, hogy az emberek sokkal többet jótékonykodnak, mint amiről tudunk. Mennyivel jobb lenne, ha összefogásról, egymás segítéséről, támogatásáról szólna a hírfolyam, nem pedig a „megölte, megerőszakolta, lefejezte” eseményekről. Talán ha leküzdenénk ezt a gátlást, akkor mások is kedvet kapnának hozzá, ha megértenénk, hogy talán 100 forint is tud változást hozni, mert ha még több ezer ember ad ugyanannyit, akkor az máris egy olyan összeg, amivel komoly eredményt lehet elérni. Jó lenne, ha azt tudnánk mondani, hogy boldog és elégedett vagyok azzal, amink van, és ezt azzal tudnánk még teljesebbé tenni, ha másokat is hozzásegítenék ahhoz, hogy számukra is elérhető legyen ez az állapot. Biztos, hogy nagyon sokan kevesebbel is beérnék, de ahogy nézem ezt a luxusfeleséges műsort, azt látom, hogy a sokkal-sokkal több sem elég.

Itt Londonban is látom bőven azokat, akik ép ésszel felfoghatatlan mértékű pénzszórással próbálják kompenzálni a boldogtalanságukat, és azt hiszik, hogy az instant elégedettség, amit a vásárlás pillanatában éreznek, majd meghozza nekik a tartós lelki nyugalmat. Ezt nem hiszem, viszont azt tudom, hogy egyetlen tárgy vásárlása sem jelent akkora örömöt, mint az az érzés, amikor valakinek tényleg segíteni tudtunk, hogy valós változáshoz járulhattunk hozzá, hogy egy ember vagy egy szervezet sikerének részesei lehettünk.

Ez annyira jó, hogy ezért még azt is hajlandó vagyok kimondani: Pásztory Dóra vagyok, sokat jótékonykodom, és erre merek büszke lenni.

Próbáljátok ki!

Pásztory Dóri