Nagyon magas, kopasz férfi sétál hátra a tejfelszőke, alig ötéves kislányával a mosdókhoz. Nem igazán figyelünk rájuk, de a látószögünkbe kerülnek, mert pont ott ülünk egy nagyobb asztaltársasággal, ahol a mosdók vannak. A férfi és a kislány az ajtóhoz érnek. Az ajtót odabentről kinyitja valaki, és nekivágja a kislánynak. Mi pedig már csak az artikulátlan üvöltésre kapjuk fel a fejünket, és azt látjuk, hogy a magas, kopasz férfi önkívületi állapotban elkezdi ütni a fiatal férfit, akiről később kiderül, hogy egy turista. Azt üvölti az arcába: „I will kill you!” A turista nem üt vissza, a karjait a fejéhez kapja, és könyörög, hogy hagyja abba, mert véletlen volt. De a férfi nem hagyja abba, hanem ordít tovább. A kislány is visítani kezd mellette, közben ütemesen zokog. Ülünk döbbenten, majd két srác odamegy az asztalunktól, nyugtatni próbálják a magas kopaszt, de az üvölt tovább, hiába kér bocsánatot ezredjére is a turista.

Aztán nagy nehezen abbahagyja, felkapja az ölébe a kislányt, aki még mindig bömböl, és elsétál vele. A fiatal férfi meredten néz maga elé, a füléből ömlik a vér.

Felállok, és a férfi után megyek. A kopasz elöl sörözik az asztalnál a feleségével és a barátjával, mintha mi sem történt volna. Az anyja a kislányt vigasztalja. Mondom neki, hogy véresre vertél egy embert. Mondja, de a kislánynak nekiment. Mondom véletlen volt. Mondja, nem érdekli. Az asszonyra nézek, mondom neki is, hogy véletlen volt, erre ő: de a kislány, nagyon fáj neki. Mondom, téged is ver? Nem szól. A kopasz ül, még ideges, és issza a sörét. A nő törölgeti a kislány szemét.

Az egész annyira gyalázatos. A barátnőm a hátam mögött megszólal, hogy kihívjuk a gyámügyet, mert különben is mit keres egy alig ötéves gyerek vasárnap délután a kocsmában. Én hozzáteszem, hogy kihívjuk a rendőrséget és a mentőket is. A férfi ideges lesz, elkezdi lengetni a karját a barátnőm felé, közben azt gondolom magamban, hogy a kurva anyádat, de tényleg, hogy ekkora barom vagy, és megfenyegetem, ha hozzá mer érni egy ujjal is a barátnőmhöz, akkor letépem az arcát a fejbőréről, de ő csak bámul rám a szürke, zavarodott szemével, pattannak a homlokán az erek az agressziótól, és úgy néz, mint egy korcs, sarokba szorított kutya, akinek nincsen ebben az életben semmi reménye arra, hogy méltóságteljes legyen.

Szólok az üzletvezetőnek, hogy kihívjuk az összes létező hatóságot, ha nem takarítják el innen ezt a férfit, mert egy közveszélyes barom. Az üzletvezető egy húszéves, alig ötvenkilós lány. Nem fog csinálni semmit. Közben a turista kisétál támolyogva, megkérdezzük, hogy jól van-e, megköszöni, hogy segítettünk, és azt mondja, inkább elmegy. Kibilleg a kapun, elhalad a férfi és a családja mellett. A kopasz nyugodtan ül, és issza a sörét, én meg nem hiszem el, hogy ezen a világon élek, ilyen emberek között.

Aztán felállnak, és elmennek. Asszonyostul, síró kislányostul.

Az üres söröspohár ottmarad, meg a csikkes hamutál.

Ez a világ. Egy ember megüthet bármikor egy másik embert. És nincs következménye.

Én is kijöhettem volna azon az ajtón, vagy kijöhetett volna az alig ötvenkilós lány is. Megverhetett volna engem is, megverhette volna őt is. Vagy üthetett volna a turistán olyat, hogy meghal. A kopasz jóval nagyobb volt, esélye sem lett volna megvédenie magát senkinek. Egyből ütött, nem kérdezett, nem hallgatta meg a választ. Nem könyörült, csak ütött, mint egy agyament barom, nem érdekelte, hogy a rémülettől visít a kislánya. Nem érdekelte, hogy már véres a feje a turistának.

Ki a felelős ezért? Vannak felelősök egyáltalán? Ki állítja meg ezt az aljadék morált?

A kérdés költői volt. Nem hiszek a válaszokban. Nem hiszek az emberekben sem. 

Szentesi Éva