–

Míg nyáron már nagyon viszketett a billentyűzetem, amikor friss hererákosként láttam, Schobert Norbert azt osztja, hogy a rák legyőzhető C-vitaminnal meg szódabikarbónával, addig télen attól zeng a jeges határ, hogy most újabb fehér porokat kever. Szezont a fazonnal. Ropog a porhó.

Mindezen egy cseppet sem csodálkozom, hiszen az emberek döntő többsége tök hülye a kémiához. Igen, azok is, akik hurrogtak.

Lehetne ez másként is.

Lehetne akár az is, hogy a gasztrológiában szügyig gázoló nemzet észreveszi, hogy amivel a konyhában dolgozik, az kémia és fizika IS.

De nem tudja észrevenni, mert az iskolában nem a való életet tanulják a gyerekek, hanem tantárgyakat, jegyekért.

Hány millió emberi óra veszett már kárba amiatt, mert a tanterveket gyártó szakemberek nem vették észre, hogy a kevesebb, az sokkal több lenne! Arra pocsékoljuk az időt, hogy alaposan megtanítsuk az atomszerkezet modelljét, hogy helyesen rendezzenek kémiai egyenleteket a kölykök.

A kémia ugyanis nem a laboratóriumokban zajlik gyanús formájú és színes folyadékokat tartalmazó, éppen ezért biztosan nagyon veszélyes edényekben, hanem a konyhában, az autóban, a vécében, a kertben, meg bennem. A kémia nem tantárgy, hanem az anyagok átalakulásának, egymáshoz való viszonyának csodája.

Talán világos, hogy nem Norbiról és a kémiáról (fizikáról, földrajzról, biológiáról, történelemről, magyarról) van itt szó, hanem az iskoláról, az oktatásról, hogy miért tesszük azt, amit. Hogy valami nagyon félremegy akkor, amikor nem vesszük azt észre, hogy ha a diákok nem tapasztalják a hétköznapi életben az igazságát mindannak, amivel a suliban találkoznak, akkor nem marad fenn az az eszelős érdeklődés bennük, ami pici koruk óta alaptermészetük. Ha azt élik meg, hogy amiről a suliban szó volt, az otthon is úgy van, azt az utcán is lehet látni, az igaz a terem falain kívül is, akkor a gondolkodás, a tudásvágy nem lankad, és sokkal gyorsabban lépnek az önálló tanulás útjára, ami nélkül – lássuk be – semmit nem ér az iskola. Mutassuk meg, hogy a lila káposzta is indikátor, és nemcsak hogy mit gondolt a költő, hanem azt is, hogy mit gondol a gyerek!

Kedves Tanárok!

Szedjük már össze magunkat, és vegyük kezünkbe a sorsunkat! Mert nincs annál szánalmasabb dolog, mint hogy elmondhatjuk: olyan sors jutott nekünk, amiben a jövő nemzedéket idegenítjük épp el (alacsony órabérért) az élettől, mert meg akarjuk tanítani őket arra, hogy miként is működik a világ! Mi a franc van velünk, hogy ebbe beletörődünk?

Mi adhatna nagyobb erőt annál, mint az, ha a gyerekek örömmel jönnének be a suliba, mert itt tényleg olyan dolgokról van szó, amiktől világosabb lesz a világ!

Minden értelemben!

Nekem könnyű a dolgom, mert olyan helyen tanítok, ahol erre lehetőségem van, sőt: folyamatosan ezt várják el tőlem. De ez nagyon nehéz is egyben. Hiszen a tankönyvek és a digitális anyagok bármilyen jók is, nem tudják úgy követni a gyerekek pillanatnyi állapotát, ahogyan a velük találkozó tanárok tehetik.

Nem beszélve arról, hogy a tanár személyisége milyen óriási erővel bír akkor is, ha nem épp a kedvenc tárgyát tanulja tőle a gyerek. (Ha elég jó a tanár, még a matekot is megbocsátják neki!)

A feladat tehát az, hogy olyan személyiségként álljunk a gyerekek előtt, akiről ordít, hogy a világot a legapróbb részletekig érdemes megismerni. Ha ezt érzik a gyerekek, akkor megértik és megszeretik a körülöttük lévő világot, aminek szerencsére részei vagyunk mi is! És nem vesznek majd be mindent, amit el akarnak velük hitetni, amit le akarnak nyomni a torkukon.

És tanuljunk Norbitól is valamit: ránk fér egy kis update!

Kökéndy Ákos

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/dotshock