Anya csak egy van – A „Teréz anyák" viszont köztünk járnak

-

A világhírű szerzetes születésnapjának apropóján eszembe jutott három olyan ember, akiket hétköznapi Teréz anyaként (biztos vagyok benne, hogy ez a „titulus" férfiként is vállalható...) tartok számon. Ismerem őket. Tisztelem őket. Észrevétlen szerénységben élnek köztünk, ám egyáltalán nem hétköznapi tevékenységgel gazdagítják mások életét.

Kornélia és Dénes

Csongrádon a Tisza holtága igazi horgászparadicsom és romantikus nyaralóhely egyszerre. A város maga ugyan nem túl izgalmas, de a Tisza – mint minden víz, minden várost – azzá teszi. Nyaranként van itt fesztivál, színházi találkozó, halászléfőző verseny, motoros dzsembori és táborok nevelőintézeti gyerekeknek.

Kornéliáék Csongrádon élnek. Ő egy üzemben dolgozik, a férje fuvarozással foglalkozik. Egy öt évvel ezelőtti nyári délutánon Kornélia és Dénes kilátogattak az akkor épp tízéves ikreikkel a parti játszótérre. Egy árnyékos padról figyelték, ahogy a gyerekek játszanak. A hazaindulás nehezen ment, mert a srácok nagyon összehaverkodtak egy kisfiúval, ezért nem akarták az összhangot megbontani a búcsúzással. Így is hiszti, könyörgés, gyerekpanasz, makacs ellenállás lett belőle. A szülők csak úgy tudták indulásra bírni a srácokat, ha megígérték, hogy másnap is visszatérnek az ismeretlen, új baráthoz. Aznap a vacsoránál Laci, a játszótéri kisfiú volt a téma. Kornéliáék a srácaiktól tudták meg, hogy Laci nevelőintézetben él, sose látta vér szerinti szüleit, és most éppen Csongrádon van táborban, még úszótanfolyamra is járhat, amit imád. A szülők döbbenten hallgatták az ikrek beszámolóját, éltek a gyanúperrel, hogy tán túl élénk a gyerekek fantáziája. Elhatározták, hogy másnap visszamennek a játszótérre, kíváncsiak lettek Lacira és a történetére.

„A gyerekek között első perctől kezdve létezett egy láthatatlan kapocs. Lenyűgöző volt nézni, ahogy együtt játszanak” – emlékszik vissza a második találkozásra Dénes, Kornélia férje. Az ikrek új barátja a játszótér kapujában várta a családot. Nem volt egyedül. Kishúga kezét fogva lesték, mikor érkeznek a fiúk. Még nem tudták, hogy az új családjukat várják…

Hosszasan lehetne mesélni a szülők, az ikrek, Laci és Vanessza* „egymásba szeretésének" megható történetét, de hadd ugorjak kicsit nagyobbat.

A játszótéri, sorsszerű megismerkedést követően Kornélia és Dénes egyetlen átbeszélgetett éjszaka alatt eldöntötték, hogy örökbe fogadják a két kis árvát, és szeretetben, elfogadásban nevelik fel őket.

Ősszel Dénes felkereste a nevelőintézetet, jelezte a család szándékát, majd Kornéliával együtt elvégezték a nevelőszülői képzés hosszú, alapos, olykor megríkató, az emberi lelket és elmét próbára tevő tanfolyamát. Szülőkből újra szülőkké lettek.

Dénes három műszakban dolgozik, Kornélia sem kevésbé elfoglalt. Ugyan a nevelőszülői státusz némi anyagi támogatással jár, ám lássuk be, négy gyermek nevelése nem kevés odafigyeléssel és anyagi áldozattal jár. A szülők azonban egyetlen pillanatig sem panaszkodtak. „Nincsenek szavak arra, mennyire boldogok vagyunk attól, hogy segíthetünk. Nem is segítség ez, bővült a családunk, három csodás fiunk van, és egy angyalka kislányunk.”

A játszótéren megismert gyerekeknek nemcsak otthont, de szerető családot ajándékoztak.

Anya csak egy van. Lacinak és Vanesszának bizony Kornélia az.

Eszter

Az iroda előtt vár. „Aggódtam, hogy idetalálsz-e, itt csak szlovák térerő van, már ha van egyáltalán...” – fogad Pásztor Eszter Bódvalenkén, az alig 200 fős Borsod-Abaúj-Zemplén megyei törpefaluban. Bódvalenke az észak-magyarországi középhegységben, Kassa és Miskolc között félúton, gyönyörű természeti környezetben fekszik. A falut ősgyep és mocsár veszi körbe, a közeli erdőkben különleges virágok és gombák teremnek. Munka és megélhetés azonban errefelé ritkán terem. A 95 százalékban romák lakta falu az ország egyik legszegényebb települése, mégis világhírű. Eszter tette azzá.

– A dühöm hozott először Bódvalenkére – meséli Eszter, ahogy a gigantikus muráliák között sétálunk a falu egyetlen utcáján. – Jól menő irodával rendelkező tolmács-fordító vagyok, igazi középosztálybeli, aki élete nagy részét úgy élte le, hogy sose beszélt cigány emberrel, sose látott igazi szegénységben élőket. De aztán 2007-ben, a Magyar Gárda megalakulásáról szóló hírek hatására úgy éreztem, hogy foglalkoznom kell a problémával. Láttam a döbbenetes szegénységet, az embertelen állapotokat a településen, és azonnal úgy éreztem, tennem kell valamit, különben felrobbanok. Mert kell, hogy legyen más megoldás, mint amit a gárda nyújtana...

A bódvalenkei freskófalu alapgondolata Eszter fejéből pattant ki. Két évet töltött el azzal, hogy megismerje a másik Magyarországot, amelynek addig szinte a létezéséről sem volt tudomása.

Két év kellett ahhoz is, hogy az elszánt, megrendítően eredeti terv megvalósulhasson, és megszülethessen a világ egyetlen freskófaluja, egy új Bódvalenke.

Az ötlet nagyon egyszerű: Eszter cigány származású festőművészeket hívott meg ebbe a borsodi törpefaluba, hogy képeket fessenek a házak falára. A projekt globális célja persze az volt, hogy olyan művészeti érték teremtődjék, amire minden roma ember büszke lehet, és kiváltja a többségi társadalom elismerését is. A lokális cél azonban, hogy a képek okán Bódvalenkére irányuló figyelem hozzásegítse a falut a mélyszegénységből való kiemelkedéshez. Eszter személyes célja pedig az, hogy megteremtődjön a cigányok és nem cigányok közti békés – egymás értékeinek tiszteletére alapuló – együttélés és megértés.

A projekt óriási erőfeszítések árán, anyagi nehézségek közepette indult.

Eszter pályázatíróvá, szponzorációs szakértővé, turisztikai szervezővé és a lenkeiek Eszterkéjévé vált, aki meghallgat, akire számítani lehet, és akit hálából még az egyik festményen is megörökítettek.

Bódvalenke 2009-ben egy ismeretlen, reményvesztett, szürke, mélyszegénységben tengődő falu volt. Az egy főre jutó havi átlagjövedelem nem érte el a tizenhatezer forintot. A lakosság kilátások és remény nélkül tengődött. Nem volt „közösség”, a puszta túlélésért folytatott harc szétszaggatta a társadalmi kötelékeket. Eszter első látogatásakor összesen három házban volt vezetékes víz.

Jelenleg Bódvalenke ötvenhat házából harmincháromnak a falát borítja óriási festmény (szekkó). Az évek során így létrejött egy, az európai roma festészet legjavát bemutató, a világon ma teljesen egyedülálló szabadtéri kiállítás.

Azóta minden évben több ezer érdeklődő látogat el a faluba, hogy megcsodálja ezt a különleges művészeti projektet, mellyel Bódvalenke mára világhírűvé vált. A turizmus közvetve elősegíti a határ menti szegény település fejlődését is.

Eszter továbbra is Budapest és Bódvalenke között ingázik, előfordul, hogy hetente többször is. A háromszáz kilométeres távot kocsival, csukott szemmel is meg tudja már tenni. Budapesten fordító és tolmács, felnőtt gyermekeinek édesanyja. Bódvalenke lakóinak pedig ő jelenti a reményt, ő a hűséges, kitartó barát.

Mert anya csak egy van. Olykor egy egész falunak is lehet egyetlen anyja.

Szabó Dominika

*Az örökbe fogadott gyermekek neveit a hatályos rendeletek értelmében megváltoztattuk.

Bódvalenkei fotók: www.bodvalenke.eu