-

Hogy ez pontosan mit jelent, nekem senki nem magyarázta el gyerekkoromban. Nálunk nem volt téma, hogy kiálljunk magunkért. Nálunk ugyanis szinte a mindennapok része volt, hogy a szüleim mindenhol, mindenért és mindenkiért felemelték a szavukat. Így aztán észre sem vettem, és egyszer csak ott találtam magam különböző helyzetekben, amelyekben úgy éreztem, nem maradhatok csöndben.

Ma is világosan emlékszem az egyik első történetre 1980-ból. A Ráday utcai tetőtéri lakásunkban, amikor az édesapám barátai nálunk gyűltek össze azért, hogy közösen üljünk a sötétben, gyertyákkal körülvéve. Azon az estén az akkori ellenzék egyezményes jele volt a lekapcsolt villany és a gyertyafény, a lengyel Szolidaritás mozgalommal való egyetértés szimbóluma, amely azon a nyáron megküzdött a vasfüggöny mögötti első szabad szakszervezetért.

Nekem fogalmam sem volt, mi történik, persze hogyan is lett volna... hatévesen? Ma viszont anélkül is tudom, miért és hogyan történt mindez, hogy valaha konkrétan beszélgettünk volna arról az estéről. Belém vésődött a híres, fehér alapon piros Szolidarnost feliratú kitűző, amit a szüleim és barátaik hordtak. Gyerekfejjel is tudtam, hogy ezt hordani bátor dolog.

Akkor így hallatták a hangjukat.

Közügyek

Emlékszem a rendszerváltás előtti évek ellenzéki tüntetéseire is, amelyekre együtt mentünk a szüleimmel és a testvéremmel. Néztük a felettünk köröző helikoptereket, és nagyon izgatottak voltunk, mert éreztük, hogy akkor és ott éppen valami fontos történik.

Gyerekkorom óta természetes, hogy ha látom egy ügy értelmét, akkor élek a jogaimmal, elmegyek a tüntetésre, eseményre, megmozdulásra, és amióta csak szavazhatok, nem hagyok ki egyetlen alkalmat sem.

Nem hivatkozom arra, hogy én úgysem számítok.

Rasszizmus

A saját családom hányattatott sorsának is köszönhető, hogy akármilyen rasszista megnyilvánulás hallatán felhorgad bennem a düh, és nem állom meg szó nélkül. Nehéz lenne nem hallatni a hangomat, amikor nagyapám, – akit soha nem ismerhettem sem én, sem a testvérem, de a tulajdon fia, az apám sem – a legkegyetlenebb koncentrációs táborok egyikében, Bergen Belsenben lelte a halálát.

Ezzel kapcsolatban persze vicces történeteink is vannak otthon. Amikor az egyetemen az egyik oktató megjegyezte a kreol bőrű édesapámnak:

„Kárpáti, maga ezt biztosan jól tudja, hiszen cigány.” Ő csípőből válaszolta: „Még ha az lennék, de zsidó vagyok.” Dupla jackpot.

Mindegy is volt, megszokta, hogy cigányozás vagy zsidózás merül fel vele kapcsolatban, mi mást választhatott volna, minthogy népművelő lesz... és a cigánykérdéssel foglalkozik majd.

Ennek köszönhetően gyerekként megismerhettem a cigány értelmiség szinte összes képviselőjét, és ma a kisfiam is ismeri Péli Tamás vagy Szentandrássy István nevét. Azon pedig eléggé csodálkozott, amikor a nagymamájával egy nyári napon Gyöngyösön kirándultak, és kerestek egy utcát, amikor valaki ezt mondta nekik: „Ó, messziről azt hittem, maguk cigányok!”

Iskola, óvoda

Látom magam előtt, ahogyan gyerekkoromban a varrógép mögött ülő édesanyám félresöpri az ölében tartott készülő ruhát, a haragtól megfeszül az egész arca, villog a szeme, és fércekkel, cérnákkal a szoknyáján berohan az iskolába, ahonnan éppen hazaküldték a testvéremet. Azzal, hogy hiába lelkes, ő inkább ne énekeljen az ünnepségen, csak tátogjon inkább! És egyébként is, hiába szereti a zenét, énekkar helyett járjon irodalom szakkörbe. Persze hogy anyám ezt nem hagyta! Meg is lett a tiltakozás eredménye, a testvérem is énekelt azon a bizonyos ünnepségen.

Nem csoda tehát, hogy én is mindig kiálltam a saját gyerekemért. Akkor is, ha ezzel nem lettem népszerű.

A kisfiam óvodájában az óvónők biztosan nem őriznek nagy szeretettel a szívükben, hiszen nem hagyhattam, hogy a fülét húzzák, vagy az arcát csipkedjék. És azért is igyekeztem kiállni, hogy mindenki akkor ihasson és pisilhessen, amikor a szükség úgy hozza. Mert sajnos ez sem volt természetes.

Munkahely

Ilyen előzményekkel – és felmenőkkel – borítékolható volt, hogy a munkahelyeimen sem tartoztam soha a rendszer ( semmilyen rendszer) hű szolgái közé. Eltelik nagyjából két év, és én menetrendszerűen elkezdem azt érezni, hogy szóvá kellene tennem bizonyos dolgokat. Aztán, mire eltelik a harmadik, negyedik év is, már örülnek, hogy a bajkeverő tovább állt. Persze előfordult, hogy nem várták meg a három-négy évet... és szimplán kirúgtak.

Úgyhogy megértem, ha nem hallgatnak rám azok, akik épp egy munkahelyi különvélemény megfogalmazásáról vacillálnak... Jó lenne hinni, hogy vannak olyan munkahelyek, ahol megbecsülik azt, aki felszólal, és önálló véleménnyel, építő kritikával áll elő. Jó lenne, ha meglátnák ezekben az emberekben az építő szándékot, és nem kellene nekik csak azért csöndben maradniuk, nehogy megszűnjön az egzisztenciájuk.

Környezet

A munkahelyi hallgatást hajlamos vagyok elfogadni. De azokban az ügyekben, amelyek semmilyen kockázattal nem járnak, és mégsem szólal meg senki, mindennél hangosabb tud lenni a csönd.

Ilyen volt az utcánkban lévő gödör is, amelyben évekig gyűlt az esővíz. Minden autó rendszeresen megbillent benne, kényelmetlen volt és veszélyes. Mégis valamiért nekem lett először annyira elegem, hogy csináljunk valamit. Becsöngettem mindenkihez, és levelet írtunk arról, hogy az utcában lakók mind szeretnének gödörmentesítést. Nem mondom, hogy nagyon gyorsan, de pár hónap és néhány levél meg telefon után eltűnt a gödör!

Oké, apám annak idején ennél is messzebbre ment. Ő képes volt egy hétig, elváltoztatott hangon, különböző kitalált karakterek nevében telefonálgatni egy illetékesnek, hogy megszereljenek valamit a környéken. A főember az utolsó beszélgetés, (egy rettentő agresszív és agilis „öregasszony”) hívása után végre úgy döntött, hogy teszi a dolgát és elintézni az ügyet.

A tanulság

Azért el kellett telnie pár évnek, hogy érezzem az egyensúlyt, és lássam, mibe érdemes beleállni, és milyen ügyek azok, amelyekre nem kell energiát pazarolnom.

Ma már tudom, hogy nem lehetek én az állandó ellenzék, az igazság bajnoka. Egyszerűen van, amit hagyni kell, nem ér annyit az egész.

De a legfontosabb tanulság mégsem ez. Hanem az, hogy egyáltalán nem kell didaktikus beszélgetéseket kezdeményeznem a kisfiammal arról, mikor és hogyan álljon ki magáért. Elég, ha velem él, figyeli, mikor, mire, hogyan reagálok és menni fog ez neki magától is. És nekem meggyőződésem, hogy már ezzel is sokat tettem a társadalomért.

Mert bárki más gyereke is éppen így viselkedik majd, ha mindenki fogja magát, és hallatja a hangját, amikor igazságtalanságba botlik.

Kárpáti Judit