A lányomból fiú lett – Egy transznemű gyerek édesanyjának búcsúlevele a lányához

–

Volt egy lányom. Jázminnak hívták. Élt 14 évet. Utolsó levelemet írom neki, aztán elengedem. Végleg, mindörökre.

Drága, gyönyörű Jázminkám!

Amikor 2000-ben megszülettél egy hideg, nyirkos, februári estén, boldogan szorítottalak magamhoz. Annyira akartalak, annyira vártalak. Tudod, az orvosok a két nagyobb tesód születése után szigorúan megtiltották, hogy újabb gyereket vállaljak. Azt mondták, hogy egy harmadik toxémiás terhesség az életembe is kerülhet. Én ezt nem akartam elfogadni. Éreztem, hogy van még egy kicsi lélek odafent, aki hozzánk akar megszületni. Apa nagyon féltett mindkettőnket, de a gondos orvosi felügyeletnek köszönhetően mindketten egészségesek maradtunk.

Szóval azon a februári estén, egy gyönyörű kislány nézett rám a nagy barna szemeivel, mintha csak azt akarná mondani, vártál rám, hát itt vagyok.

A Jázmin nevet kaptad tőlünk. Nem, nem az Aladdinból kaptuk az ihletet, egyszerűen jött – talán te üzented nekünk –, hogy így nevezzünk el. Tudom, hogy elfogult voltam, de annyira bájos és szép kislány voltál. Sötétbarna hajad keretezte szép pofikádat, amelyből hatalmas barna szemek néztek ránk. Bearanyoztad az életünket. Nagyon korán csináltál mindent. A beszéd, a szobatisztaság, a bölcsődei beszoktatás, minden gördülékenyen ment. Míg az első két hétben én kint sírtam a folyosón, te odabent boldogan ismerkedtél a gyerekekkel és a játékokkal. Édes kis ruhácskákat adtam rád és felcsatoltam sűrű, sötétbarna hajadat. Ekkor még engedted. Még nem zavart a lányos külső.

Az óvodát is imádtad, ekkor azonban már nem voltál hajlandó akármit felvenni. Hároméves korod után egyre inkább kérted, hogy ne adjak rád szoknyát, ruhát. Egyik nap, amikor láttad, hogy apának és a bátyádnak géppel sünire vágom a haját, kértél, hogy a tiédet is vágjam le. Nem akartam, de te hajthatatlan voltál. Szinte könyörögtél. Végül megtettem. A boldogságtól fel-alá szaladgáltál a lakásban. Az óvó néni másnap majdnem elájult, amikor meglátott. Ezután kérted, hogy vegyük ki a fülbevalót a füledből, melyet még a klinikán, ötnapos korodban raktak be. Ezt már nagyon nem akartam megtenni. Megegyeztem veled, hogy kivesszük a szívecskéset, és kapsz helyette egy macisat, ami nagyon-nagyon pici lesz. Beleegyeztél. Egy hónapig. Aztán azt is ki kellett vennem.

Minden érdekelt, ami fiús, ami vad. A műanyag kismotoroddal úgy száguldoztál a járdán, hogy a hajam az égnek állt. A mászókán, a hintán a legvadabb dolgokat művelted. Nem babáztál, nem tologattál babakocsit. A távirányítós autók és a legó érdekelt. Ha babát, babakocsit kaptál, azonnal neki is ajándékoztad a nővérednek. Négyéves korod körül közölted velünk, hogy ezentúl csak kék színű ruhákat fogsz hordani. Kedvenc öltözéked a tornacipő, farmer és póló lett, amely aztán kiegészült egy baseball sapkával, amit ráadásul fordítva hordtál. Huncut mosollyal fogadtad, ha a villamoson kisfiúnak néztek.

Négyéves korod után szinte minden megtörtént veled, ami a legvadabb álmainkat is felülmúlta. Megharapott egy kutya (hat hónapig veszettség elleni oltásra hordtunk), aztán egy vadászgörény is, majd beleugrottál egy hideg, tavaszi napon egy vízzel teli medencébe ruhástól, miután a metrón egy bokáig érő női pólóban vittelek haza. Mindig önálló életet éltél. Állandóan téged keresett mindenki. Rendszeresen elhagytad a bérletedet, és talán neked készült a legtöbb diákigazolványod is, hiszen a tiédet kéthavonta elnyelte a köd. Volt, hogy hazajöttél iskolatáska és tornazsák nélkül, és olyan is, hogy az iskolatáska és a tornazsák ért haza nélküled. Azt mondtuk apával, hogy legalább hat fiú veszett el benned. Akkor még nem tudtuk, hogy igazán csak egy, de ő nagyon mélyen.

A kisiskolás évek alatt egyre fiúsabb lettél. Azt mondtam magamban, nem baj, csak nyugodtan tombold ki magad. Majd lecsillapodsz. Ha meg nem, akkor is egy belevaló, kemény csajszi válik belőled.

A külsőd, a viselkedésed, a gondolataid, minden inkább a fiúkra volt jellemző. Sokat csúfoltak emiatt a játszótéren és az általános iskolában. Elneveztek Jánosnak és a lányok vécéjéből is kiküldtek. Mivel még te magad sem voltál tisztában az érzéseiddel, ezek a megnyilvánulások nagyon bántottak.

Mi is megpróbáltunk a lányos dolgok felé terelni. Te megadtad magad, elfogadtad a blúzokat, szoknyákat, megnövesztetted a hajad, és a kérésünkre újra kopogós cipőt vettél fel. Nem tudtuk, mekkora kárt okoztunk neked ezzel.

A szemedbe szomorúság költözött, és a szép hosszú hajad csomókban hullott ki. Kedvetlen voltál, nem szerettél iskolába járni. A szemhéjad folyamatosan tikkelt, depressziós lettél. Nem tudtuk, mi történik a kislányunkkal. Aztán a tested még jobban tiltakozni kezdett.

Egy reggel a kiabálásodra ébredtünk. Nagyon fájt a hasad, mi meg sem tudtunk mozdítani, fel sem bírtunk ültetni, mert minden mozdulat iszonyatos fájdalmat okozott neked. Miután a mentő bevitt a kórházba, a gyermeksürgősségi osztályról ultrahangra küldtek. Kiderült, hogy egy hatalmas ciszta van a jobb petefészkedben, és akkora a súlya, hogy megcsavarodott tőle a petevezetéked. Azonnal áttoltak a nőgyógyászatra, a műtét lehetősége is felmerült, amely során eltávolították volna a petefészkedet. A kétségbeesett arcod ma is előttem van, amikor a nőgyógyász becsukta az orrom előtt a vizsgáló ajtaját, mert én nem mehettem be. Végül a ciszta kipukkant délelőtt, és a hasüreged tele lett folyadékkal, ekkor még mindig fennállt a műtét lehetősége. Nagyon nehéz órák voltak. Még csak 12 éves voltál! Ma már tudom, a fiú küzdött benned, véget akart vetni a női mivoltodnak, hogy végre megszülethessen.

Két év telt el a hamis lányságoddal, amikor végképp fellázadtál. Először levágtad a gyönyörű hajadat, és mindent eltüntettél, ami lányként emlékeztetett rád, összepakoltad kartondobozokba, aztán kiraktad a folyosóra.

Az internetet bújtad éjjel-nappal, hasonló érzésű kamaszokat kerestél. Erről fogalmam sem volt, és én mindenről letiltottalak. Nagyon sokat veszekedtünk. Nem tudtam, mi történik veled, és mit rontottam el.

Azt mondtad, hogy utálod a nevedet, és soha többet nem akarsz lánynak látszani.

Végül a szobák faláról, a polcokról is levetted a fotóidat, és kérted, hogy tegyem el őket jó mélyre. Elmondtad nekem, hogy fiú vagy. És a lányokat szereted. Reggelente körbefásliztad a melled, hogy lapos legyen, és bezselézted a rövid hajad. Majdnem elájultam, amikor egyszer megéreztem rajtad apa parfümjét. Azt mondtad, hogy Jázmin már nincs. Nem létezik. Fogadjuk el.

Sokként ért, amit mondtál. És én összeomlottam. Nagyon nehéz hónapok következtek. Tele voltam kételyekkel, aggodalommal, önváddal, félelemmel és féltéssel. Nem tudtam, hogy hol rontottam el a dolgokat, és azt sem, miért történik mindez. Nagyon féltettelek. Te bátor voltál, én gyáva. Te Tóbiást akartad, én Jázmint.

Azóta eltelt két év. Én nap mint nap rakosgattam egy hatalmas dobozba a mindenhonnan begyűjtött és összeszedett tárgyakat, fotókat, okleveleket, színes karkötőket, amelyek rád emlékeztettek... és neked fájdalmat okoztak. Minden egyes darabot megsirattam.

Két évig gyászoltalak, aztán kezdtem rájönni, hogy amíg nem temetem el a lányomat, a fiam nem tud megszületni bennem.

Ma elraktam az utolsó fényképeket is. A könnyeim elfogytak. Isten veled, drága Jázminkám! A szívemben örökké élni fogsz.

Anya

A képek a szerző tulajdonában vannak