"Süti is lesz?" - Láthatatlan anyák, láthatatlan munkája

Egy átlagos háztartást vezető nő, aki családot lát el, gyerekeket nevel, etet, itat, játszik, mos, főz, vasal, takarít, időseket gondoz, tanul és még „valódi” munkahelye is van, két-három ember munkáját is elvégzi. Az írásokban hangsúlyosan megjelenő

láthatatlan munkát a mai napig nem kezeli az értékén senki, annak ellenére, hogy a GDP egyharmadát teszi ki.

A zsűri tagjai rajtam kívül idén is Rácz Zsuzsa, író, Beke Zsuzsa, a Richter kommunikációs vezetője, Dobó Kata, színész, Pásztor Anna, énekes és Dr. Mangó Gabriella, orvos voltak. Mindannyiunknak voltak kedvencei, sok közös. Az abszolút győztesben, a 2015-ös Terézanyu pályázat fődíjasában mindannyian egyetértettünk. A 38 éves édesanya, Szilágyi-Árkos Orsolya élete irigylésre méltóan kerek volt, férjjel, két gyerekkel, jó munkával, amikor egy felfoghatatlan tragédia érte. Négyéves kisfia félrenyelt egy darabka répát az óvodában, azóta éber kómában van. Orsolya munkája ma az ő ápolása, és Matyi nővérének nevelése, akinek gyerekkorán súlyos teherként ül az öccse tragédiája. A Répamese gyönyörűen megírt, szívszaggató történet egy édesanya mindennapi harcáról a gyermekéért. „Az én Mátyás madaram minden nap a karjaimban van és a munkám az, hogy megtanítsam szabaddá válni... és van remény.” (A teljes történetet itt tudod elolvasni. Vigyázat, nagyon sírós.)

Sokat bőgtünk. Megint. De hát ez már ilyen, ha Rácz Zsuzsa hív valahová dolgozni, akkor viszek magammal zsebkendőt.

Viszont az idei díjátadón sokat nevettünk is. Mert a történetek sokszor fullasztó szövetét meg-meglebbentette a pályázatíró nők humora, felszabadító öniróniája, kesernyés bája. A épeszű túlélés alapfeltételei ezek. A díjátadók szokásos menete szerint idén is színészek és mi, a zsűritagok olvastuk föl a díjazott írásokat. Rám két szöveg jutott, köztük az egyik kedvencem.

Nincs benne élet-halál tragédia. "Csak" az oly' sok nő számára átkozottul jellemző mindennapok. Patai Katalin megosztott harmadik helyezést ért el ezzel a munkával. Én köszönöm neki, hogy leírta azt, amit néha-gyakran-sokszor-mindig (ki-ki hogyan) mindannyian érzünk. A címet én adtam neki, remélem nem haragszik meg érte. Íme:

Patai Katalin: Süti lesz?

Végre péntek! Ilyenkor csak délig dolgozom, aztán uzsgyi, hétvége! Szabadság! Vagy valami hasonló, mindenesetre végre olvashatok fél óráig anélkül, hogy megzavarnának. Örülök, hogy dolgozhatok. Sosem akartam, hogy eltartsanak, de néha azt kívánom, bár kapnék egy hónap szabadságot. Vagy kettőt. Szeretem a munkám, néha csak a munkahelyemen érzem, hogy megbecsülnek, vagy tartanak valamire. Bár a főnököm azt látja, hogy munkaidő után rohanok az óvodába, míg a férjem azt az öt-hat percet, amivel tovább maradtam bent.

Felszállok a villamosra. Eszembe jut, hogy ha átszállok, akár meg is lephetném férjem és utódom egy finom péksütivel. Persze rohanok, nehogy lekéssem a buszt, nem akarok várni a következőre.

Otthon, édes otthon! Amíg indulni kell az oviba, még bőven van időm bepakolni a mosógépbe, elmosogatni a reggeli edényeket – ugyan, miért is várnám el, hogy reggel a fáradt férjem még el is mosogasson, mikor neki dolgoznia kell – és ránézni az e-mailjeimre. Van egy kis fordítanivalóm hétvégén felsőbb utasításra – értsd: már megint hazahozom a munkát…

Indulás az oviba! Itt csupán öt percembe kerül rábeszélni gyermekemet, hogy menjünk haza, hétfőn is jöhet, csak anya hagy haladjon a teendőivel. Végül azzal sikerül meggyőznöm, hogy otthon várja a péksüti. Nincs több harc, gőzerővel indul haza, nehogy apa megegye előle – én inkább tartok attól, hogy ha a férjem nem igyekszik, neki nem marad semmi.

Hazaértünk, sikeresen elfogyott a péksüti – egyet megmentettem az apjának – lejárt a mosógép, nincs más hátra, mint kiteregetni, közben meggyőzni apuci pici lányát, hogy nem fog belepusztulni, ha csak tíz perc múlva megyünk le rollerezni.

Hív a férjem, este átjön néhány barátunk. Menjek el boltba rágcsálnivalóért és némi sörért. Ja, ő még beszélget kicsit, összefutott egy régi ismerősével.

De szeretlek – majd leteszi a telefont. De jó nekem, szeretve vagyok!

Indulás a boltba! Természetesen rollerrel. De anya, szeretnék csokit, lééééééégysziiiiiiiiiii! Kiegyezünk egy joghurtban. Telefon a férjemtől, nem főznék-e valami finomat vacsorára. Dehogynem! Közben nekiállok a fordításnak. Kicsit megfeledkezek róla, hogy az az érzésem, egy őskáosz közepébe csöppentem, ahol nekem kell rendet tartani.

Ugrás az időben. Vacsora kész, sörök behűtve, rágcsálnivaló kipakolva, gyerek tiszta… megérdemlek én is egy sört. De csak egyet, végül is én anya vagyok, kötelességeim vannak, nem viselkedhetek felelőtlenül. Mikor azzal érvelnék, mennyire elfáradtam, és nekem is jár egy kis szórakozás, akkor

„de te ma csak délig dolgoztál, utána pihenhettél, nem is értem, miben fáradtál el…”

Szombat! Nem kell fél hatkor kelni, addig alszom, amíg… a gyermekem meg nem jelenik, hogy éhes. Adok neki reggelit, lebeszélem róla, hogy az apja hasán ugráljon, és irány a konyha! Szeretek főzni, de gasztronómiai próbálkozásaimat férjem mindig megsemmisíti egy „legyen inkább rántott hús” kijelentéssel. Nem gond, nem várhatom el, hogy új dolgokat kóstoljon meg, amikor nincs hozzá kedve, nem vagyok én diktátor, legyen neki karácsony, panírozom a húst. Persze, kicsim, nyugodtan gitározz csak, nem, nem kell segíteni kivinni a szemetet, sőt, fél kézzel még a lányoddal is tudok társasjátékozni, gyakorolj nyugodtan, nekem úgy sincs igényem a kikapcsolódásra.

- Süti is lesz? – Végül is miért ne.

Csak mert fáradt vagyok, és még takarítanom is kell, nem foszthatom meg a családomat a délutáni süteménytől. Ez csak természetes, anya vagyok, melyik anya ne sütne süteményt, ha a családja kéri? Este egy kis fordítás, a főnökömtől sem várhatom el, hogy mindig megértő legyen velem, csak mert családom van, a feladatot el kell végezni HATÁRIDŐRE.

Vasárnap, informatikus nyelven mondva Ctrl+C, Ctrl+V, és este palacsintasütés, mert szeretünk vasárnap palacsintát vacsorázni. Megnéznék egy filmet, de ma meccs van, nem várhatom el, hogy életem szerelme lemaradjon a BL döntőről, vagy az Olasz Kupáról, vagy egy rangadóról, ki vagyok én, hogy beleszóljak. Előkészítem a gyermekem óvodás táskáját, a holnapi ebédünket, a ruháimat – én kelek korábban, nem kelthetem fel őket a zörgésemmel, hagy pihenjenek. Hullafáradtan zuhanok az ágyba, de anya még mesét olvas, mert apa meccset néz, és ez neki fontos.

Sikerül lefektetni erősen ellenálló gyermekem, hozok egy sört a férjemnek, és úgy alszom el, mint akit lelőttek, egészen a hétfő reggeli óracsörgésig. Reggeli zuhany, fogmosás, irány a munka. A buszon pihenem ki a hétvégi „szabadságot”.

- Ugye, pihentél hétvégén?

- Persze, végre rendesen ki tudtam magam pihenni… - hazudom, és iszok még egy erős zöld teát…

Szeretem a kolléganőimet, mindig felvidítanak, néha mégis úgy kell tennem, mintha nem állnék a végkimerülés határán.

Legalább itt néha hallom az alábbi kifejezéseket: „köszönöm”, „sokat segítettél”, „örülök, hogy itt vagy”.

Ha ezt néha otthon is hallanám, azt hiszem, otthonról végezhető munkát kerestem volna."