Igen, teljesen normális, ha időnként azt érzem, hogy minden más könnyebben megy, mint a gyermekeim nevelése.

Igen, teljesen rendben van, ha azt is érzem, hogy az agyamra megy, nem bírom hatszázhatvanszor elismételni ugyanazt – ne piszmogj már, siessünk, mert elkésünk, nem hiszem el, hogy még nem vagy kész, le kellene feküdnöd, nem a gép előtt ülni, már megint irgalmatlan kupi van az asztalodon, és így tovább.

Naponta mintha felhúztak volna, mintha megnyomtak volna egy gombot, igyekszem nevelni, hatni rá, megakadályozni bajt ha veszély leselkedik rájuk, megetetni azzal, amit jónak gondolok, akkor is, ha egyáltalán nem fűlik a foga hozzá. Tiltani, engedni, megbocsájtani, számon kérni…

Igen, normális és esendő dolog, ha azt érzem, hogy még egy tízperces hiszti és rávágom az ajtót, vagy már meg is tettem. Mert épp szétmegy a fejem az egész napos hajsza után, csak kettő percig maradna már csendben! Semmi másra nem vágyom, csak erre. A csendre!

És igen, én vagyok az is, aki türelmesen nyolcvanadszor is elolvassa ugyanazt a mesét, mert ő azt szereti.

Aki megfőzi a kedvenc spagettit, a gyerekzsúrra gyártja a szendvicseket, leckét ír, kötelező olvasmányt olvas helyette, uram bocsá’, igazolja, ha épp nagyon nincs kedve suliba menni, éjszakázik, ha beteg, meg akkor is ha nem beteg csak épp kedve nincs aludni.

Én vagyok, mi vagyunk ezek az anyukák. Ennyi- és még sokkal többfélék, sokféle reakcióval, érzéssel, szorongással, amit nem a gyerek, hanem a saját anyaságunk vált ki belőlünk. Gyereket nevelni fárasztó, sokszor embert próbáló feladat. Érzed a felelősség súlyát, jót akarsz, a legjobbat akarod. Akkor is, ha még sosem csináltad előtte ezt az egészet. Közben botlasz, megharcolsz a nehézségekkel és a kritikus pillanatokkal. Előfordul az is, hogy nem győzöl. Nem győzhetsz mindig. Azokra a helyzetekre ott van a mosoly, az ölelés, az „Anya szeretlek.” Ami mindent elsöpör.

Nem, nem tartom őszintének, ha ezt nem ismerjük el. Miért beszélünk olyan nehezen arról, hogy anyaként érzelmi hullámvasútban ülünk? Hogy az őrületbe kerget, ahogy mondjuk egy kiskamasz gyerek hol szeret, hol ránk vágja az ajtót? Az anyaság nem életen át tartó pihe-puha felhő. Csodálatos, persze, de az egyik legnagyobb, legnehezebb kaland a világon.

Igen, hiszek az „elég jó anya” fogalmában. Meghallgatni az ösztön, a természetes megérzés szavát elég jó. Hogy ez mennyire sikerül, nem függ a szellemi képességeidtől, olvasottságodtól, felkészültségedtől. Csak tőled. És a gyerekedtől.

Szalánczi Krisztina

klinikai szakpszichológus

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ollyy