Az emberiség történelme legnagyobb oltási programjának hajnalán végigvesszük az elmúlt kilenc pandémiás hónap néhány alapkérdését. Segítségünkre van ebben három kutató biológus (történetesen mindhárman nők). Elég fontos lenne, hogy képesek legyünk higgadtan beszélgetni ezekről a dolgokról. Lássuk, megy-e!
„Naponta kell szembesülnünk azzal, hogy sok tünetesnek (!) esze ágában sincs otthon üldögélni, inkább megindul, hogy rég elmaradt dolgait elintézze.”
Álljuk a sarat mindannyian – tanárok, szülők, gyerekek –, mert nem tehetünk mást, de néha azért vergessük meg egymás vállát, mert tényleg abnormális, ami most a sulikban megy.
Ez a cikk nem arról szól, hogy melyik a nagyobb baj; az emberélet és egészség elvesztése, vagy az egzisztencia és a gazdaság megroppanása a járvány miatt. Mindkettő baj. Mindkettő nagy. Kevés kivétellel mindenki kénytelen kemény döntéseket meghozni, és valahogy együtt élni az ijesztő kilátástalansággal meg a példátlan tervezhetetlenséggel.
„Ezt most nem azért csinálom, mert a gyereknek jó, hanem mert ezt kell tennem, hogy megfeleljünk az előírásoknak” – állandó készenlét, gyanakvás, logikátlan intézkedések, kényelmetlen maszkviselés és kínunkban röhögés – ez jellemzi most szerzőnk szerint a hétköznapokat egy iskolában.
Nem egy külföldön élő családot hozott haza a vírus, még ha csak ideiglenesen is.
Az első hullámban még hősként ünnepeltük őket, most pedig egyre több inzultust kell elviselniük. Pedig az egészségügyi dolgozók most is erőn felül teljesítenek – és újra rettegnek attól, hová fajulhat a helyzet. Egy sürgősségi ápoló mesélt nekünk.
Miért ágálunk olyan dolgok ellen, amik a biztonságunkat szolgálják?
És nem csak az iskolákban. De ott nagyon. Mert a gyerekek mindent eltanulnak tőlünk.
„Aztán jött a felismerés: se ízek, se imák, csak szerelmek. Először lettem igazán dühös a vírusra, az elmúlt hónapokra, a bezártságra, a hat hónapnyi otthonlétre, az utazásmentes időkre, a maszkmentes emberekre és az embertelen maszkokra.”