1989-et írtunk. Sorsformáló év volt. Tizennyolc éves bakfis voltam, túl az érettségin és egy sikertelen egyetemi felvételin. Úgy terveztem, jövőre újra megpróbálom, úgyhogy kíváncsian álltam az előttem álló év elé, amikor igazi élettapasztalatokat szerezhetek.

Színházi pályára, rendezőnek készültem, és tudtam, hosszú út vezet odáig (úgy terveztem, szerzek egy diplomát, mielőtt a Színművészetit megpróbálom), ezért azt találtam ki, hogy ideiglenesen elvállalok valami színház közeli munkát.

Az összes budapesti színháznak írtam, de sehol nem volt rám szükség, így végül (egy ismerős közbenjárása segítségével) a Filmgyárban lettem egy berendező asszisztense, állományon kívüli bérezettként (ÁKB). A státuszomból kifolyólag a munkahelyi hierarchia legalján voltam, így ottlétem alatt mindent a kiszolgáltatottak nézőpontjából tapasztaltam meg.

A Filmgyárban volt a „felvételi” beszélgetés, a berendező, nevezzük így: „Webster”, irodájában. Én álltam, ő ült, mellette egy nagydarab, középkorú, mogorva hölgy, a „gazdaságis”. Én elmondtam, ki küldött (az ismerősöm rokona, aki a Színművészeti Főiskolán dolgozott, és aki egyben Webster főnöke is volt), és aki valószínűleg már oda is szólt neki telefonon, hogy vegyen fel engem, úgyhogy a beszélgetésünk rövid volt. Egy kérésére emlékszem határozottan, amit akkor nem értettem, de teljesítettem: „forduljak körbe”. Csak utólag esett le, hogy ez volt a mustra.

Hatan voltunk a berendező csapatában: Webster, meg a morózus gazdaságis hölgy, (aki nem nagyon állt velünk szóba), Miki bácsi, egy valaha jobb napokat látott, sokat tapasztalt, öreg, alkoholista kellékes, és három – feltűnően csinos – „asszisztens” lány. Én voltam a legfiatalabb.

Hallatlanul izgalmas hetek kezdődtek.

Webster a Filmgyár és a Színművészeti Főiskola Filmes Tanszéke között „pendlizett” (ezt a kifejezést használta), illetve volt saját berendezői biznisze, úgyhogy a két intézmény éppen aktuális munkálataiban és a magán fusikban is részt vettem a munkaidőmben. Rendbe tettük a Filmes Tanszék kelléktárát, bedíszleteztük a filmes hallgatók vizsgafilmjét (Esterházy Péter Fancsikó és Pinta adaptációja volt az egyik, akkor került a kezembe először a mű, és lubickoltam benne). Berendeztük a KDNP akkor nyíló új irodáját (ez volt a magánbiznisz, a Filmgyárból hirtelen, Webster által „leselejtezett” bútorokat használtak fel), segédkeztem a bekészítésnél egy dokumentumfilm elfogadásának vetítésénél, és készültünk a Tükörgömb című magyar film próbaforgatására.

Fotó: Cynthia SoRelle
Fotó: Cynthia SoRelle

Webster lakonikus és autoriter főnök volt, az instrukciói rövid és enigmatikus vakkantások voltak. Sok fejtörést okozott kitalálni, mit is szeretne, de a légkör, amit (legalábbis a ranglétrán alatta dolgozó munkatársainak) teremtett, agresszív és félelemmel teli volt. Bátorság kellett ahhoz, hogy visszakérdezzünk, ezért igyekeztünk az odavetett félszavakból megérteni, mit is akar tulajdonképpen. Ugyanakkor Webster öntötte magából a szót, ha éppen másról volt szó. Én addig azt hittem, csupán Spiró Csirkefej című drámájában létezik az a fokú trágárság, amivel ott és akkor élőben találkoztam; hogy valakinek tényleg minden második szava durva káromkodás vagy sértően szexista megjegyzés legyen. Szerencsére a munkám nagy részét a csapattársakkal közösen, vagy egyedül végeztem, Webster eközben jött-ment, egyéb dolgokat intézett.

A Filmes Tanszék kelléktárának rendbetétele hosszadalmas munka volt, napokig eltartott, porosak, piszkosak lettünk a munkaidő végére. Websternek itt, a tanszéken is volt irodája: egy szoba kanapéval, és a hozzátartozó fürdőszobával, ami egy tükrös mosdóból és egy leválasztott zuhanyozóból állt.

Valamelyik kelléktárpakoló nap után lehetett, hogy a munkaidő végén Webster szobájában gyülekeztünk mi, asszisztensek. Hármunk közül a legidősebb valamit sejthetett, mert ő (aki már nagyobb önállósággal rendelkezett), az irodai megbeszélést követően elköszönt, és elsietett. Hárman maradtunk: Webster, a másik lány és én.

Ekkor Webster közös tusolást javasolt. Meztelenre vetkőzött előttünk, és bevonult a zuhanyzóba.

Elhűltem, hiszen úgy tudtam, Websternek felesége és egy fia is van, meg egyáltalán, mit akar tőlünk. De a másik asszisztens arra buzdított engem is, hogy: „nincs ebben semmi rossz, neki is van barátja, nem vészes a dolog, csak megmossuk egymást”. Azzal ő is levetkőzött, és Webster után ment. Hamarosan hallottam, amint viháncolni kezdenek a zuhany alatt. Megkövültem ültem az irodában. Bár már lejárt a munkaidő, hazamenni nem lehetett, hiszen Webster még nem engedett el.

Amikor elkészültek, a lányt hazaengedte, de engem nem. Amint a fürdőszoba felszabadult, bementem, hogy kezet mossak. Arany ősz volt, szinte nyárias.

Vékony, kék, rövid ujjú ing volt rajtam, és egy virágos vászonnadrág. Arra eszméltem, hogy Webster áll mögöttem. „Mutasd a melled!”– utasított. Megdermedtem. Ketten voltunk a szűk mosdóban, ő idősebb, erősebb, nagydarab férfi, kábé kétszeresét nyomta az én testsúlyomnak, most elállta az utamat, és beszorított a mosdó elé.

A félelemtől lemerevedtem.

Aztán az első másodpercnyi rémület után, hogy most akkor mi fog velem történni, egyszerre valami hirtelen nyugalom és cinizmus fogott el. Olyasmi futott át az agyamon, milyen nevetséges, hogy két női mell látványára van ennek a klimaxoló alaknak szüksége ahhoz, hogy igazán férfinak érezhesse magát.

Hirtelen a rémisztő férfi, akitől eddig féltem, egészen apróvá zsugorodott a szememben. „Hát, ezen már ne múljon, szánalomból megkapja” – gondoltam, és felhúztam az ingemet. Filmbe illő kép voltunk. Én a tükörnek arccal, az ingem felhúzva, mögöttem a férfi kukkol – a vállamon keresztül – a tükörben. Az arcomon olyan erős undor és megvetés lehetett, hogy Webster nem mert hozzám érni. „Jó, leengedheted!” – utasított, de

érezhető volt, hogy itt most ő veszített, nem én.

Ám, hogy továbbra is éreztesse velem, mégis ki uralja a helyzetet, még mindig nem engedett haza. Taxiba ültünk, és a Tévé székházába hajtottunk, ahol megbeszélése volt. A taxiban konokul hallgattam. Webster törte meg a csendet. Annyit fűzött az egészhez magyarázatképpen, hogy „ő szeretné a munkahelyén jól érezni magát”.

A tévés megbeszélésen néma kellékként ültem, nem is tudtam, miről folyt a tárgyalás, de hát a dolog nem arról szólt, hogy vegyek benne részt, hanem arról, hogy az én sorsom Webster kezében van, az történik velem, amit ő akar, és addig tart a munkaidőm, amíg az ő kedve tartja.

Este hét is bőven elmúlt már, amikor végre hazaengedett.

Nem hazamentem, hanem egy barátomhoz, mert körülbelül addig bírtam tartani magam, és utána tört rám, hogy bemocskolódtam, hogy „kurva vagyok”. A barát nem volt otthon, ezért úgy döntöttem, odahaza, a szüleimnek mesélem el a történteket.

Rettenetesen szégyelltem magam. Úgy éreztem, csalódást okoztam nekik. Én, a kitűnő tanuló megbuktam az élet iskolájában.

Úgy éreztem, hogy a fotel, amelyben ültem, és a szüleim foteljei között óriási szakadék tátongott, amit teljes erőmből próbáltam áthidalni, összekötni a szavaimmal, hogy elmagyarázzam, hogyan is volt az, amikor én, a szűzlány egy idegennek megmutattam a melleimet. Minden mondat nehezemre esett. Sírtam.

1989-et írtunk, külvárosban laktunk, telefon nem volt. Pedagógus szüleim praxisában eddig még nem fordult elő ilyen eset. Pláne nem a gyerekükkel. Döbbenten, szinte teljesen lefagyva hallgattak.

Másnap ismét dolgozni mentem. Szinetár Gábor leendő filmjének, a Tükörgömbnek volt próbaforgatása éjszaka a Rác fürdőben. Nekünk ismét került egy irodánk a fürdőben, az íróasztalon a statiszták adatlapjai kiterítve, amivel Webster gazdaságis kollégája (a morózus hölgy) foglalkozott.

A filmnek azt a jelenetét forgattuk, amikor parti zajlik a fürdőben. Rengeteg statiszta érkezett: fürdőruhás, félmeztelen és pucér férfiak és nők, mindenféle életkorúak. A fürdő vizét behabosítottuk, az egyik medencébe egy hatalmas pontyot tettünk, és ott kellett a statisztáknak bulizni. Erről az éjszakáról furcsa, orgiasztikus Fellini-mozi van a fejemben.

Egy szőkére hidrogénezett hajú, középkorú ikerpárra emlékszem. Meztelen statiszták voltak. Magas sarkú szandálon, vastag sminken és lógós fülbevalón kívül semmi nem volt rajtuk. Látszott, nem először vetkőznek nyilvánosan.

A forgatás hajnalban ért véget. A gazdaságis hölgy méltatlankodott, hogy „Webster az íróasztalon dugta a meztelen statisztákat, ezért összegyűrődtek és elkoszolódtak az iratok”. Az ikerpár mindkét tagja „megvolt” neki.

Hányingerem volt az egésztől. A forgatás utáni hajnali konc osztogatásból (ki viszi haza a megmaradt ételeket stb.) szándékosan kimaradtam. Csak minél hamarabb el innen, gondoltam, távol ettől a gyűlöletes közegtől, nem közösködni velük semmiben, pláne nem nyúlni semmihez, amit ezek bepiszkítottak.

Gyalog sétáltam át a Szabadság-hídon, a nap éppen felkelőben volt. Aludt még a város. Békésen hömpölygött a Duna alattam, és a pesti oldal is csendes volt még.

Éreztem, ez itt fontos séta, átkelés az egyik partról a másikra, amikor úgy döntök, hogy én az életet, a felnőtt létet nem így akarom végigcsinálni.

Hátam mögött hagyva a mocskot, éreztem, hogy van nyugodt és tiszta út is előttem. És hogy ez az én választásomon múlik.

Hétfőn bementem a Filmgyárba, és felmondtam.

Aztán elmentem apám ismerőséhez, akin keresztül a munkát kaptam, és töviről hegyire elmeséltem neki mindent. Emlékszem ugyanarra az érzésre, ami korábban a szüleim előtt fogott el, hogy a szavaimmal szakadékot kell áthidalni. Az ismerős alaposan kikérdezett, minden részlet érdekelte. Gyerekkorom óta ismert, láttam, hogy elszomorította a történet. Azt ígérte, kézbe veszi az ügyeket, szól a testvérének a Színművészetin, és a panaszomnak nyoma lesz a megfelelő helyen. Még azt kérdezte, hogy ha arra kerül a sor, újra elmondanám-e a történteket, akár egy egész bizottság előtt. Azt válaszoltam, hogy igen.

Ha összeült is az a bizottság – amit kétlek –, engem senki nem keresett meg. És senki nem kért tőlem a történtekért elnézést.

Nem tudom, Webster részesült-e egyáltalán bármilyen figyelmeztetésben vagy retorzióban. Én innentől kezdve arra koncentráltam, hogyan lépek innen tovább.

Egy külvárosi művelődési házban találtam népművelői munkát. Az új főnök kulturált és támogató volt. Az öltözködésemben stílust váltottam: vastag pulóver, bakancs, széki szoknya jelmeze mögé bújtam. A női viselkedésemben pedig infantilis regresszió állt be, naivul azt gondolván, egy gyerek az még nem nő, tehát nem molesztálható.

Tavasszal felvettek az egyetemre, öt évre rá a Színművészeti Főiskolára is. De még pár évnek el kellett ahhoz telnie, hogy előbújjak a csigaházból, és felvállaljam a női mivoltomat. És még több év ahhoz, hogy megértsem: nőies nőnek lenni, okosnak lenni és vezető szerepet vállalni, egymást nem kizáró dolgok. Sőt!

Hogy sokféle erő van, és sokféle vezetői szerep. Hogy lehet empátiával, érzelmi intelligenciával, megfélemlítés és agresszió nélkül is sikerre vinni egy csapatot.

Ezt a tudást Londonban szereztem meg, az elbűvölően intelligens Phyllida Lloyd rendező oldalán – de ez már egy másik történet.

 Trencsényi Katalin

Trencsényi Katalin Londonban élő magyar dramaturg, rendező, kutató, számos könyv szerzője, a Royal Academy of Dramatic Art tanára.

A Szabadság-híd képének forrása: Flickr

A kiemelt képet Khoór Lilla készítette