*Fájdalmas és unott sóhaj helye*: megnéztük a Twisters – Végzetes vihar című filmet

–

Úgy tűnik, a hollywoodi nagy remake-/folytatásgyár a leltározás végéhez közeledik. A valaha volt legsikeresebb közönségfilmek azon részét, amikben egy fikarcnyi lehetőséget is láttak arra, hogy vagy egy új rész, vagy egy feldolgozás keretében még egy bőrt lehúzzanak róluk, már megcsinálták, így valószínűleg a gyártók elérkeztek a nem annyira felkapott, de a maguk idejében szép sikernek számító alkotásokig. Így kerülhetett a karmaik közé az 1996-os Twister című tornádós mozi valamelyik polc mélyéről.

Úgy képzelem, három menet kő-papír-olló után esett a választásuk erre, bármelyik másik tetszőleges, régi katasztrófafilm helyett. Szerződtettek hozzá két, a szupersztárság küszöbén toporgó színészt (Daisy Edgar-Jonest és Glen Powellt), valamint a CGI-tornádókat a tisztességesnél egy fokkal sem jobban megalkotó szakembereket, majd három sör mellett összedobták a forgatókönyvet. A címhez pedig hozzácsaptak egy s-betűt (a miheztartás végett), és kezdődhetett is a forgatás.

Az idei blockbusterben tehát gigantikus őslények és mutálódott fenevadak helyett – a film plakátjának (mint utólag kiderült, hamis) ígérete szerint – féktelenül pusztító tornádó(k) miatt izgulhatunk a fejenként egy darab személyiségjeggyel megáldott főhősökért, hogy aztán a végére persze minden rendbe jöjjön. De hát nem is a hepiendért nézzük ezeket a mozikat, hanem az odáig vezető cselekményért, aminek során olyan tűzrőlpattant faszságokat tálalnak elénk áltudományos hablatyolással körítve, amiken legalább hazáig nevetgélhetünk boldog, szedált állapotunkban. Csakhogy a Twisters – Végzetes vihar e csekély elvárásainkat sem elégíti ki – talán, ha még kétsörnyit beletettek volna az ötletelésbe, de ezt már sosem tudjuk meg.

Most mondhatnátok, persze, hogy előítéletes vagyok, amiért úgy ültem be a vetítésre, hogy egy kellemesen és viccesen szar, félig trash filmet vártam. De miután a mozi egyik plakátján az látható, hogy a három főszereplő a lángoló tornádóval a háta mögött felénk néz riadtan – ami azt sejteti, hogy előttük valami még brutálisabb természeti jelenség fenyeget –,

senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy akciódráma bontakozik majd ki a szeme előtt a vásznon.

Láttunk már különbet is

Azért is vagyok kifejezetten morcos a Twistersre, mert csúnyán átvernek minket a film előzetesei és plakátjai. Azt sugallják ugyanis, hogy viharvadász hőseinknek minden eddiginél nagyobb tornádókkal kell szembenézniük, amik lángolnak, meg egyesülnek, és olyan méretű pusztítást hagynak maguk után, amilyet még soha nem láttunk. Minden arra utal tehát, hogy ez az önálló folytatásként megnevezett film az 1996-os mozihoz képest jócskán emeli a tétet.

Ehhez képest valójában takkra lemásolták az eredetit, már ami a film ritmusát illeti: tornádó jön, a két „rivális” csapat kergeti/váratlanul csap le rájuk, aztán huss, tornádó eltűnik.

Majd tornádó jön, a két „rivális” csapat kergeti/váratlanul csap le rájuk, aztán huss, tornádó eltűnik. És ezt még vagy háromszor nézhetjük végig. Ez az ismétlődés a második „tornádózás” után lesz halál unalmas, de akkor még el sem kezdődött igazából a film.

Az ásítozásunk oka pedig, hogy a minden sarkon megbújó tornádók nem tűnnek elég veszélyesnek. Persze mondják, és mutatják is, hogy azok, van, amelyik kicsit lángol, és van, hogy ketten vannak egyszerre, de nehéz elhinni a végveszélyt úgy, hogy nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy azoknak a karaktereknek, akiknek öt mondatnál több hagyta már el a száját a filmben, nem eshet bántódásuk.

A forgószelek által okozott pusztítás pedig nagyjából ugyanakkora, mint amilyet a Született feleségek tornádós epizódjában prezentáltak.

Ennél azért magasabban van minden olyan néző ingerküszöbe, aki látott már legalább egy természetikatasztrófa-filmet élete során.

Azért nem teljes katasztrófa

Amikor éppen nem valamelyik tornádó elől (vagy éppen annak közepébe) szaladgálnak a főszereplők, akkor be kell érnünk a katasztrófafilmek jól bejáratott kliséivel, amikbe egy kósza saját ötlet nem sok, annyit nem tettek bele a készítők – így minden „fordulat” kiszámítható és unalmas. Kitölthették volna a köztes időt a jelen lévő karakterek traumáinak boncolgatásával, de erre sem igény, sem muníció nem állt rendelkezésükre, hiszen akkor a már meglévő egy karakterjegy mellé legalább még két tulajdonsággal fel kellett volna ruházniuk szerencsétleneket.

Ám még mielőtt igazságtalansággal vádolnátok, van néhány kifejezetten mulattató trash pillanata a filmnek (vigyázat, spoilerek!):

• Kate, aki nyilván az egyetlen, aki segíteni tud a viharvadász haverjának (pedig semmi kedve hozzá, de persze beadja a derekát), úgy szagolja ki a tornádót, hogy bánatosan elfúj egy pitypangot a messzeségbe;

• Kate tornádóra érzékeny szimatát jobb híján azzal magyarázzák, hogy így született, és ezt alátámasztandó az anyja elmesél egy történetet arról, hogy amikor egyszer hatalmas vihar volt készülőben, és épp fürdette a gyereket, a kicsi Kate meztelenül rohant ki a búzatáblába, hogy megnézhesse az égi haddelhaddot;
• valahogy MINDIG rendelkezésre áll a megfelelő cefréshordónyi mennyiség a különleges vegyületből, ami a vihar semlegesítéséhez kell a számítások szerint;
• természetesen az összes tornádó olyan illedelmes, hogy arra veszik az irányt, hogy a közepükbe mindig vezessen egy autóút, amikor a főhősöknek az a céljuk, hogy belerongyoljanak;
• egy ponton komolyan vártam, hogy valahol a háttérben bekúszik egy kis hajlakkreklám, ugyanis szegény Glen Powell keresztül-kasul megjárta a tornádót, de a haja még mindig tartott;
• megvan a kötelező paraszitu is, amikor az ügyeletes szépfiúra éppen hogy nem borul rá a víztorony, hanem az orra előtt fél centivel landol a monstrum;

• és a személyes kedvencem: egy alkalommal úgy ússzák meg a közelgő tornádó jelentette életveszélyt, hogy a kocsijukkal elbújnak előle egy bokor mögé.

Vannak tehát szórakoztató pontjai a filmnek, de messze túl kevés ahhoz, hogy elvigyék a hátukon az egész, több mint kétórás mizériát. És sajnos az a pár poén is, amit beleírtak a forgatókönyvbe, inkább volt csak simán kínos, mintsem szórakoztatóan kellemetlen. De hogy jót is mondjak: azért kifejezetten hálás voltam a készítőknek, hogy a kötelező enyelgést és reptéren csókolózást kispórolták a filmből. Innen is köszönöm.

Hiányzol, Dwayne Johnson!

Ahogy a moziteremből kifelé sétáltam az Aréna Pláza parkolója felé, arra jöttem rá, hogy ennek a filmnek kifejezetten jót tett volna Dwayne „The Rock” Johnson szerepeltetése.

Ha csak a felét hozta volna annak, amit a Rampage – Tombolás című szörnyes filmben nyújtott, kilométerekkel élvezhetőbb és viccesebb lett volna a végeredmény.

Még jobb lett volna, ha az említett filmből magával hozza a mutáns farkast is, ami, a kismalacos mese után szabadon, a kulcspillanatban elfújja a mindenkit fenyegető tornádót a picsába fenébe. De ez már csak a mélységes csalódottságomból fakadó agyszüleményem – túl messze parkoltunk a kocsival, volt időm gondolkodni, míg odaértünk. 

Így tehát sajnos a félig trash, félig komoly akciófilmek rajongóinak sem tudom ajánlani a Twisterst, csak azoknak, akik valamiért kellemes emlékként gondolnak az 1996-os Twisterre, mert van néhány utalás az eredeti sztorira, ami megdobogtathatja a szívüket. Mindenki más jobban jár, ha csak a katasztrófaturizmus igényével huppan le a mozivászon elé.

A Twisters – Végzetes vihar július 11-től látható a mozikban.

Képek: InterCom

Dián Dóri