–

Reneszánszukat élik a bűnügyi történetek, az elmúlt évtizedben a nagy klasszikusok újra terítékre kerültek: számtalan újragondolt feldolgozást kaptak a Sherlock Holmes- és a Poirot-történetek. Nem beszélve arról, hogy lassan minden napra jut egy újabb true crime, azaz megtörtént bűneseteket feldolgozó dokumentumfilm, sorozat vagy podcast. Ez utóbbi őrületet lovagolja meg a Gyilkos a házban úgy, hogy kicsit ki is figurázza a műfajt.

Hulla a kilencediken

Rendőrök özönlik el a patinás New York-i lakóház folyosóit egy este, ugyanis a kilencedik emeleten meghalt valaki. A yard öngyilkosságként kezeli az esetet, ám három lakó arra gyanakszik, valaki más keze lehet Tim Kono halálában. Az első látásra is valószerűtlen trióban, Oliver Putnam bukott színházi rendezőben (Martin Short), Charles-Haden Savage megkeseredett nyugdíjas tévészínészben (Steve Martin) és Mabel Mora fiatal feltörekvő művészben (Selena Gomez) két dolog közös: rajonganak egy true crime-podcastért, és mindhárman iszonyú magányosak. Amíg a rendőrség rövidre zárja az ügyet, az alkalom szülte amatőr csapat nyakig merül a nyomozásban.

Ugyanis halála előtt egy órával mindannyian együtt lifteztek az áldozattal, és nem hagyja őket nyugodni a kezében tartott szemeteszsák.

Munkához látnak hát, minderről pedig podcastot készítenek Gyilkos a házban (Only Murders In The Building) címmel.

Ez tehát a történet kiindulópontja, és bár a két veterán komikus főszereplése okán jogosan feltételezhetnénk, hogy egy sitcomot nézünk, valóján a Gyilkos a házban igazán izgalmas és lebilincselő krimisorozat. Pontosabban egy vicces krimisorozat. Na, nem az a térdet csapkodva röhögős fajta, inkább mérsékelt és intelligens humorú kellemes szórakozás, aminek a gerincét egy hidegvérű gyilkosság, és a rejtélyt megoldani próbáló furcsa, de remekül együttműködő csapat adja.

Apropó, gyilkosság: hiába a klasszikus whodunit, azaz ki tette? formula, mégis nagyon friss és modern a megvalósítás. A rejtély azonban annál szövevényesebb, minél mélyebbre merülünk a titkokban, egy ponton pedig eljutunk oda, hogy mindenki, de még a nyomozócsapat tagjai, sőt, Sting is gyanús lesz. Ügyesen adagolja hát az információkat és a csavarokat a sorozat,

képes újra és újra bevinni az erdőbe, mígnem elhiszed, hogy tudod, ki tehette, aztán bumm, már megint ott tartasz, hogy bárki és mindenki megölhette szerencsétlen Tim Konót.

Mindez pedig olyan szereplőgárda előadásában történik, akiket öröm nézni

Az talán senkinek nem meglepő, hogy a két komikus nagyágyú, Steve Martin és Martin Short remekelnek, igazi jutalomjáték ez nekik. Short mosolyogtatóan ripacs, Martin édesen bénácska, és minden képkockáról süt, hogy lubickolnak a szerepükben. Aki talán meglepetést okozhat, az a tinisztárből lett énekesnő, Selena Gomez, aki nem „ugrik le” a képernyőről a két klasszis mellett, sőt, az árnyékukban sem ragad benne. Igazán jó ellenpontja az ő fanyar humorú, az iróniát és szarkazmust előszeretettel alkalmazó, belevaló fiatal karaktere a két bugrisnak. Nem tudom, másoknak mennyire meglepő Gomez ezen oldala, de nekem, akinek akkor volt szerencséje akkor felnőni, amikor a Disney-csatorna betört Magyarországra, és orrvérzésig néztem a Hannah Montanát meg a High School Musicalt, nem volt idegen Gomezt ilyen szerepben látni. Ugyanis a szintén Disney-féle Varázslók a Waverly helyből című tinisorozatban szereplő Alex Russo, akit Selena alakított, meglehetősen hasonlít Mabel Morára. (Harmincadik születésnapja alkalmából nemrég írt Krajnyik Cintia egy átfogó cikket róla.)

A nagy falat nem is ez lehetett az énekes-színésznő számára, hanem az, hogy az ő karaktere felel a sorozat első és második évadában a fő drámai szálért, de remekül hozza ezt a vonalat is.

A három wannabe-nyomozó mellett azonban van még egy negyedik főszereplője is a sorozatnak: az Arconia épülete, ahol laknak. A fényűző New York-i társasházat hiába lakja első ránézésre egy csapat bolond – és aztán ahogy halad előre a cselekmény, kiderül, hogy tényleg azok, de még mennyire –, mégis olyan hangulatos és pompás, hogy gondolkodás nélkül azonnal beköltöznék.

A mellékszereplők kevés kivétellel nem igazán domboríthatnak nagyot az első évadban, de amikor kapnak egy kis játékidőt, azt alaposan meghálálják. Közülük is kiemelném Bunny Folger, a társasházi tanács elnökének karakterét, akit egyszerűen imádok. Még azt is megkockáztatom, hogy jobban szeretem, mint a főszereplőket, pedig ő sem tölt túl sok időt a képernyőn az első évadban. De amikor ott van, annak minden perce arany, Jayne Houdyshell fergeteges a megkeseredett, mocskos szájú, mégis arisztokratikus öreg hölgy szerepében.

Bunny egyszerűen imádnivaló, úgy is, hogy nem igazán pozitív karakter – de erre gondolom, az alkotók is rájöttek, nem véletlenül kapott hangsúlyosabb szerepet a második évadban.

A kulcsszó: mérték

Tehát van egy izgalmas történetünk és egy remek szereplőgárdánk – mindez azonban még önmagában nem valószínű, hogy kiemelkedővé tenné a sorozatot abból a tartalomtengerből, amiből ki kell halászni. Persze már ez is figyelemreméltó teljesítmény, de ami igazán megragad ebben a sorozatban, hogy okos. Az, hogy a narráció, amit időnként hallunk, a szereplők podcastjának narrációja, és hogy a sorozat gyenge pontjaira maguk a karakterek hívják fel a figyelmet úgy, hogy a saját műsorukról beszélnek (ez főleg a második évadban kerül elő). De muszáj megemlítenem az első évad hetedik részét is, ami kétségtelenül a legerősebb mind közül, és ami olyan csodás ötlet és élmény, hogy most is futkos a hátamon a hideg. Nem árulom el, hogy pontosan miről van szó, nézzétek meg, úgy üt igazán.

De nem csak ebben mutatkozik meg a sorozat átgondoltsága és modernsége. Kezdjük azzal, hogy ez a széria a sokszínűség mintapéldája, van benne homoszexuális, biszexuális és testileg sérült karakter is, ami 2022-ben nem meglepő, mindez viszont teljesen organikusan része a történetnek. Kifejezetten utálom ugyanis, ha „darabszámra” pakolják be ezeket a szereplőket egy alkotásba. Amikor érződik, hogy csak azért írták meg őket egyik vagy másik kisebbséghez tartozónak, hogy elmondhassák: „tessék, ez is van benne”. Ilyenkor általában ezeknek a karaktereknek az az egyetlen tulajdonsága, hogy melegek vagy sérültek, és ez szerintem kifejezetten kontraproduktív, nem segít az érzékenyítésben, sőt.

Itt viszont egyáltalán nem ez a központi karakterjegyük. Hogy csak egy példát hozzak: a rendőrnő talpraesett, kompetens a munkájában, vicces és okos, mellesleg pedig fekete és leszbikus.

Egyáltalán nem az utóbbi két attribútum az érdekes vele kapcsolatban, csupán mellékesen ott van, hogy igen, ő ilyen, hiszen vannak ilyen emberek is. Így kellene szerintem a hasonló karaktereket használni, mert ezzel mutat rá a lényegre igazán: hogy ők is ugyanolyan emberek, mint bárki más.

Ami még kiemelendő a sorozatban, az a humor. Mint már említettem, nem egy őrjítően vicces vígjátékról van szó, de a humor nagyon is fontos eleme a sztorinak, és hát akad is poénforrás bőven, amit jó arányérzékkel használnak a készítők. Jó táptalaja például a generációs különbség, ami a csapatdinamikán is erősen látszik, de a fiatalabbak és az idősebbek számára sem sértő egy pillanatra sem. Ahogy Martin Short is csak annyira ripacs, hogy az szórakoztató, és nem kellemetlen.

Persze messze nem tökéletes a sorozat, akadnak hibái bőven, kezdve a néhány el nem varrt, vagy túl hamar lezárt mellékszereplő sorsával, folytatva azzal, hogy néha csapongó a történet. És olykor túl gyorsan jutnak helyes következtetésre a főszereplők.

De mindezek felett nem nehéz szemet hunyni, amikor ilyen jól szórakozunk közben.

Remélem, van még hova fokozni

Az már az első évad nézése közben megfordult a fejemben, hogyan lehet ezt a sorozatot úgy folytatni, hogy a második évad ne legyen egy felturbózott másolata az előzőnek, ám a készítőknek szerencsére sikerült megugraniuk a feladatot. A második évad záróepizódja során azt éreztem, többé-kevésbé sikerült úgy befejezni, hogy nincs bennem hiányérzet, ha ez a húsz, egyenként félórás rész jut nekünk Oliver, Charles és Mabel kalandjaiból. Ám a sorozat folytatódik, nyáron jelentette be a Hulu, hogy megrendelték a harmadik évadot, amiben egy újabb A-listás színész csatlakozik a szereplőgárdához. Nem árulom el, hogy ki az, nézzétek meg az első és a második évadot, utóbbi záróepizódjából ez is kiderül.

Tűkön ülve várom tehát a folytatást: egyrészt, nagyon érdekel, mégis mi történik a továbbiakban a trióval, másrészt megöl a kíváncsiság, hogy vajon tudnak-e még újat mutatni a készítők úgy, hogy mindaz, amit megszerettünk a korábbiakban, nem veszik el. Egyszer már sikerült nekik, szóval nagyon bízom bennük.

A Gyilkos a házban itthon a Disney+ kínálatában érhető el.

Képek forrása: Disney+

Dián Dóri