„Az ikonok nem tűnnek el, azok örökké élnek” – Ma lenne 94 éves Ennio Morricone, a Maestro
Ragaszkodunk a lineáris történetmeséléshez, ha egy ember életét szeretnénk bemutatni. Sokat gondolkodtam azon, vajon miért lehet ez így. A saját válaszom az rá – bár nem tudom, hogy valóban ez lenne-e a mindenkire érvényes válasz –, hogy az ember szereti látni, hogy a kezdőpontból indulva, hogyan juthat majd el a végére: milyen út visz át a sikereken és kudarcokon, amikkel egy életút ki van kövezve, és legfőképp, szereti tudni, mely döntések milyen következményekkel járnak az életében. Pedig a legizgalmasabb történetek vége sokszor többet elárul az emberről, mint a teljes életút maga. Így most formabontó módon Ennio Morricone történetét is, aki ma lenne 94 éves, a végéről fogom kezdeni. Filákovity Radojka portréja.
–
Az ember, aki maga tudatta a halálhírét a világgal
„Én, Ennio Morricone, meghaltam. Közlöm ezt minden barátommal, akik közel álltak hozzám, és azokkal is, akik távolabb vannak, és nagy szeretettel küldöm nekik üdvözletemet. Lehetetlen mindenkit megnevezni” – állt a két évvel ezelőtt kiküldött gyászjelentésben, amit maga Morricone fogalmazott meg jóval halála előtt, és amit 2020. július 6-án hoztak nyilvánosságra, miután a világhírű zeneszerző 91 éves korában belehalt a combcsonttörése miatt fellépő komplikációkba. A Maestro semmit sem bízott a véletlenre, így arra is kitért, hogy szűkkörű búcsúztatást szeretne.
„Egyetlen oka van annak, hogy így búcsúzom el mindenkitől, és hogy privát temetést akarok: nem akarok zavarni”.
Ez az egyetlen mondat pedig oly sok mindent elárul Morricone szerény természetéről, aki a világsikerek ellenére is megmaradt annak a zene iránt a végletekig elkötelezett, alázatos, önmagában sokszor kételkedő és kritikus embernek, aki a kezdetektől volt. Nagyságáról sokat mond az is, ahogyan pályatársa, a fiatalabb generációt képviselő másik világhírű zeneszerző, Hans Zimmer búcsúzott tőle. „Le vagyok sújtva. Ennio ikon volt, és az ikonok nem tűnnek el, azok örökké élnek.”
„Sosem gondoltam, hogy a zene lehet az én sorsom”
Mondta korábban a Maestro, akinek ettől függetlenül a zenével való kapcsolata szinte sorsszerű, előre elrendeltetett. Apja maga is zenész volt, pontosan zenekari trombitás, és már viszonylag korán elkezdte tanítani fiát különböző hangszereken játszani. Morricone hatévesen komponálta első művét, apját pedig, aki sokat játszott éjszakai bárokban is, hogy eltartsa családját, a későbbiekben gyakran helyettesítette – szó szerint a nulláról indult a világsiker felé vezető úton.
Annak ellenére, hogy a konzervatóriumban trombitaművészként végzett, már tanulmányai alatt is zeneszerzőnek készült. Ettől a szándékától pedig senki sem tudta eltántorítani.
Morricone hitt a kemény munkában, rengeteget dolgozott. Hivatásához pedig ugyanolyan hűséges volt, mint a magánéletében családjához. 1956-ban feleségül vette Maria Traviát, akitől négy gyermeke született, és aki később férje alkotótársává vált, majd haláláig kísérte a Maestrot az úton.
Morricone meglehetősen egyszerű életet élt római lakásában. Minden reggel 4:30-kor kelt, egy kiadós séta után pedig az asztalához ült, és órákon át komponált. Keveset utazott, több mint öt évtizedes pályafutása során hiába dolgozott a legismertebb hollywoodi rendezőkkel, sosem hagyta el végleg a hazáját.
Úgy szerezte legismertebb filmzenéit, hogy egyetlen képet sem látott az adott alkotásból
Ennio Morricone a filmipar zeneszerzői elitjébe tartozott évtizedek óta.
Egyike volt azoknak a zeneszerzőknek, akik rendezői kérésre komplett zenekari partitúrát tudnak készíteni – és szükség esetén le is vezényelni –, képesek szinte varázsütésre megérezni, mire van szükség egy alkotásban. Olyan zeneszerzőkről van szó, akik anélkül komponálnak, hogy látták volna előtte a forgatókönyvet, hovatovább, akiknek a valódi munkája maga a forgatókönyv, ami a zenéjük alapján formálódik.
Így született Morricone első nagy sikerű filmzenéje is, amit Sergio Leone kérésére írt az Egy maréknyi dollárért című filmhez, amihez hamarabb megvolt maga a zene, minthogy egyetlen képkockát rögzítettek volna a filmből. A jeleneteket ugyanis célzottan a zenéhez igazodva vették fel, ami Morricone esetében sosem csak aláfestésként, hanem dramaturgiai elemként szolgált. Később is sok filmzenéje született úgy, hogy csupán a történetet ismerte, de egyetlen jelenetet, képet sem látott a filmből. Nem véletlen, hogy ha meghalljuk egy-egy ikonikus filmjének a címét, előbb csendül fel a fülünkben a dallam, amit szerzett hozzá, minthogy eszünkbe jutna egy adott képkocka a filmből.
Amikor a BBC riportere arra kérte, meséljen egy-egy művéről, mosolyogva annyit felelt: a zenéről nem lehet, nem érdemes beszélni, azt hallgatni kell, átélni, élvezni
Annak ellenére, hogy nevét sokan az úgynevezett spagettiwesternhez kötik – ezt a kifejezést egyébként utálta –, a munkássága műfajilag jóval sokszínűbb azoknál a műveinél, amiket híres westernjeihez, a Volt egyszer egy Vadnyugathoz, a már említett Egy maréknyi dollárért című filmhez és A Jó, a Rossz és a Csúfhoz szerzett. Ő írta A profi filmzenéjét, zenét szerzett a magyar Sorstalanság című alkotáshoz, sokat dolgozott Quentin Tarantinóval, és kevesen tudják, de kooperált például olyan popzenei előadókkal is, mint Paul Anka, a görög Demis Roussos vagy a Pet Shop Boys. Annak ellenére, hogy ötször jelölték Oscarra, az első szobrot mégsem egyetlen filmért, hanem az egész életművéért vehette át 2007-ben. Külön filmzenei Oscart pedig csak nem is olyan rég, 2016-ban kapott Quentin Tarantino Aljas nyolcasáért. Emellett számtalan díjjal büszkélkedhet, ám ezek közel sem fejezik ki azt a hatást, amit zeneszerzőként a kultúránkra tett.
Sok zeneszerző dilemmája volt a történelem során, hogy a műveik vajon mennyire lesznek időtállóak, mennyire élik őket túl.
Morricone abban a ritka és szerencsés helyzetben volt, hogy még életében láthatta, milyen mély hatást gyakorolt nemcsak a kortársaira, a kultúrára, hanem a társadalomra is, amelyben élt. Zenéjének varázslata a gondolatokban rejlett – ez pedig minden korban örök.
Források: ITT, ITT, ITT és ITT
Kiemelt kép: Getty Images/Roberto Serra – Iguana Press
