Rossz házasságban élni tömény őrület – Melegen ajánljuk A férjem című novelláskötetet
Alice Munróhoz hasonlítják, aki az egyik kedvenc szerzőm, de most mégis azt kell mondanom, kacag a vakbelem. Alice Munro? Hát hogy lehet egy ízig-vérig XX. századi kanadai szerző elvágyódással átszőtt, kietlen városokról, csöndes házakról, hűvös klímától és hagyományos családba zárt nőkről szóló világát a balkáni féktelenséghez és a feminizmus szárba szökkenéséhez mérni? Ha valami eszembe jut Rumena Buzsarovszka macedón szerző A férjem című novelláskötetéről, akkor már inkább Almodóvár filmjei vagy Az eszeveszett mesék című argentin mozi. De ez itt mindenekelőtt a XXI. század első évtizedeinek zavarodott útkeresése, amiben tombol az őrület. Be kell falni! Gyárfás Dorka ajánlója.
–
Van még bárkinek illúziója arról, milyen évtizedeket lehúzni egy házasságban? Ha van, sürgősen vegye kézbe ezt a kötetet, a most 41 éves Rumena Buzsarovszka A férjem című kötetét, és merje azt mondani, hogy nem a nyers valóságot kapja. Persze azt, amit általában nem merünk felvállalni, kimondani. Azt, ami csak azoknak a nőknek a fejében él, akik legalább valamennyire őszinték önmagukhoz. Akik ki mernek mondani magukban olyan dolgokat, mint például, hogy a költő férjük vérciki verseket ír. Az orvos férjük egy álszent pojáca. A diplomata hitves egy merő unalom. A házastársi szex jobb, ha nincs, az ember inkább órákig mosogat. De szeretőt tartani sem egyszerű, azokról is könnyen kiderülhet, hogy rosszabbak, mint a megszokott langyos víz.
És mintha mindezt annak a Buzsarovszkának mesélnék el – és egyedül csak neki –, aki ül a szobájukban (vagy nem is, inkább a konyhában), rágyújt velük egy cigire, és együttérző tekintettel, cinkos mosollyal, kurta röffentésekkel hallgatja őket, mert pontosan érti. És nem hibáztat senkit. Mindenkinek oka van rá, hogy így nyilatkozzon, ha egyszer végre őszintén beszélhet – és közben élje tovább a nyomorult életét.
Mert az bizony nem egydimenziós, nem egy lányregény. Buzsarovszka ugyan még negyven sem volt, amikor a sztorikat papírra vetette, de már annyi mindent tudott az életről, hogy az félelmetes. Csak ahelyett, hogy bosszankodott vagy kesergett volna rajta, inkább a humort, az életösztönt, a próbálkozásokat látta benne. Ezért írta meg azoknak a nőknek a történetét, akik elcseszett házasságokban vergődnek, de nem tartanak ott, hogy a sarkukra álljanak, és megkérdőjelezzék a rendszert. Akik hallottak már feminizmusról, egyenjogúságról, bántalmazásról és narcizmusról (bár ezeket a szavakat nem használják, hála istennek, úgyis elkoptatták már őket), de hogy mi van helyette, azt számukra még homály fedi.
Rumena Buzsarovszka 1981-ben született Szkopjéban, vagyis ő már annak a nemzedéknek a tagja, akik számára egy ilyen élet nem perspektíva.
De ahelyett, hogy ítélkezne a nála idősebb, tájékozatlanabb vagy gyengébb nők felett – azok felett is, akik buzgón asszisztálnak a patriarchális minták fennmaradásához –, inkább megismerni akarja őket. És látni bennük azt, ami közös, ami szép. Az erőt a gyengeségben (például annak a feleségnek a történetében, aki a bántalmazó párját is megszállottan vissza akarja szerezni, miközben az szeretőt tart, a képébe hazudik, és lábtörlőnek használja), az elhagyott gyermeket a gyászoló feleségben (akinek épp a férje elvesztése erősíti fel az anyjával szembeni haragját), vagy a múltból hozott szenvedést a rossz anyákban (akik valamiért nem tudnak kapcsolódni a gyerekükhöz).
A novellái tele vannak olyan nőkkel, amilyen – fogadjunk – ő nem szeretne lenni.
Olyanokkal, akik a bennük forrongó indulatokat valahogy a legrosszabb helyre vagy módon csatornázzák ki, és amikor ezzel kárt okoznak, már nem mutogathatnak másra.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Pedig mutogathatnának! Mondhatnák, hogy ez is azért van, mert mindenkinek meg kell felelnünk! Mert annyi korlát között élünk, annyi elvárásnak próbálunk eleget tenni, és ezek folyton ellentmondanak egymásnak, minket pedig ez felemészt. De ehhez is tudás és erő kellene. Úgyhogy inkább szenvednek. És dohányoznak. És egy-egy tiszta pillanatban kiokádják magukból a szennyet.
Na de a lényeg, hogy mindezt élvezet olvasni. Mert könnyű, lendületes, harsogóan színes szöveg. Nem harsány és nem közönséges. Csak olyan balkáni módon eleven és karcos.
És annyira tehetséges, hogy nem csoda, ha díjakat nyer, és angol, német, francia, lengyel nyelvre is fordítják – bizonyítva ezzel, hogy ami egyszerre univerzális, és mégis valami egyéni ízt hordoz, az még egy olyan kis országból is átütheti a falat, mint Macedónia.
De ez a hely lehetne akár Magyarország is, mert nálunk is megvan az, ami ezek mögött a mikrodrámák mögött finoman felsejlik: a szocialista korszak örökségének és a kapitalizmusnak a keveredése, a vadkelet és az elérhetetlen nyugat egymáshoz préselése, meg a patriarchális és az egyenjogú társadalom összefeszülése. Milyen izgalmas világban élünk! De jó néha ilyen szemmel nézni. Aztán mindenki hordozza szépen körbe a tekintetét, és gondolkodjon el a körülötte fellelhető, hasonló házasságokon. Fogadjunk, hogy azokról is lehetne mesélni…
(A novellákat fordította: Rajsli Emese, megjelent az Európa kiadó gondozásában)
