3 erős regény, 3 női szerző, akikre oda kell figyelni – Kedvenc nyári olvasmányaim voltak idén

–

1.

Amíg élsz, van remény

Valérie Perin Másodvirágzás című regényét (amelyet Molnár Zsófia fordított, és az Európa Kiadónál jelent meg) az anyukámnak vettem meg a születésnapjára júniusban, de átadni két hétig nem sikerült, ugyanis covidos volt az egész család. Így aztán a kényszerű heverészés alatt én olvastam el elsőként a hatszáz oldalas könyvet, és mit mondjak, imádtam. Perin mesteri történetmesélő, egy percig nem éreztem azt, hogy úristen, még hány oldalon kell átrágni magamat, inkább azt, hogy de kár, mindjárt vége.

Imádom azt az érzést, amikor napokra beleragadok egy mesébe, eszembe villan folyton egy-egy jelenet, gondolkodom a szereplőkön, aztán esetleg még meg is vitatom a fordulatokat telefonon az anyukámmal, aki mindig elolvassa azokat a könyveket, amiket én (és fordítva), van egy kétszemélyes olvasóklubunk. És a Másodvirágzásról (hú, a címet nem szeretem viszont) jó hosszan diskuráltunk, olyannyira lelkesen, hogy még az apukám is elolvasta a végén.

A történet a negyvenkilenc éves Violette-ről szól, aki egy temetőben lakik hosszú évek óta, ugyanis ő a gondnok. De nem a halál asszisztense mégsem, inkább ellenlábasa, életet visz a sírok közé, növényeket ültet, pátyolgatja a látogatókat, a sírásókkal barátkozik, és befogadja a kóbor állatokat. A férje tizenkilenc évvel ezelőtt felpattant a motorjára, és eltűnt. Hogy mi ennek az oka, az szép lassan tárul fel, miközben megismerjük a család történetét. De a jelen is tartogat fordulatokat, nem csak a múltba utazgatunk vissza, hogy kiderüljön, kiket is takar egy-egy név a síron.

A kérdés csak az, újra lehet-e kezdeni mindent, lehet-e bátran szeretni újra, ha egyszer már minden összeomlott, és maga alá temették a romok az embert.

Hogy ez a kérdés mennyire fontos az emberek jelentős része számára, azt jól tükrözi, hogy ezt a regényt 26 nyelvre fordították le, és csak Franciaországban több mint egymillió példányt adtak el belőle.

Essen szó a szerzőről is: Valérie Perrin 55 éves, első regénye, a Les oubliés du dimanche (A vasárnap koldusai) 2015-ben jelent meg, és nagy szenzáció volt, besöpört egy rakás díjat. A Másodvirágzás (nálunk csak ez jelent meg idén) a második könyve, azóta pedig írt egy harmadikat is (Trois). Perrin egyébként Claude Lelouch filmrendező társa a magánéletben és az alkotásban egyaránt. 

 

 2.

Átélni a határtalanságot

Irene Solà, fiatal katalán író-képzőművész Énekelek, s táncot jár a hegy című regényével régóta szemeztem (tavaly jelent meg a Magvetőnél Nemes Krisztina fordításában; Csepelyi Adrienn beszélgetett vele tavaly, ezt ITT olvashatjátok), de csak most kezdtem bele a káni elvonulós nyaraláskor. Jó volt a választás, tökéletesen passzolt a Zselic-széli, szendergő zsákfaluhoz, amely hasonlóképp elszigetelt, mint a könyvbeli közösség. Az összezártság következtében a nagyvárosi ember által tartott határok elmosódnak vagy kis sem alakulnak. Az élőlények egymásra utaltak, magányuk, elszigeteltségük ellenére millió láthatatlan fonállal kapcsolódnak össze. És nem csak az élők tartoznak szorosan össze, a kép részei a holtak is, sőt az élettelen anyag is, maga a hegy, amely hátán cipeli a mindenséget (mégis táncol, ha énekel az ember).

Kegyetlen világ ez, tele erőszakkal, tragédiával, múltbeli árnyakkal, de a kövek közül kipusztíthatatlan a vadvirág, a szerelem, amely ihletet ad, költészetet és zenét teremt, és gyerekek születnek a nyomán, akik benépesítik újra és újra, minden szenvedés dacára a zord vidéket.

Regénynek szokás nevezni a művet, de úgy olvassa az ember, mintha balladagyűjtemény lenne. Főszereplő nincs, minden fejezet másvalaki (vagy másvalami) szempontjából mesél el egy-egy történetet, kiegészítve a mozaikot. Míg az előző könyvnél azt mondtam, falja az ember a sorokat, addig az Énekelek, s táncot jár a hegyet inkább kortyolgatásra ajánlom, hogy minden ízét lassan kiélvezhessük.

3.

Negyvenes nő vezetni tanul (és kormányozni az életét)

A nyáron már írtam egy cikket arról, hogy milyen fura viszonyom van a vezetéssel, és sokan írtátok, hogy akárcsak nektek… Érdekes véletlen, hogy épp most akadt a kezembe Dorthe Nors dán írónő Tükör, index, kuplung című könyve, amely egy olyan koppenhágai nőről mesél Kertész Judit fordításában (Park Kiadó), aki negyvenévesen szeretné végre kezébe venni az irányítást, az autóban és az életében egyaránt.

De nem megy egyszerűen a dolog, mert időnként szédül (ki nem szédül ebben a világban), rémes az oktatója, és nem tud sebességet váltani (hajaj). Leginkább azonban a nemet mondással van gondja, és az érdekérvényesítéssel.

Ő is egy azok közül a nagyvárosi nők közül, akik azt élik meg, ahogy öregszenek, egyre inkább láthatatlanná válnak.

A szülőföldjüktől, a gyerekkoruktól és a régi barátaiktól már elszakadtak, a rokonaikkal felületes a kapcsolatuk, a jelenben azonban nem találták meg a helyüket, a számításukat és a társukat. Túl sokat vannak egyedül, és visszajelzés híján egyre bizonytalanabbak önmagukban is, kik is ők voltaképpen, honnan jönnek, merre kanyarodnának (és szabad-e arra), egyáltalán: mi az irány? 

 

A szerző, a dán Dorthe Nors, 52 éves, nem jelent meg sok könyve eddig (két regény, egy novelláskötet), de világszerte ismert, rangos irodalmi lapok szerzője, és sok rajongója van (ön)ironikus, fanyar humorának. Kemény kérdésekkel szembesít a könyve mindannyiunkat, de nem veszi el a reményt, sőt a maga módján bátorít, támaszt ad a sorsközösség által.

Kurucz Adrienn