A „bosszúpornó királya” emberek százainak életét tette tönkre – Megnéztük Az internet leggyűlöltebb embere című dokusorozatot (ajánló)

–

Másokkal kibaszni, és ezzel pénzt keresni túl nagy móka

„Mocskos pina!”

„Kibaszott ribanc!”

„Ez a csaj kurva gáz…”

Ilyen, és még ezeknél sokkal durvább kommentek ezreivel találkozhattak azok, akik az isanyoneup.com-ra kattintottak – a szitkozódó hozzászólások persze nem csak lógtak a levegőben: hétköznapi emberek félmeztelen és meztelen képei alatt sorakoztak a kegyetlen megnyilvánulások. Nem sokkal az oldal indulása után, 2012 januárjában, a húszas évei elején járó, Los Angelesben élő Kayla Laws pucér képei is kikerültek a honlapra. A lány pincérként dolgozott akkoriban, a munkahelyén tudta meg, hogy intim képeit mindenki megnézheti és véleményezheti – olyan képeket, amiket ő egyértelműen nem a nyilvánosságnak szánt, és amik közzétételéhez nem járult hozzá.

És ha mindez nem lett volna önmagában elég: az oldalon nemcsak a képek jelentek meg, hanem az áldozatok nevei és a Facebook-profiljai is, így bárki rájuk találhatott.

A fiatal lány sokkos állapotban hívta fel az édesanyját, Charlotte Lawst, hogy elmondja, mi történt, és hogy a segítségét kérje abban, hogy a képei eltűnjenek az isanyoneup.com-ról.

Ez az esemény Az internet leggyűlöltebb embere című film kiindulópontja, a cselekmény fő fonalát pedig Kayla édesanyjának küzdelme adja, aki addig nem nyugszik, míg a tetteseket felelősségre nem vonják.

A történet már így is igen érdekfeszítő lenne, ám az isanyoneup.com kicsit más volt, mint a hasonló bosszúpornó-oldalak. Ez esetben ugyanis az ötletgazda, az üzemeltető, meg sem próbált anonim maradni. Azok az emberek, akiknek a képei felkerültek az oldalra, pontosan tudták, ki tehető felelőssé a megaláztatásért, és hogy ki az, aki miatt pokollá vált az életük: a húszas évei közepében járó Hunter Moore.

De Hunter nemhogy nem bujkált – karriert épített abból, hogy tönkretette mások életét.

Az oldal hamar berobbant, Moore igazi celebbé vált a Twitteren, rengetegen követték, imádták, és bármit megtettek volna érte. Az interneten tomboló őrületből Hunter hamar anyagi tőkét is kovácsolt: olyan bulikban DJ-zett, ahová kifejezetten az isanyoneup.com rajongói jártak, interjúkat adott, és rommá kereste magát az oldalán értékesített hirdetésekből.

Amikor arról kérdezték, nincs-e lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy emberek százait szégyeníti meg az oldalán, azzal védekezett, hogy ő csak azt tölti fel, amit mások beküldenek neki – vessenek magukra azok, akik meztelen képeket csináltak magukról, és hagyták, hogy ezekhez más is hozzáférjen. De azt sem titkolta, hogy mennyire élvezi ezt a helyzetet: „Másokkal kibaszni, és ebből pénzt keresni túl nagy móka” – nyilatkozta.

Bárkiből lehet áldozat!

Bár a sorozat címe Az internet leggyűlöltebb embere, a készítők mégsem Hunter személyére, hanem az áldozatokra koncentráltak, és egy pillanatra sem estek abba a hibába, hogy őket okolják, amiért ilyen helyzetbe kerültek. Ez a narratíva pedig a lehető legjobb, amit választhattak, ugyanis nagyon fontos leszögezni:

az, ha valakiről meztelen képek jelennek meg a neten a tudta és a beleegyezése nélkül, nem az ő felelőssége, és pláne nem az ő hibája!

Azzal, hogy valaki az intim képeit vagy felvételeit elküldi másnak, nem ad felhatalmazást arra, hogy az illető azokat tárolja és megossza egy harmadik féllel, vagy közzétegye nyilvános felületeken – csupán a megtekintésre ad a másiknak lehetőséget. A felelősség azt terheli, aki a képpel visszaél, és az eset körülményeitől függően követ el jogsértést vagy bűncselekményt. És ahogy az az áldozatok történeteiből kiderül, még csak nem is kell elküldeni ezeket a felvételeket másnak ahhoz, hogy rossz kezekbe kerüljenek. 

Ez alapján adódik a kérdés: hogyan történhetett meg, hogy valakit, aki abból szerzi a bevételét, hogy visszaél mások intim képeivel a neten, és megalázza őket (ráadásul mindezt arccal és névvel vállalva), nem csuktak le az oldal indításától számított tizedik percben?

A válasz az, hogy akkoriban az Egyesült Államok vonatkozó törvénye kimondta, hogy az oldal üzemeltetője nem felelős a tartalomért, ami megjelenik rajta – így következmények nélkül szapulhattak és tehettek tönkre embereket.

Szívszorító történetek, kihagyott lehetőségek

A három rész alatt tehát megismerhetjük Hunter néhány áldozatának történetét, valamint képet kaphatunk arról, hogy milyen ember Moore, hogyan fürdőzött az ebül szerzett ismertségben, és hogyan reagált az áldozatai segélykérésére. Sokkoló és elszomorító történet, amit a készítők megfelelő arányérzékkel és a figyelmet végig fenntartó tempóban mesélnek el.

Ám a háromszor egyórás sorozat után nagy hiányérzet maradt bennem több szempontból is. Az egyik, hogy bár a történet így is kerek egész, mégis végig ott dübörgött a fejemben a kérdés, amire nem ad választ a dokusorozat: hol voltak mindeközben a döntéshozók? Hunter Moore nem egy eldugott szubkultúra celebje volt, egy ponton egy országos televízió legnézettebb talk show-jában vendégeskedett. Címlapokon szerepelt, és büszkén definiálta önmagát „professional life-ruiner”-nek, azaz olyan valakinek, akinek a hivatása, hogy tönkretegye mások életét.

Senkinek nem tűnt fel a törvényhozók közül, hogy ez így nagyon nincs rendben?

Vagy már akkor elindult ez ügyben a törvényalkotás, csak a bürokrácia lassúsága nem tette lehetővé a gyors szabályozást? Erről semmi nem derül ki a sorozatban, csak Charlotte keserves küzdelmét látjuk a lánya és a többi áldozat jogaiért.

A másik, sokkal nagyobb kihagyott lehetőség szerintem, hogy a biztonságos internethasználatra való figyelemfelhívás, úgy tűnik, nem volt a készítők tervei között. Természetesen értem, hogy ez egy dokumentumfilm-sorozat, nem oktatóvideó, mégis, sokkal nagyobb hatása lehetett volna, ha ezzel a kérdéssel is foglalkoznak az alkotók. Ugyanis ahhoz, hogy valaki bosszúpornó áldozatává váljon, nem feltétlenül kell kiadnia a képeit egy másik embernek – ez kiderül a sorozatban szereplő lányok történetéből is. 

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az interneten semmi nincs biztonságban, és ami egyszer oda felkerült, az ott is marad. Akkor is, ha nem nyilvánosan osztják meg, hanem például egy jelszóval védett felhőben tárolják az intim képeket.

Hangsúlyozom még egyszer, ami történt, nem az áldozatok hibája! Emellett azonban kifejezetten hasznos lett volna, ha a készítők arra is áldoznak némi időt, hogy tömören tájékoztatják a nézőt arról, hogyan teheti biztonságosabbá a fiókjait, ahonnan persze nemcsak képek, de más adatok is ellophatók.

Bár talán egyre többen tudják, milyen fontos például a kétfaktoros védelem, a tűzfal és a vírusirtó használata, ahogy az is, hogy a jelszavunkat soha senkinek ne adjuk meg, de egy ilyen nagy nyilvánosságot kapó, és sokak által nézett sorozatban is érdemes lett volna felhívni erre a figyelmet.

Ahogy arról sem adnak semmilyen információt, hogy azok, akik bosszúpornó áldozatai lesznek, hova fordulhatnak segítségért. Persze nem lehet minden ország erre vonatkozó intézményeit megemlíteni, de ha csak az amerikai lehetőségeket vázolták volna, már sokat tettek volna azért, hogy az ottani áldozatok tudják, hol kérhetnek támogatást.

Ezt teheted itthon, ha bosszúpornó áldozata lettél

Ingyen bejelentheted a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Internet Hotline nevű szolgálatának, itt azoknak is segítenek, akiknek a képeit, felvételeit a hozzájárulásuk nélkül osztották meg. Ezen kívül érdemes ügyvédhez fordulni, és a lehetséges tényállás megállapítása után feljelenést tenni a rendőrségen. Ne feledd: van segítség, és nem vagy egyedül!

Dián Dóri

A bosszúpornó nem csak a tengerentúlon, Magyarországon is probléma! Olvasd el dr. Gyurkó Szilvia témába vágó írását ITT, valamint Filákovity Radojka cikkét ITT.