Rózsa Sándor, a zsiványfi betyárkirály, akinek Kossuth járta ki a kegyelmet (hiába)

–

Muszájból betyár

Az 1853-as körözőlevél személyleírása alapján Rózsa Sándor „inkább kistermetű, erős, zömök, sötéthajú és komor tekintetű” férfi volt, aki bajuszt és barkót viselt. Az egyik fennmaradt kép valóban határozott, szigorú ábrázatú embert mutat, akivel nem szívesen futna össze az ember éjjel a pusztában.

Temérdek legenda szövődött Rózsa személye köré, így nem csoda, hogy már a születése körülményeit is csudásnak írta le a szájhagyomány. Ha hihetünk a történetnek, a később betyárkirály néven elhíresült Rózsa Sándor viharban látta meg a napvilágot, emiatt lett a természete is viharos, és már születésekor olyan erős volt, hogy kirúgta magát a pólyából. Mire betöltötte a tizedik életévét, herkulesi ereje volt, állítólag bármelyik felnőttet a földhöz vágta. Bár az apja, Rózsa András is rablásból élt (így is érte a végzet, egyes történetek szerint lopás miatt akasztották fel, mások úgy vélik, egy rosszul sikerült rablás közben verték agyon), Sándor eleinte becsületesen akart pénzt keresni, és bojtárnak állt. Az apja sötét múltja azonban örök árnyékot vetett rá, „zsiványnak zsivány a fia” – mondták róla, és talán e Gólem-hatás (azaz inverz Pygmalion-effektus) is közrejátszhatott abban, hogy végül az apja nyomdokaiba lépett.

Még csak 23 éves volt, amikor a törvény kezére került tehénlopásért – bár ő állította, ártatlanul. A szegedi börtönben töltött tíz hónapja alatt sokszor keményen megverték, megbotozták, végül nyolc hónappal a büntetése letelte előtt megszökött – és ezzel megalapozta kétes, ám legendás hírnevét. Legalább hatvan bűntettet írnak a számlájára, és harminc gyilkosságot.

Mai fejjel furcsa elképzelni, milyen világ uralkodhatott a tizenkilencedik századi Magyarországon, ahol a betyárok akár merő virtusból agyonvertek valakit, ahol úgy lőtték le az őket üldöző csendőröket, hogy a szemük se rebbent, ahol a zsiványok durva bosszút álltak azon, akiről azt feltételezték, elárulta őket (nem is járt el a szája senkinek sem), és ahol ennek ellenére romantizálták a betyárokat.

Rózsa 1845-ben kérvényt nyújtott be a királyhoz, amiben azt kérte, engedjék el a hátralevő büntetését, mert szeretne jó útra térni. Addigra már 32 éves volt, minden bizonnyal belefáradt a bujkálásba, a folyamatos küzdelmekbe. A keresetét azonban a főügyész elutasította.

A magyar Robin Hood

Szinte mindegyik mendemonda megemlíti, milyen korrekt ember volt Rózsa Sándor, a szegények védelmezője, aki, ha úgy hozta a sors, önkényesen szolgáltatott igazságot. Történt egyszer, hogy az egyik földesúrnak a tehene vízbe fúlt, mire ő megfenyegette a jobbágyát, ha nem fizeti ki záros határidőn belül a jószág árának háromszorosát, börtönbe csukatja. Amikor a szegény jobbágy keservei Rózsa Sándor fülébe jutottak, az embereivel először az éj leple alatt kirabolta a földesurat, majd amikor az továbbra is meg akarta sarcolni igaztalanul a jobbágyát, elhajtották az összes marháját. A földesúr ezután a családját Bécsbe akarta menekíteni, magát és a javait pedig pandúrokkal védette volna. Ám hamar kiderült, a betyárkirállyal hiba volt ujjat húznia. Rózsa Sándor az emberei felével elfogatta a földesúr családját, és elszedte a kincseket, a másik csapat pedig megtámadta a földesurat. A pandúrok a túlerő láttán elszöktek, a zsarnok gazdát pedig a családja szeme láttára kínoztatta meg.

Azt is beszélték róla, hogy az embereivel is szigorú, ám roppant igazságos volt: a lopott javakat egyenlően osztották szét, magának sem vett el belőle többet, mint ami másnak jutott, a harcokban elesett embereinek családjáról pedig később is gondoskodott. 

Szabadságharcos betyár

Az 1848-as szabadságharc, amikor népfelkelőket is toboroztak, új lehetőségeket hozott megélhetési betyárunknak: megkereste Kossuthot azzal a kérésével, hogy a bűnbocsánatért cserébe ő 150 lovasával kész harcba szállni a haza védelmében. A hódmezővásárhelyi gyűlés végül megadta a vágyott amnesztiát Rózsának, részben azért, mert úgy gondolták, az ő terepismeretével és harcmodorával megnyerhetik a szerbek elleni délvidéki csatákat, másrészt attól való félelmükben, hogy a betyárkirály esetleg az ellenséghez csatlakozik, ha nem teljesítik a kívánságát, amivel garantáltan rosszul járnak. Érdekesség, hogy Jókai Mór több ízben is úgy számolt be az eseményekről (és a köztudatba is így épült be), mintha ő maga, személyesen adta volna át Rózsának az amnesztialevelet, ez azonban nem igaz.

Az viszont igen, hogy a szokatlan harcmodorral, karikás ostorral és zéró gátlással rendelkező betyárok valóban meglepő, és emiatt is sikeres tagjai lettek a magyar haderőnek. De a népszerűségüknek is jót tett, a beszámolók elismerőleg szóltak Rózsa Sándorról, aki bár betyár volt, de mégiscsak férfimód harcolt a hazáért, sőt

volt, aki nagyobb embernek titulálta még Kossuthnál is, illetve rebesgették, hogy nem csak Kossuthtal, de Petőfivel is baráti kapcsolatot ápolt a zsiványok királya. 

A betyárcsapat 1848–1849 fordulóján feloszlott, az immár kegyelemben részesült Rózsa pedig megházasodott, és elszegődött csikósnak Szeged környékén. Nyugalma azonban kérészéletűnek bizonyult. 1849 telén császári katonák törtek rá otthonában, és csak hajszál híján (illetve két katona megölése árán) sikerült elmenekülnie. 

A kor áldozata

Újra bujdosnia kellett, ám addigra csábítóan magas összegű vérdíjat is kitűztek a fejére. Jó darabig így sem sikerült kézre keríteni, egészen addig, amíg egy vita miatt végül épp a saját barátja, egy szegedi tanyás gazda el nem árulta. A történet pikantériája, hogy a júdáspénzt mégsem kapta meg érte, a hatóságok ugyanis tisztában voltak a kettejük korábbi szoros kapcsolatával, és így nem voltak hajlandók fizetni.

Rózsát a kufsteini börtönbe zárták, ahol egyfajta hírességként tengette napjait, a róla készült képet az osztrákok előszeretettel mutogatták a turistáknak. Szabadulása után ismét megpróbált jó útra térni, még pandúrnak is jelentkezett, de a „rablóból nem lesz pandúr” mondás alapján elutasították. Visszatért hát a korábbi életmódjához, ám ezúttal még nagyobb szabású módon: bandájával postakocsikat és vonatokat raboltak ki – megvalósítva idehaza a vadkeletet.

Ismét elfogták, és első fokon kötél általi halálra ítélték, de végül megkegyelmeztek neki, és életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Végül 65 évesen halt meg a rabkórházban tüdőgümőkórban.

Móra Ferenc, aki A Sándor körül című novellájában emlékezett meg a betyárkirályról, úgy tartja, bűne nemcsak az emberé volt, hanem a koré is.

Talán árnyalja a képet, ha megemlítjük a Tömörkény István Betyárlegendák című könyvében olvasható egyik anekdotát, ahol a nagypapa, aki az unokáinak meséli el találkozóját a betyárkirállyal, akivel korábban a szabadságharcban is együtt szolgált, a történetét így zárja: „Hej! de jó idők is voltak azok, mikor olyan becsületes, derék emberek voltak a betyá­rok is.”

Lehet, hogy most, a zsiványlelkű „becsületes emberek” korában még vissza fogjuk sírni a tizenkilencedik század betyárvilágát?

Fiala Borcsa

Ha további betyáros tartalmakra vágysz, íme:

WMN Betyár kvíz

De a rock and roll Vidrócki Mártonról is írtunk már.

Felhasznált irodalom: Móra Ferenc: A Sándor körül. Dr. Áchim András Könyvkiadó, Budapest, 1942; Küllős Imola: Betyárok könyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1988; Tömörkény István: Betyárlegendák. Az alföldi rablóvilág történetei. Engel Lajos kiadása, Szeged, 1898.

Kiemelt kép eredetije: Wikipédia