Nem engedi be az öregembert – Isten éltesse a 90 éves Clint Eastwoodot!

–

Mel Gibson, Kevin Costner, Ben Affleck, Bradley Cooper és Warren Beatty – mi a közös bennük? Hogy mindannyiuk számára Clint Eastwood taposta ki az utat (még ha ez sosem tudatosodott is bennük). Olyan hollywoodi sztárok ők, akik jóval többek annál a szépfiúnál, akit az álomgyár látni akart bennük, és amire használta őket. Igen, jóképűek, és remekül tudnak fegyverrel a kézben vetődni, játékból a világ megmentéséért küzdeni, vagy szép nőket csókolni. De nem elégedtek meg ezzel, mert saját vízióik voltak, és önálló világot akartak teremteni. És ez nem csupán azt jelentette, hogy a karrierjük egy pontján (amikor a sztárságuk már lehetővé tette) átültek a rendezői székbe. 

A rendezés csak egy dolog, bár mindannyian olyan színvonalon tették, ami azt az illúziót kelthette, hogy ez ilyen könnyen megy: aki sok filmben szerepelt, az nyilván egyszer csak rendezni is tud. (Természetesen nem…) Az igazi truváj, hogy ezek a sztárok a saját filmjeik producerei is lettek, és így már tényleg nem állt senki fölöttük, valóban a kezükben volt a sorsuk. Mindez azonban ismeretlen dolog volt azelőtt, hogy Clint Eastwood 1971-ben belevágott az egészbe, alig negyvenévesen, a spagetti westernek  szikár hőseként. Persze, ott volt előtte Charlie Chaplin meg Orson Welles, de ők egészen másképp indultak, nem a sztárstátuszból törtek ki és lettek elismert alkotók, hanem eleve „filmkészítőként” pozicionálták magukat. Egy meglévő skatulyából kitörni talán még ennél is nehezebb lehetett. 

A messziről jött ember

Ma már fura elképzelni, milyen lehetett Clint Eastwood, amikor még csak egy „szépfiú” volt – mondjuk, a korabeli Brad Pitt. Igaz, ezt a hírét sem a pelyhesállú, hamvas korszakában vívta ki, csak harmincöt fölött, miután elvállalta egy számára ismeretlen olasz rendező, Sergio Leone spagetti western trilógiáját (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A jó, a rossz és a csúf), azt is főleg azért, hogy Európába utazhasson. De talán EZ az interjú visszaidézi számunkra ezt az énjét, noha már jóval később, 1980-ban készítette vele az amerikai televíziózás nagyasszonya, Barbara Walters.

Még az 50 éves Eastwoodnak is azt a kérdést kellett megválaszolnia (többször is) a beszélgetés során, hogy saját megítélése szerint ő szexi-e… és, hogy jó színésznek tartja-e magát. (Ami, ugye, csak a hősszerepeket játszó sztároknál merül fel, a karakterszínészeknél soha.) Ő pedig érett férfi létére tényleg úgy viselkedett, mint egy szépfiú: zavarban volt. 

Az is érdekes, hogy már akkor rásütötték, hogy „jobboldali színész” (erről is nyilatkoznia kell a fenti videóban), ami gyakorlatilag végigkísérte a pályáját. Tény, hogy tett is érte: a republikánus pártot nyilvánosan is támogatta, és a filmjeiben a mai napig konzervatív értékeket képvisel: egy hagyományos értelemben vett férfiasságot, amihez hozzátartozik a fizikai rátermettség, az eltökéltség (adott esetben makacsság), a szófukarság és a morális tartás. Érdekes, hogy a házastársi hűség, és főleg a hagyományos családmodell ebbe sosem tartozott bele, ahogy Eastwood magánéletébe sem… Mindössze két házassága volt, de mindkettő mellett születtek „törvénytelen” gyerekei is (akikről gondoskodott), és azon kívül is a komolyabb kapcsolataiból. Így összesen nyolc utódot nemzett – és ember legyen a talpán, aki meg tudja jegyezni, ki melyik anyától.

De térjünk vissza oda, hogy Hollywood 37 éves sztárja mindenki más előtt saját produkciós céget alapít Malpaso Productions néven – aminek az irodája azóta is ugyanott van: a Warner Brothers stúdiótelepén –, és 40 évesen leforgatja az első saját rendezését, a Játszd le nekem a Mistyt!, közben pedig színészként elkezdte a Piszkos Harry-sorozatot, aminek szintén producere (de nem rendezője) volt. Innentől már csak azért is másképp néztek rá Amerikában, mert hirtelen iszonyú gazdag lett, amivel persze sosem hivalkodott. A nagy gazdasági világválságba született bele 1930-ban, így kisgyerekként megtanulta, hogy mindent magadnak kell megteremtened, nem számíthatsz az államra. (Többek között innen ered a konzervatív világnézethez való vonzódása.) És ahogy az Esquire-nek nyilatkozta:

„Apám arra tanított, hogy bármibe is fogsz, csináld jól. Legyél te a legjobb abban a munkában. Ez mélyen belém ivódott.”

Meg egy másik élmény is a gyerekkorából: „Emlékszem, azért hagytuk el Reddinget, mert apám munkát kapott benzinkutasként a Sunset Boulevardon. Vagyis utazol ötszáz mérföldet, felpakolod az egész családodat, hátrahagysz mindent, mert ott van az egyetlen munkalehetőség. Néha felmerül bennem, mi van, ha apám azt mondta volna: »Ezt nem tudom megtenni!«”. Megmondom, mi lett volna: valakinek a hátsó bejáratánál szendvicsért könyörögtünk volna. Ami velünk valóban megtörtént, és az egyik legmélyebben ható élményem: ötéves voltam, amikor egy ember bekopogtatott a hátsó ajtónkon, és azt mondta anyámnak: »Van itt egy halom tűzifa a ház mellett. Felapríthatom önnek, asszonyom?« Anyám meg azt mondta: »Nincs pénzünk, nem tudunk fizetni.« Mire az ember: »Nem pénzt kérek, csak egy szendvicset«.” 

Nem iparos – művész 

Így alakul ki egy ember értékrendje, és ezért nem érdemes több szót vesztegetni arra, hogy Clint Eastwood 71 alakítással, 41 rendezéssel és 50 produceri kredittel a háta mögött mekkora vagyont halmozott fel. Néhány válás és balkézről született gyerek bizonyára nem okozott anyagi megrendülést neki, dolgozni meg sosem a pénzért dolgozott, hanem mert ez élteti. Aki nyolcvanéves kora fölött még hét filmet készít (vagyis folyamatosan mozgásban van), arról ezt nyugodtan kijelenthetjük. 

Igazán komolyan (rendezőként) egyébként csak az 1988-as Bird – Charlie Parker élete című filmjétől kezdték venni, ami bekerült a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába (ami szakmailag nagyobb elismerés, mint egy Oscar-jelölés), és a főszereplő, Forest Whitaker el is nyerte a legjobb férfi főszereplő díját. Ez a film igazi szerelemprojekt volt Eastwood számára, aki szenvedélyes jazzmuzsikus és jazzrajongó – valahogy úgy, mint Woody Allen –, amit a filmjeiben is kiél: gyakran játszik fel számokat a soundtrackre, vagy írja maga a zenét. (És egyik fia követte őt ebben.)

Aztán öt évvel később a Nincs bocsánat című filmje már komoly súllyal szerepelt az Oscar-versenyben is, és kilenc jelöléséből négyet díjra is váltott. Eastwood egyike azon kevés rendezőnek, aki egyszerre mehetett fel a színpadra az aranyszobrocskáért a legjobb rendezőként és producerként is (a legjobb film kategóriájában). Ezt már csak azzal tudta volna überelni, ha a legjobb férfi főszereplő díját is neki ítélik, de erről lecsúszott (Al Pacino miatt) – csak a mellékszerepben díjazták Gene Hackmant, és a vágásért Joel Coxot.

És aztán még mennyi nagy film került ki a kezei alól: A szív hídjai, A millió dolláros bébi, a Titokzatos folyó, A dicsőség zászlaja és a Levelek Ivo Dzsimáról „testvérfilmek”, vagy a Gran Torino. De meg kell mondanom, engem annak idején az Elcserélt életek is olyan mélyen felkavart, hogy utána napokig nem tudtam aludni. Clint Eastwood mára intézmény lett, egy különutas filmes, aki még a filmkészítésben is olyan, mint egy westernhős: felbukkan a semmiből, elvégzi a dolgát (igazságot tesz), aztán szó nélkül távozik. 

Semmi fakszni: nincs körülötte hangos médiakampány, nem költ el egy rakás pénzt valami káprázatos látványvilágra (híresen szigorú a büdzsé felhasználásában), és sosem akar pusztán szórakoztatni. Küldetése van.  

Általában a hősiességről vagy az örök értékekhez való ragaszkodásról elmélkedik különböző formában – de ezt sosem aszerint az egyszerű hollywoodi séma szerint teszi, amely jókra és a rosszakra osztja az embereket. Az ő hősei szinte kivétel nélkül nehéz emberek, nehéz sorssal, akik az árral szemben harcolnak.

Csak nyugalom…

Az is a védjegyévé vált e hosszú és fényes pálya során, hogy rendezőként és producerként sem fitogtatja a hatalmát – csendben dolgozik. Olyan csendben, hogy még a felvétel kezdetét jelző „Action!”-t (amit magyarul „Tessék!”-nek mondanának) sem ejti ki a száján, hanem amikor a kamera már forog, szinte odasúgja a színészeinek, hogy „rajta, csináld” („Go ahead”). Hogy ez honnan ered, arról Tom Hanks mesél egy vicces sztorit EBBEN a videóban, de elárulom: még a westernfilmes korszakból, ahol a rendezők úgy üvöltöztek felvétel előtt, hogy a nyeregben ülő Eastwood alatt mindig ficánkolni kezdtek a lovak, és alig tudta féken tartani őket. Azóta a nyugalomra törekszik, és persze ez a természetétől sem esik távol. 

Egyébként Woody Allennel még egy közös vonása van: instruálni sem nagyon szokott. Mindketten úgy osztják a szerepeket, hogy a színész alkatilag, személyiségében már eleve megfeleljen a feladatnak, és rábízzák, hogyan oldja meg a jelenetet. Ha mégsem tetszik a felkínált verzió, akkor is csak finoman terelgetik. Eastwood (és Woody Allen is) úgy forgat, mintha ez a világ legkönnyebb munkája volna: gyakorlatilag egy hadsereget elvezetni a célig, ami csak az ő fejükben létezik.

A lánya, Alison mesélte (akivel nemrégiben, „A csempész” című filmben játszott együtt, és aki korábban maga is rendezett két filmet), hogy őt nézve azon morfondírozott: ő vajon min stresszelt annyira, ha ezt így is lehet… 

Az is tény persze, hogy Eastwood már régóta összeszokott stábbal dolgozik, és nem gondolkodja túl a történetmesélés módját: a legegyszerűbb megoldásokra törekszik. Ebben is konzervatív, de ez nála nem jelenti azt, hogy porosnak és elavultnak hatna, csak azt, hogy a színészeket és a történetet helyezi középpontba. Talán A csempészen lehetett először érezni (ami két évvel ezelőtti munkája, és maga játszotta a címszerepét is), hogy a reflexei már nem olyan élesek és pontosak, és ő maga sem az a markáns, szikár férfi többé, akinek ismertük. De könyörgök, akkor már 88 éves volt! És utána még mindig tudott egy jobbat csinálni, a Richard Jewell balladáját, amiben nem szerepelt. Benne volt viszont Sam Rockwell, Olivia Wilde, John Hamm és Kathy Bates, mert Clint Eastwoodhoz akkor is elmegy bárki játszani, ha az utóbbi időben tett pár merész politikai kijelentést – vagy legalábbis olyat, ami nem a hollywoodi többség véleményét tükrözte.

Vitán felül

A legnagyobb felzúdulást 2012-ben keltette, amikor a republikánus párti konvención egy székhez beszélve Barack Obamát bírálta, később, egy másik alkalommal meg Donald Trump rasszista megnyilvánulásán emelkedett felül „nagyvonalúan”. Érdekes kívülről látni, ahogy egy másik országban ugyanolyan fájdalmasan kiéleződnek a törésvonalak, mint nálunk, és aki nem „jót” mond az egyik oldal szerint, azt utána kíméletlenül szétszedik. (Muszáj hozzátenni, hogy a „székes magánszám” nem pusztán egy rosszul fogalmazott, vagy érzéketlen megnyilvánulás volt, hanem bántóan felületes, gyenge humorú és ostoba is, amit később maga is elismert.) 

A nagy különbség ugyanakkor az, hogy ettől még Clint Eastwood szakmai renoméján nem esett csorba. Továbbra is azzal dolgozik, akivel csak akar (Bradley Coopertől Tom Hanksen át Leonardo DiCaprióig), mert amit az elmúlt 90 évben letett az asztalra, ahhoz a teljesítményhez nem férhet kétség. Lassan égi tüneményként tekinthetünk rá, amiért mindezt véghez vitte, és még nem is szándékozik abbahagyni. Mert, ahogy ő mondja: „Annyi idős vagy, amennyinek érzed magad. Amennyi akarsz lenni. Van egy régi mondás, amit egy barátomtól hallottam, akit az emberek folyton azzal nyaggattak, hogy mitől néz ki olyan jól annyi idősen. Ő pedig azt felelte: »Mert nem engedem be az öregembert.«. Sok igazság van ebben. Fejben dől el, mikor engeded be.”

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/ Emma McIntyre