–

Több mint tíz évvel ezelőtt gyakornok voltam a német parlamentben, vagyis a Bundestagban, és mivel csak fél évről volt szó, egyetlen egyszer jöttem haza látogatóba: húsvétkor. Szerencsém volt, mert a képviselőm simán elengedett az irodából az ünnepekre (plusz egy-két nap), de volt egy ösztöndíjas társam, akinek azt mondták: nem mehet, nem hiányozhat a munkából. Ő viszont addigra már megvette a repülőjegyet, és nem akarta elbukni, úgyhogy egy hét múlva újra bekopogtatott a képviselőjéhez, és most azt mondta: sajnos az egyetemen van egy vizsgája, amit épp erre a napra írtak ki, muszáj hazamennie. Készséggel elengedték. Jót röhögtünk akkor mi, szegény kelet-európaiak.

Pár héttel később a program keretében elvittek minket egy politikai alapítvány előadására, ahol többek között szóba került, hogy aki zsidónak vallja magát, az Németországban nyugodtan folyamodhat állampolgárságért, automatikusan megkapja. (Cserébe azért, hogy lemond az eredeti állampolgárságáról.) Egyik balkáni ösztöndíjas társam megkérdezte az előadótól, nem élnek-e vissza a bevándorlók ezzel a nagyvonalúsággal, nem hamisítanak-e rokonokat, papírokat azért, hogy németek lehessenek. Nagy, kerek szemekkel nézett ránk az alapítvány munkatársa, hogy „vajon miért tennék?” Miért vallanák magukat zsidónak, ha nem azok? Jót kacagtunk akkor is, hiszen az Oranienburger strasszén grasszáló prostik közül szinte mindegyik így élhet a városban, legalábbis úgy hallottuk.

Nagyjából három hete Burgenlandban jártam egy kézműves piacon, és megtetszett egy gyapjú sapka-sál. Csakhogy nem volt nálam euró, az eladónál meg terminál, és már épp fellélegeztem, hogy a probléma megoldódott (nem szabadna most ilyenekre költenem, lakásfelújításban vagyok), amikor az eladó közölte: semmi probléma, megadja nekem a számlaszámát, én meg utaljam át az összeget otthonról. Adott egy cetlit, amire fel voltak írva az adatai, meg egy másikat, amire az én adataimat kérte (telefonszám, e-mail cím, postacím).

Akármit ráírhattam volna, aztán eltűnök a szerzeménnyel – de természetesen eszembe sem jutott.

Így ugyan még sosem vásároltam – és annak idején még az internetes vásárlásoknál is szorongtam, hogy visszaélnek majd az adataimmal –, de végül simán ment minden. Már büszkén hordom az új sálamat.

Aztán pár hete Bécsbe is kiruccantunk a barátnőmmel, Verával, és a Múzeumnegyedben ebédeltünk egy hangulatos teraszon. Mivel hét ágra sütött a nap, tele volt vendégekkel, nem találtunk üres asztalt, ezért odakéredzkedtünk egy lány asztalához, aki egyedül foglalt el egy négyfős helyet. A lány kisvártatva jelezte, hogy kimegy a mosdóba. Fogta a táskáját és elsasszézott, mi meg oldalra pillantottunk, és konstatáltuk, hogy otthagyta az asztalon mindkét mobiltelefonját. Nagyon néztünk mi, kelet-európaiak.

És bár úgy tűnhet, az egymás iránti bizalom ilyen megdöbbentő megnyilvánulásai csak Nyugat-Európában érik az embert – és tulajdonképpen ezért írom ezt a cikket –, azért egyszer, egyetlenegyszer Budapesten is történt velem egy hasonló eset, ami örökre az emlékezetembe vésődött.

Egy szűk utcában akartam parkolni, ahol mindkét oldalon sorban álltak az autók. Egyetlen hely volt, ahová cipőkanállal lehetett volna csak bepasszírozni az autót, de elöl egy hatalmas, széles dzsip állt, így még nehezebb volt hátrafelé betolatni. Ahogy mellégurultam, észrevettem, hogy a sofőr épp csak kiszállt az autóból, még ott áll mellette. Egy nálam alig idősebb férfi volt. Lehúztam az ablakot, és megkérdeztem, nem állna-e még egy kicsit előrébb, hogy én is be tudjak férni, mert lehet, hogy pont ezen a pár centin múlik a dolog. Rám nézett – gondolom, látta a kétségbeesésem –, és azt mondta: „Dehogynem, szívesen. Esetleg ne parkoljak-e be ön helyett? Szívesen megteszem.”

Mondtam, hogy jó, köszönöm.

Kiszálltam, átadtam neki a kormányt, és hirtelenjében a táskámat is az anyósülésen felejtettem, ő meg a kezembe nyomta az aktatáskáját. Feltételezem, mindene benne volt.

Szépen beparkolt a kocsimmal, visszaszolgáltattuk egymásnak az értékeinket, és örökre elbúcsúztunk.

Messzire vezet, hogy egy társadalomban mitől van meg a bizalom, és mitől nincs. Egész biztosan történelmi okai is vannak, amiket nem lehet egyik napról a másikra felülírni. De ahogy egy kapcsolaton belül nem egészséges a bizalmatlanság, sőt, idővel erodálja is a kapcsolatot, úgy van ez a tágabb környezetünkben is. Hogy érezheti magát otthon valaki, ha nem bízhat a körülötte élőkben? Hogyan dőljön hátra és engedje el magát, legyen önmaga? Nem mutogathatunk mindig a hatalomra, nem nézhetünk mindig hátra. Őriznünk kell magunkban a bizalmat, akárhányszor próbálják is elvenni. Mert csak magunkat károsítjuk meg, ha lemondunk róla.

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció